Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-21 / 144. szám

IRODALOM « MŰVÉSZET « NÉPMŰVELÉS r Érettségi összegyűltünk hát húsz év után. Kicsit még furcsállva nézzük egymást, hiszen mindegyikünk a régi társait várta vissza, — a húsz év előtti osztályt — és most men­­nyire más a valóság, mint a ta­lálkozást megelőző várakozás. Mennyire megváltoztak a­­ töb­biek... Meghíztak, vagy lefogytak, megőszültek, meg is kopaszodtak, némelyek az élet eminensei let­tek és vannak olyanok is, akiket a szamárpadba ültetett a nagy iskola. És hiányzók is vannak. Igazol­tan hiányoznak, hiszen messzi földek halottai, nem jöhetnek már találkozóra, csak az emlékük van velünk. Az élők itt ülnek most egymás mellett és keresgélik, próbálgat­ják a régi hangot, a régi neveket,­­ azt a húsz évet, ami már csak volt és ízlelgetik, festegetik, szí­­nezgetik azt az újabb húszat, amelyben még reménykednek. Nézem őket és bennük maga­mat keresem. Az akkori és a mos­tani magamat, s észrevétlen mér­legre teszem őket. Névsor szerint: Ágoston, Balogh, Barna, Bányay, Benedek... Milyen furcsa, hogy lényeges és fontos dolgokat sok­szor milyen hamar elfelejt az em­ber, de az osztálynévsort még húsz év után is úgy tudja, mint a víz­folyás... Az egyikből ez lett, a másikból az, — de kevesebbekből ugyanaz, mint amire készült. Egyetlen egy sincs — és ettől mindjárt átmelegszik a szívem —, találkozó aki hitvánnyá, vagy semmi em­berré vált volna. Emberileg egyik­másik tévedett ugyan, de ember­ségből egy sem felelt elégtelenre. Pedig vanak, akik nagy álmokat temettek el és vannak, akik az élet csúcsait ostromolják, de egy sincs, aki másokba gázolt volna saját magáért. Voltak köztünk hősök és akadtak gyávák,, — de kufárok, mérgezők, árulók nin­csenek köztünk. Húsz­­ esztendő alatt — és ilyen húsz esztendő alatt — mindenki­ről kiderül, mit ér. Hová nőt­tünk? — így nézzük egymást és nem a rang és nem a hivatali ál­lás a mérce. Persze, hiszen nemcsak mi nőt­tünk. Megnőtt, óriássá fejlődött kö­zöttünk az élet és mi­ lépést tar­tottunk. Nincs is hát különösebb érdemünk, mert a magunk tég­láit is hozzáadtuk az építéshez. Ez volt a munkánk értelme és az eredmény így a miénk is. Húsz éve nem találkoztunk és húsz év alatt külön utakon is egy helyre értünk. Csoda ez? Aligha. Ma nincsenek csodák, csak csodá­latos lehetőségek vannak és nem természetes, hogy egy osztálynyi öregdiák — őszülők és kedvesek, családosok és magánosok — a csodálatos lehetőségek napi házi­feladatait kitűnőre végzik? Nincs abban semmi különös. Nekem is csak annyi, hogy mind, mind az én osztálytársaim; Jánosy Zoltán Mariana Alcoforado magyarul Mariana Alcoforado a világiro­dalom egyik legérdekesebb alak­ja. Valóban nem is író volt, ha­nem egy portugál zárda apácája, aki végzetes szerelemre lobbant egy francia katonatiszt iránt, aki azonban hűtlenül elhagyta. Ma­riana Alcoforadót a szerelmi bá­nat extázisa tette íróvá: az elha­gyott nő kétségbeesve várta vis­­­sza szerelmesét s bánatos leve­lekben öntötte ki panaszát. Ez az öt levél, amit a francia tiszt ké­sőbb könyv alakban kiadott, az európai romantika egyik első haj­tása s a világirodalom egy kis ékköve. A levelek első magyar fordítása most jelent meg, amit az első pil­lanatban csak örömmel lehet fo­gadni. De csak az első pillanat­ban, mert aki olvasni kezdi a könyvet, zavartan kérdezheti: mi­féle nyelvre fordították a portu­gál apáca leveleit? Magyar írótól nem szoktuk megkövetelni, hogy tudjon portugálul, de azt feltétle­nül elvárjuk, hogy tudjon magya­rul. Mert Alcoforado fordítója csak törve ismeri nyelvünket, leg­alább is erre vall