Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-21 / 144. szám
IRODALOM « MŰVÉSZET « NÉPMŰVELÉS r Érettségi összegyűltünk hát húsz év után. Kicsit még furcsállva nézzük egymást, hiszen mindegyikünk a régi társait várta vissza, — a húsz év előtti osztályt — és most mennyire más a valóság, mint a találkozást megelőző várakozás. Mennyire megváltoztak a többiek... Meghíztak, vagy lefogytak, megőszültek, meg is kopaszodtak, némelyek az élet eminensei lettek és vannak olyanok is, akiket a szamárpadba ültetett a nagy iskola. És hiányzók is vannak. Igazoltan hiányoznak, hiszen messzi földek halottai, nem jöhetnek már találkozóra, csak az emlékük van velünk. Az élők itt ülnek most egymás mellett és keresgélik, próbálgatják a régi hangot, a régi neveket, azt a húsz évet, ami már csak volt és ízlelgetik, festegetik, színezgetik azt az újabb húszat, amelyben még reménykednek. Nézem őket és bennük magamat keresem. Az akkori és a mostani magamat, s észrevétlen mérlegre teszem őket. Névsor szerint: Ágoston, Balogh, Barna, Bányay, Benedek... Milyen furcsa, hogy lényeges és fontos dolgokat sokszor milyen hamar elfelejt az ember, de az osztálynévsort még húsz év után is úgy tudja, mint a vízfolyás... Az egyikből ez lett, a másikból az, — de kevesebbekből ugyanaz, mint amire készült. Egyetlen egy sincs — és ettől mindjárt átmelegszik a szívem —, találkozó aki hitvánnyá, vagy semmi emberré vált volna. Emberileg egyikmásik tévedett ugyan, de emberségből egy sem felelt elégtelenre. Pedig vanak, akik nagy álmokat temettek el és vannak, akik az élet csúcsait ostromolják, de egy sincs, aki másokba gázolt volna saját magáért. Voltak köztünk hősök és akadtak gyávák,, — de kufárok, mérgezők, árulók nincsenek köztünk. Húsz esztendő alatt — és ilyen húsz esztendő alatt — mindenkiről kiderül, mit ér. Hová nőttünk? — így nézzük egymást és nem a rang és nem a hivatali állás a mérce. Persze, hiszen nemcsak mi nőttünk. Megnőtt, óriássá fejlődött közöttünk az élet és mi lépést tartottunk. Nincs is hát különösebb érdemünk, mert a magunk tégláit is hozzáadtuk az építéshez. Ez volt a munkánk értelme és az eredmény így a miénk is. Húsz éve nem találkoztunk és húsz év alatt külön utakon is egy helyre értünk. Csoda ez? Aligha. Ma nincsenek csodák, csak csodálatos lehetőségek vannak és nem természetes, hogy egy osztálynyi öregdiák — őszülők és kedvesek, családosok és magánosok — a csodálatos lehetőségek napi házifeladatait kitűnőre végzik? Nincs abban semmi különös. Nekem is csak annyi, hogy mind, mind az én osztálytársaim; Jánosy Zoltán Mariana Alcoforado magyarul Mariana Alcoforado a világirodalom egyik legérdekesebb alakja. Valóban nem is író volt, hanem egy portugál zárda apácája, aki végzetes szerelemre lobbant egy francia katonatiszt iránt, aki azonban hűtlenül elhagyta. Mariana Alcoforadót a szerelmi bánat extázisa tette íróvá: az elhagyott nő kétségbeesve várta vissza szerelmesét s bánatos levelekben öntötte ki panaszát. Ez az öt levél, amit a francia tiszt később könyv alakban kiadott, az európai romantika egyik első hajtása s a világirodalom egy kis ékköve. A levelek első magyar fordítása most jelent meg, amit az első pillanatban csak örömmel lehet fogadni. De csak az első pillanatban, mert aki olvasni kezdi a könyvet, zavartan kérdezheti: miféle nyelvre fordították a portugál apáca leveleit? Magyar írótól nem szoktuk megkövetelni, hogy tudjon portugálul, de azt feltétlenül elvárjuk, hogy tudjon magyarul. Mert Alcoforado fordítója csak törve ismeri nyelvünket, legalább is erre vall a