Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-10 / 134. szám

1959. július 10. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Hárman a közösből A tengelici Petőfi Termelő­­szövetkezet több ezer holdon el­terülő birodalmát járva, sok em­berrel találkoztam és beszéltem, akiknek a véleménye bizony nem mindenben egyezik. A bur­gonyaföldön elegyedtem beszéd­­e Sipos Józseffel, aki ez év ta­vaszán lépett a közös gazdaság­ba. A nagyüzemi gazdálkodással most ismerkedik. A jövőt illető­en neki bizony még elég sok kételye van. Legnagyobb gondja például most az, hogy jut-e an­­­nyi a közösből, ami elegendő lesz a család megélhetéséhez.­­ Azt mondom most, hogy gyerünk emberek, fogjuk meg a munka végét, becsülettel dol­gozzunk. De ha nem kapok annyit az év végén, hogy ket­tőnk „kenyere” meglegyen, ak­kor „bal kézzel” emelek kala­pot ennek a szövetkezetnek, me­gyek az iparba. De ha a kenyér meglesz, akkor majd azt mon­dom, hogy jó ez a szövetkezet, semmi pénzért sem hagyom itt — jegyezte meg beszélgetés közben. — Én tulajdonképpen megér­tem az öreg Sípost, ő még nem volt tsz-ben, nem tudja, hogy mi itt a helyzet. Jóformán még azt sem tudja, hogy milyen vagyona van ennek a szövetkezetnek. Ne­kem más a véleményem. Én 10 éve itt dolgozom a Pető­fiben, s nemcsak hogy a kenye­rem volt meg minden évben, de már házat is vettem ez idő alatt. A számításomat mindig megta­láltam, nem is válnék meg a kö­zös gazdaságtól semennyi pén­zért — ez a véleménye Budai Lászlónak a közös gazdaság egyik alapító tagjának. Hasonló nézete van a tagság nagy többségének amit le lehet mérni abból, hogy ezekben a na­pokban kétszer annyian dolgoz­nak a közösben, mint amennyi tagot nyilván­tartanak. Naponta közel nyolcszázan kapálnak a határban, ami azt bizonyítja, hogy a tagság túlnyomó többsé­ge sziklaszilárdan áll a haladást képviselő kollektív gazdálkodás mellett. Sőt olyan emberrel is beszéltem a Petőfiben, akinek öntudata toronymagasságban emelkedik ki a mai szövetkezeti parasztok közül, s ami a mai körülmények között egy kicsit valószínűtlen is. Elmondom, miről van szó. A szövetkezeti tagok háztáji nyarvas jószágainak nyári legel­tetését a közösség vállalta ma­gára. Eddig négyen őrizték a jószágokat, összesen hat munka­egységet kaptak egy napra. Ezt egy kicsit sokallotta a tagság, de mivel jobbat nem tudott senki sem javasolni, maradt minden így. Azaz mégsem. Huber Péter, az egyik közösbeli állatgondozó két héttel ezelőtt előállt a ja­vaslattal: ő harmadmagával el­vállalja a jószágok őrzését, s neki ne fizessenek hat, hanem csak három munkaegységet. — Ne csapd be magadat Pé­ter, ez a három munkaegység kevés — mondta neki Geiger Il­lés, az állattenyésztési brigád­­vezető.­­ — Nem kevés ez, kérem, erkölcstelennek tartom, hogy többet kérjek, vagy elfogadjak, hiszen aki egész nap kapál, vagy kaszál, az sem keres többet, mint egy munkaegységet, az pedig va­lamivel nehezebb munka, min­t a tehenek őrzése — válaszolta Huber Péter: — Jó, rendben van, adunk négy munkaegységet, de azt megmondom, a jószágokra na­gyon kell vigyázni, nehogy le­tiporjanak valamit — próbált pontot tenni az egyezkedés vé­gére Hosnyánszky János, a szö­vetkezet elnöke. 