a vékony kötet. Ilyeneket olvashatunk benne: „Hadd ne kínozzam magam már tovább”, vagy: „Úgy éreztem én, szeretnélek kell”, s ugyanez más változatban: „Nekem se szabad tovább szeretnélek”. Olyan cse­kélységekről már nem is érdemes szólni, hogy öt egymást követő mondat „valamivel” kezdődik, néha teljesen zagyván, mint itt is: „Valami öt vagy hat hónapja ag­gasztó vallomást tettél...” Az idézeteket folytathatnánk, de sokkal fontosabb az a kérdés: volt-e valaki a Móra Ferenc Könyvkiadónál, amely 8000 pél­dányban világgá bocsátotta ezt a könyvet, aki elolvasta a kézira­tot? Ha netalán olvasta volna valaki, nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel ajánlotta kiadásra? Nem pirult-e a fordító, amikor ezért a megnevezhetetlen valami­ért felvette a honoráriumot? Cs. L. A Mezőföld természeti földrajza Az Akadémiai Kiadó földrajzi monográfiáinak második kötete­ként dr. Ádám László, Marosi Sándor és dr. Szilárd Jenő szer­kesztésében jelent meg A Mező­föld természeti földrajza című könyv. Az Akadémia korábbi ki­adványaihoz mindenben méltó ha­talmas munka a Balaton, a Du­nántúli Középhegység, Somogy és a tolnai Hegyhát közé befogott, háromszög alakú Mezőföld geo­morfológiai feldolgozása. A könyv hézagpótló: a több mint 4000 négyzetkilométernyi Mezőföld a Dunántúl egyik sajátosan szép és gazdag tája, mellyel földrajzku­tatóink eddig alig foglalkoztak. A szerzők a gyakorlat számára is hasznossá akarták tenni könyvü­ket, ezért foglalkoznak részlete­sen a növénytermelés feltételei­vel, a vízszerzés, a talajjavítás kérdésével, a szikesedés, a talaj­erózió elleni küzdelemmel. A gyakorlati munkát segíti az is, hogy a szerzők bemutatják az egyes üledékes kőzetfajtákat, a hasznosítható építkezési és ipari anyaglelőhelyeket. A nagyon szép kiállítású testes kötetet sok fénykép, rajz és tér­kép teszi teljessé. JOHANNES K. BECHER: BARCELONA Mi városunk a tengerár felett, A fényes tenger kékje fürdetett, S álmodozva néz fel rád a tenger, Ahol állsz, ott tenger ringott­­ egyszer. Távoli város, tornyod s csarnokod Kagylók s korallok fényével [ragyog, Zeng az elsüllyedt harangok szava, Santa Anna, Santa Monica ... Örömhang és panasszal telt ének Most már mindig a szívünkig­­ érnek. Barcelona! Ó, a te neved elvarázsolt. Velünk vagy te egy. Rejtettél, mint a szentelt edények. A tereid mindig bennünk éltek. Minden utcád a szívemen át Vezetett, hogy éltessen tovább. Mi is veled lázadtunk, veled, Hogy szavad a világ értse meg, S ha szavadban megszólalt. [a néped Erősebbé tette az enyémet. Az égbolt — a miénk is —­­szétszakadt, Mikor sebzetten hullni láttalak S én is tüzet nyitottam szivemben A te gyáva gyilkosaid ellen. Barcelona. Véres pocsolyák. [Romok. Vörös sipkában a hóhér ácsorog. Zsoldosod a halál cimborája. Franco zászlaját tűzték a várra. Rossz tanácsot mondtak, álnokot: »Ne kérdezzetek, hallgassatok!­­Az igazságot megkeresem mégis. Az igazságot kikiáltom én is. Hogyan történt? Hogyan [lehetett — Kérdezek, szüntelen kérdezek. Az igazság bátran ezt kiáltja: Vértörvényszék, kínpad volt ,és máglya. S ha túlerő nem bírt el veled, Árulással megtörténhetett. Szóljon Párizs, London mondja el, Váraidat ki adhatta el? Barcelona. Gazdag áldozat. Érettem is véreztél sokat. Kitárulnak egyszer a sírok. Barcelona — vagy s veled vagyok. Álmodozva néz fel rád a tenger, Ahol állsz, ott tenger ringott­­ egyszer, A fényes tenger kékje fürdetett, Mi városunk a tengerár felett. 