vékony kötet. Ilyeneket olvashatunk benne: „Hadd ne kínozzam magam már tovább”, vagy: „Úgy éreztem én, szeretnélek kell”, s ugyanez más változatban: „Nekem se szabad tovább szeretnélek”. Olyan csekélységekről már nem is érdemes szólni, hogy öt egymást követő mondat „valamivel” kezdődik, néha teljesen zagyván, mint itt is: „Valami öt vagy hat hónapja aggasztó vallomást tettél...” Az idézeteket folytathatnánk, de sokkal fontosabb az a kérdés: volt-e valaki a Móra Ferenc Könyvkiadónál, amely 8000 példányban világgá bocsátotta ezt a könyvet, aki elolvasta a kéziratot? Ha netalán olvasta volna valaki, nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel ajánlotta kiadásra? Nem pirult-e a fordító, amikor ezért a megnevezhetetlen valamiért felvette a honoráriumot? Cs. L. A Mezőföld természeti földrajza Az Akadémiai Kiadó földrajzi monográfiáinak második köteteként dr. Ádám László, Marosi Sándor és dr. Szilárd Jenő szerkesztésében jelent meg A Mezőföld természeti földrajza című könyv. Az Akadémia korábbi kiadványaihoz mindenben méltó hatalmas munka a Balaton, a Dunántúli Középhegység, Somogy és a tolnai Hegyhát közé befogott, háromszög alakú Mezőföld geomorfológiai feldolgozása. A könyv hézagpótló: a több mint 4000 négyzetkilométernyi Mezőföld a Dunántúl egyik sajátosan szép és gazdag tája, mellyel földrajzkutatóink eddig alig foglalkoztak. A szerzők a gyakorlat számára is hasznossá akarták tenni könyvüket, ezért foglalkoznak részletesen a növénytermelés feltételeivel, a vízszerzés, a talajjavítás kérdésével, a szikesedés, a talajerózió elleni küzdelemmel. A gyakorlati munkát segíti az is, hogy a szerzők bemutatják az egyes üledékes kőzetfajtákat, a hasznosítható építkezési és ipari anyaglelőhelyeket. A nagyon szép kiállítású testes kötetet sok fénykép, rajz és térkép teszi teljessé. JOHANNES K. BECHER: BARCELONA Mi városunk a tengerár felett, A fényes tenger kékje fürdetett, S álmodozva néz fel rád a tenger, Ahol állsz, ott tenger ringott egyszer. Távoli város, tornyod s csarnokod Kagylók s korallok fényével [ragyog, Zeng az elsüllyedt harangok szava, Santa Anna, Santa Monica ... Örömhang és panasszal telt ének Most már mindig a szívünkig érnek. Barcelona! Ó, a te neved elvarázsolt. Velünk vagy te egy. Rejtettél, mint a szentelt edények. A tereid mindig bennünk éltek. Minden utcád a szívemen át Vezetett, hogy éltessen tovább. Mi is veled lázadtunk, veled, Hogy szavad a világ értse meg, S ha szavadban megszólalt. [a néped Erősebbé tette az enyémet. Az égbolt — a miénk is —szétszakadt, Mikor sebzetten hullni láttalak S én is tüzet nyitottam szivemben A te gyáva gyilkosaid ellen. Barcelona. Véres pocsolyák. [Romok. Vörös sipkában a hóhér ácsorog. Zsoldosod a halál cimborája. Franco zászlaját tűzték a várra. Rossz tanácsot mondtak, álnokot: »Ne kérdezzetek, hallgassatok!Az igazságot megkeresem mégis. Az igazságot kikiáltom én is. Hogyan történt? Hogyan [lehetett — Kérdezek, szüntelen kérdezek. Az igazság bátran ezt kiáltja: Vértörvényszék, kínpad volt ,és máglya. S ha túlerő nem bírt el veled, Árulással megtörténhetett. Szóljon Párizs, London mondja el, Váraidat ki adhatta el? Barcelona. Gazdag áldozat. Érettem is véreztél sokat. Kitárulnak egyszer a sírok. Barcelona — vagy s veled vagyok. Álmodozva néz fel rád a tenger, Ahol állsz, ott tenger ringott egyszer, A fényes tenger kékje fürdetett, Mi városunk a tengerár felett. 