1939. Fordította: CSÁNYI LÁSZLÓ Vasárnapi jegyzet A traktoros, akivel egyik kollégám beszélget, egyszercsak azt mondja: — Dolgozzunk mi­nél többet és minél több le­gyen hónap végén a boríték­ban. Én így képzelem el a szo­cializmust. Most ne vitatkozzunk azon, mennyiben szabatos ez a meg­fogalmazása, hogyan kellene átalakítani a mondatot, hogy helyesen hangozzék, mit kel­lene hozzátenni és mit kel­lene elhagyni belőle, a fontos az, hogy ez az ember végered­ményben rátapintott a lényeg­re és ha nem is pontosan fogal­mazta meg, nagyon is ponto­san érzi a lényeget. Ez az ember nagyon jól ke­res, jóval többet mint az átlag. Ezzel szemben többet is dolgo­zik. Többet dolgozik úgy is­, hogy az estéből meg a reggel­ből mindig hozzácsap egy ki­csit a nappalhoz, vagyis meg­nyújtja munkanapját, úgy is, hogy ismeri a földet, mint a tenyerét, úgy is, hogy munkáját tökéletesen megszervezi, úgy is, hogy hol kisebb, hol nagyobb ésszerűsítésekkel gyorsítja a munkát. A nagyobb teljesít­mény aztán hónap végén vas­tagabb boríték formájában je­lentkezik. A vastagabb boríték átváltozik lassan családi házzá, rádióvá, új bútorrá, majd egy­szer televíziós készülékké, s máris megelégedett anyagi hely­zetté. Mert ez az ember meg­elégedett, pedig neki is jó lenne még több pihenő, ha korsze­rűbb lenne a gépe, biztosan könnyebbé válna a munkája is. És egyszer, minden bizonnyal nem is sokára, ez is bekövetke­zik. A szocializmus egyik legfőbb ismérvét ebben foglaljuk össze: Mindenki képességei szerint dolgozik és ugyanakkor min­denki végzett munkája arányá­ban részesül a termelt javak­ból. A fogalom csak így együtt helyes, csak így együtt igaz, szétválasztani nem szabad, mert azzal meg is hamisítjuk. És tegyük szívünkre kezünket, mennyien vannak, akik csak a javakból szeretnének kapni, so­kan azokból egyáltalán nem végzett munkájuk arányában, hanem azon jóval felül, de hogy képességeiknek megfele­lően dolgozzanak, ahhoz már sokaknak nem­igen fűlik a fo­ga. Azt mondjuk, a munka szent, a munka a legdicsősége­sebb dolog, hiszen ez varázsol­ta emberré állati ősünket és a munka minden anyagi, és ter­mészetesen minden kulturális javak forrása. És azt is mond­juk, hogy a javakból való ré­szesedésre csak az érdemes, aki a munkából is kiveszi részét. És részesedése is csak olyan arányú lehet, amilyen arányú a munkája. Vannak, akik az élet­nek csak az örömeit szeretnék élvezni, a fáradságosabb része már nem tetszik nekik. Nem akarok arra a bibliai álságra hivatkozni, hogy »arcod verej­tékével keresed kenyered­­, mert mi azt akarjuk, hogy a munka mind kevesebb verej­téket kívánjon, de az viszont igaz, hogy a munka mindig munka marad, ha sokkal kön­­­nyebbé is válik. Megváltozik a munka tartalma. Azt akarjuk, hogy a munka életszükségletté váljék, valóban becsület dol­gává. Milyen természetes, hogy ezt éppen a munkások és a pa­­rasztok értik meg leginkább s sokszor ösztönösen vallják, ér­zik ezt. Az ő példájuk s a ha­talmas méretű nevelőmunka ered­ményezi majd, hogy egész tár­sadalmunk a munkások ké­pére formálódik. A traktoros, akinek ezt a két mondatát idéztem, az újságon kívül életében még nagyon ke­vés politikai irodalmat olvasott el. Látni lehetett rajta, nem az mondatja vele, hogy tessen az újságírónak, így tudja, így ér­zi és így is él. Azt hiszem ez az ember meg­találta az élet értelmét, mun­kája és magánélete ezt példáz­za s hogy az mindig szebb, mindig magasabb színvonalú le­gyen, arról társadalmi haladá­sunk gondoskodik. LETENYEI GYÖRGY Láttam az új Kínát és dal köl­tözött a szívembe. Győzelmes dal, amely oly méltóságteljesen hul­lámzik, mint egy nagy folyam, s olyan gyönyörű és végeláthatat­lan, mint a Dzsomolungma hegy­ség. A súlyos és fájdalmas bilin­cset lerázó, a félelemtől megsza­baduló, a felkelő Nap