1939. Fordította: CSÁNYI LÁSZLÓ Vasárnapi jegyzet A traktoros, akivel egyik kollégám beszélget, egyszercsak azt mondja: — Dolgozzunk minél többet és minél több legyen hónap végén a borítékban. Én így képzelem el a szocializmust. Most ne vitatkozzunk azon, mennyiben szabatos ez a megfogalmazása, hogyan kellene átalakítani a mondatot, hogy helyesen hangozzék, mit kellene hozzátenni és mit kellene elhagyni belőle, a fontos az, hogy ez az ember végeredményben rátapintott a lényegre és ha nem is pontosan fogalmazta meg, nagyon is pontosan érzi a lényeget. Ez az ember nagyon jól keres, jóval többet mint az átlag. Ezzel szemben többet is dolgozik. Többet dolgozik úgy is, hogy az estéből meg a reggelből mindig hozzácsap egy kicsit a nappalhoz, vagyis megnyújtja munkanapját, úgy is, hogy ismeri a földet, mint a tenyerét, úgy is, hogy munkáját tökéletesen megszervezi, úgy is, hogy hol kisebb, hol nagyobb ésszerűsítésekkel gyorsítja a munkát. A nagyobb teljesítmény aztán hónap végén vastagabb boríték formájában jelentkezik. A vastagabb boríték átváltozik lassan családi házzá, rádióvá, új bútorrá, majd egyszer televíziós készülékké, s máris megelégedett anyagi helyzetté. Mert ez az ember megelégedett, pedig neki is jó lenne még több pihenő, ha korszerűbb lenne a gépe, biztosan könnyebbé válna a munkája is. És egyszer, minden bizonnyal nem is sokára, ez is bekövetkezik. A szocializmus egyik legfőbb ismérvét ebben foglaljuk össze: Mindenki képességei szerint dolgozik és ugyanakkor mindenki végzett munkája arányában részesül a termelt javakból. A fogalom csak így együtt helyes, csak így együtt igaz, szétválasztani nem szabad, mert azzal meg is hamisítjuk. És tegyük szívünkre kezünket, mennyien vannak, akik csak a javakból szeretnének kapni, sokan azokból egyáltalán nem végzett munkájuk arányában, hanem azon jóval felül, de hogy képességeiknek megfelelően dolgozzanak, ahhoz már sokaknak nemigen fűlik a foga. Azt mondjuk, a munka szent, a munka a legdicsőségesebb dolog, hiszen ez varázsolta emberré állati ősünket és a munka minden anyagi, és természetesen minden kulturális javak forrása. És azt is mondjuk, hogy a javakból való részesedésre csak az érdemes, aki a munkából is kiveszi részét. És részesedése is csak olyan arányú lehet, amilyen arányú a munkája. Vannak, akik az életnek csak az örömeit szeretnék élvezni, a fáradságosabb része már nem tetszik nekik. Nem akarok arra a bibliai álságra hivatkozni, hogy »arcod verejtékével keresed kenyered, mert mi azt akarjuk, hogy a munka mind kevesebb verejtéket kívánjon, de az viszont igaz, hogy a munka mindig munka marad, ha sokkal könnyebbé is válik. Megváltozik a munka tartalma. Azt akarjuk, hogy a munka életszükségletté váljék, valóban becsület dolgává. Milyen természetes, hogy ezt éppen a munkások és a parasztok értik meg leginkább s sokszor ösztönösen vallják, érzik ezt. Az ő példájuk s a hatalmas méretű nevelőmunka eredményezi majd, hogy egész társadalmunk a munkások képére formálódik. A traktoros, akinek ezt a két mondatát idéztem, az újságon kívül életében még nagyon kevés politikai irodalmat olvasott el. Látni lehetett rajta, nem az mondatja vele, hogy tessen az újságírónak, így tudja, így érzi és így is él. Azt hiszem ez az ember megtalálta az élet értelmét, munkája és magánélete ezt példázza s hogy az mindig szebb, mindig magasabb színvonalú legyen, arról társadalmi haladásunk gondoskodik. LETENYEI GYÖRGY Láttam az új Kínát és dal költözött a szívembe. Győzelmes dal, amely oly méltóságteljesen hullámzik, mint egy nagy folyam, s olyan gyönyörű és végeláthatatlan, mint a Dzsomolungma hegység. A súlyos és fájdalmas bilincset lerázó, a félelemtől megszabaduló, a felkelő Nap sugarai felé tekintő néger dala ez. Éppen hogy csak megismertem a nagy népet, amely megszabadult a rabságtól, és a világ elé állt, hogy az csodálhassa méltóságát, erejét. A Kínai Népköztársaság ma rekordokat dönt a mezőgazdasági termelésben, az iparban és az építőiparban. Kína első tekintetre ámulatba ejt és megráz bennünket. Lökhajtásos repülőgépünk alig suhant el a befagyott tavak és a határos Szibéria sziklás hegyei fölött, amikor lenn máris előtűnik Kína, végtelen gazdagságával, titkaival, mindazzal, ami előttünk még ismeretlen. De máris leszállunk a pekingi repülőtér zöld szőnyegére. Az emberek barátságosak és vidámak. Az utak mentén fogadtak bennünket. Pekingben csakúgy, mint Moszkva külvárosaiban, óriási méretű a lakásépítkezés. A kínai városok évszázadokon át túlnépesedtek. A nép alacsony, piciny vályogépítményekben lakott. A munkások állandó nélkülözések között éltek. Az új Kína nagyon gyorsan elégíti ki a lakosság életszükségleteit. Az egykori viskónegyedek helyén többemeletes lakóháztömbök állnak. Ahol nem lehet azonnal új lakóházat építeni, ott is vízvezetéket fektetnek le, csatornarendszert építenek ki és bevezetik a villanyt. Nyolc hetet töltöttünk Kínában. Hétezer kilométert utaztunk az országban. Az utat vonaton és hajón, repülőgépen és autón tettük meg. Négy napig hajóztunk Diesel-motoros hajón felfelé a Jangce-folyón, Kína szíve felé. Jártunk kommunákban, gyárakban, meglátogattunk öntözőrendszer-építkezéseket, egyetemeket, óvodákat. Tolmácsok útján beszélgettünk a kommunista párt vezetőivel, a nemzeti kisebbségek képviselőivel, parasztokkal, ökörhajcsárokkal, mérnökökkel, művészekkel és úttörőkkel. Persze ezekről a beszélgetésekről könyvet lehetne írni. Engedjék meg, hogy ezúttal csupán Kína életének 2—3 jellegzetességéről szóljak. A kínai nép nemzedéken át a kizsákmányolás igájában sínylődött. Most magának dolgozik, s lelkesedéssel váltja valóra azt, amiről oly hosszú ideig álmodozott. A kínaiak büszkék munkájukra. Az elmúlt esztendőben, „a nagy előreugrás” idején nemcsak a munkás, hanem mindenki — a miniszterelnök, az egyetem rektora, a tudós, a művész, az író, az iskolás és az orvos — acélt olvasztott. New Yorkból érkeztünk, ahol a gyermekbűnözés az egyik legfőbb probléma. Pekingben eziránt is érdeklődtünk. A gyermekbűnözés ismeretlen fogalom. Beutaztam egész Kínát, s láttam, hogy ebben az országban nincs talaja a gyermekbűnözésnek. Minden fiatal fiú és leány tudja, hogy a társadalom számít rá. Kínában az élet árja kiveti magából a naplopót, s természetes, hogy a fiatalok közül senki sem szeretne ezek közé tartozni. Az új Kína számára rendkívül fontos, hogy igazságos nemzetiségi politikát folytasson. A nemzetiségi kisebbségeket a múltban elnyomták és kizsákmányolták az uralkodó osztályok. Én, az amerikai néger nő, érthető érdeklődéssel fordultam e kérdés felé. A Szovjetunió példája, a lenini nemzetiségi politika Kínában is érezteti kedvező hatását. A központi kormány politikájában messzemenően figyelembe veszi a nemzetiségek sajátos életkörülményeit, igényeit. Pekingben megalakult a Nemzetiségi Egyetem, minden tartományban a nemzetiségi főiskola működik, amelyek lehetővé tették a nemzetiségi kisebbségek képviselői számára, hogy felsőfokú képzettséget szerezzenek. Befejezésül szeretnék néhány szóval megemlékezni a kínai nőkről. Az élet minden területén megállják a helyüket. A férfiakkal vállvetve építik és védik hazájukat. Köszöntelek benneteket, Kína hős asszonyai! Látogatásom a népi Kínában írta: Shirley Graham amerikai írónő (Rövidítés)