sugarai felé tekintő néger dala ez. Éppen hogy csak megismertem a nagy népet, amely megszabadult a rab­ságtól, és a világ elé állt, hogy az csodálhassa méltóságát, erejét. A Kínai Népköztársaság ma rekordokat dönt a mezőgazdasági termelésben, az iparban és az építőiparban. Kína első tekintetre ámulatba ejt és megráz bennün­ket. Lökhajtásos repülőgépünk alig suhant el a befagyott tavak és a határos Szibéria sziklás he­gyei fölött, amikor lenn máris előtűnik Kína, végtelen gazdagsá­gával, titkaival, mindazzal, ami előttünk még ismeretlen. De máris leszállunk a pekingi repülőtér zöld szőnyegére. Az em­berek barátságosak és vidámak. Az utak mentén fogadtak bennünket. Pekingben csakúgy, mint Moszk­va külvárosaiban, óriási méretű a lakásépítkezés. A kínai városok évszázadokon át túlnépesedtek. A nép alacsony, piciny vályogépít­ményekben lakott. A munkások állandó nélkülözések között éltek. Az új Kína nagyon gyorsan elé­gíti ki a lakosság életszükségleteit. Az egykori viskónegyedek helyén többemeletes lakóháztömbök áll­nak. Ahol nem lehet azonnal új lakóházat építeni, ott is vízveze­téket fektetnek le, csatornarend­szert építenek ki és bevezetik a villanyt. Nyolc hetet töltöttünk Kínában. Hétezer kilométert utaztunk az országban. Az utat vonaton és hajón, repülőgépen és autón tet­tük meg. Négy napig hajóztunk Diesel-motoros hajón felfelé a Jangce-folyón, Kína szíve felé. Jártunk kommunákban, gyárak­ban, meglátogattunk öntözőrend­szer-építkezéseket, egyetemeket, óvodákat. Tolmácsok útján beszél­gettünk a kommunista párt veze­tőivel, a nemzeti kisebbségek kép­viselőivel, parasztokkal, ökörhaj­csárokkal, mérnökökkel, művé­szekkel és úttörőkkel. Persze ezekről a beszélgetésekről könyvet lehetne írni. Engedjék meg, hogy ezúttal csupán Kína életének 2—3 jellegzetességéről szóljak. A kínai nép nemzedéken át a kizsákmányolás igájában síny­lődött. Most magának dolgozik, s lelkesedéssel váltja valóra azt, amiről oly hosszú ideig álmodo­zott. A kínaiak büszkék munká­jukra. Az elmúlt esztendőben, „a nagy előr­eugrás” idején nem­csak a munkás, hanem mindenki —­ a miniszterelnök, az egyetem rektora, a tudós, a művész, az író, az iskolás és az orvos — acélt olvasztott. New­ Yorkból érkeztünk, ahol a gyermekbűnözés az egyik leg­főbb probléma. Pekingben ez­iránt is érdeklődtünk. A gyermek­bűnözés ismeretlen fogalom. Be­utaztam egész Kínát, s láttam, hogy ebben az országban nincs talaja a gyermekbűnözésnek. Minden fiatal fiú és leány tudja, hogy a társadalom számít rá. Kí­nában az élet árja kiveti magából a naplopót, s természetes, hogy a fiatalok közül senki sem szeretne ezek közé tartozni. Az új Kína számára rendkí­vül fontos, hogy igazságos nemze­tiségi politikát folytasson. A nem­zetiségi kisebbségeket a múltban elnyomták és kizsákmányolták az uralkodó osztályok. Én, az ame­rikai néger nő, érthető érdeklő­déssel fordultam e kérdés felé. A Szovjetunió példája, a lenini nemzetiségi politika Kínában is érezteti kedvező hatását. A köz­ponti kormány politikájában mes­­szemenően figyelembe veszi a nemzetiségek sajátos életkörülmé­nyeit, igényeit. Pekingben meg­alakult a Nemzetiségi Egyetem, minden tartományban a nemzeti­ségi főiskola működik, amelyek lehetővé tették a nemzetiségi ki­sebbségek képviselői számára, hogy felsőfokú képzettséget sze­rezzenek. Befejezésül szeretnék néhány szóval megemlékezni a kínai nőkről. Az élet minden területén megállják a helyüket. A férfiak­kal vállvetve építik és védik ha­zájukat. Köszöntelek bennete­ket, Kína hős asszonyai! Látogatásom a népi Kínában írta: Shirley Graham amerikai írónő (Rövidítés)

Next