4. — Egyikünknek se legyen iga­za, szavazzon meg a közgyűlés három és fél munkaegységet hár­munknak. Ebbe még beleme­gyek. Attól pedig ne féljen sen­ki, hogy nem látom el becsüle­tesen a munkát. Nagyon jól tu­dom, hogy a szövetkezet vagyo­nára mindenkinek úgy kell vi­gyázni, mint a szeme fényére — zárta le a vitát Huber Péter. Az újdonsült gulyásnak fel­tettem a kérdést: — Nem tart-e attól, hogy csalódik majd? — Egyáltalán nem. Abban a közös gazdaságban, ahol olyan gyönyörű a jószágállomány, mint nálunk, ahol olyan kiváló termést ígér a határ, mint a mi termelőszövetkezetünkben, ahol olyan lelkiismeretesen dolgoz­nak a tagok, mint nálunk, ott egészen biztos megtalálja a szá­mítását mindenki, aki egy ki­csit is iparkodik. Én meg szere­tek dolgozni és bizakodva várom az év végi osztást — hangzott Huber Péter válasza. Dorogi Erzsébet A gyönki járási KISZ-szervezetek életéből A Simontornyai Bőrgyár fia­taljai értékes bőrdíszmű ajándé­kokat küldenek a Világifjúsági Találkozóra. Az ajándékok nagy­része színes bőrökből összeállí­tott tulipánból áll. • A felsőnánai KISZ-szervezet fiataljai vidám műsorral készül­nek a traktoros napra. A trakto­ros nap alkalmával eredeti szé­kely népi játékokat is bemutat­nak. A játékokra idős székelyek tanítják a fiatalokat. A szakadáti kiszisták gyűjtöt­tek viszonylag legtöbbet eddig VIT-alapra a gyönki járásban. A KISZ-szervezet 15 tagja ugyanis 300 forinttal járult hozzá a VIT- alaphoz.• Harminc hold kukorica kapálá­sát vállalta a simontornyai Kos­suth Termelőszövetkezet kilenc tagú ifjúsági munkacsapata. A fiatalok a minőségi munkában is példát akarnak mutatni. / 3 E HETI K­ellemetlen Kérdéseink Joggal panaszkodhatnak azok a fad­diak, akik a község északi, Gerjen felé eső, részén laknak. Ezen a tájon ugyanis nincs egyetlen bolt, pékség, de még csak vendéglő sem. Ugyan nem lehetne a község központ­jából az egy vegyeskereskedést erre a részre telepíteni, vagy itt is létesíteni egy boltot? Mi az oka annak, hogy a szekszárdi szikvízüzem szóda­vizes üvegei közül sok az olyan, amelyből a sódavíznek még fele sem folyik ki a ke­vés szénsavtartalom miatt? Nem lehetne kissé több szén­sav adagolásával megjavítani a szódavíz minőségét? * A Babits Mihály utca és a Sztálin tér sarkán néha napo­kig bűzlik a piacról összehor­dott szemét. A piac takarítása­kor ugyanis — ami példás gyor­sasággal történik — ide hord­ják a szemetet, hogy majd in­nen szállítsák a városon kí­vülre. Ha a piacot olyan gyor­san és rövid idő alatt le tud­ják takarítani, nem lenne he­lyes, ha az összegyűlt szeme­tet azonnal kiszállítanák a vá­rosból?* Az öreg K. bácsiról járja a következő szóbeszéd: az öreg címfestő volt néhány évtized­­del ezelőtt Szekszárdon. Egy­szer egy boltos névtáblát fes­tetett az öreggel, a következő szöveggel: »Nagy Istvánná ve­gyeskereskedése«. Az öreg el­készítette a táblát, az István­­né-t azonban csak egy »n-­nel írta így: Nagy Istváné. Töb­ben szóltak neki, mondván, hogy az Istvánné-t két »n-­nel kell írni. Az öreg méltatlan­kodva válaszolta: »Ne tanítsa­nak engem, ismerem én a he­lyesírást. A múltkor is azt fes­tettem, hogy Fekete Hugóné­l az jó volt­. Hogy az öreg K. bácsi nem ismerte a helyesírást azon vég­­eredményben nem is nagyon csodálkozhatunk. Annál jobban azon, hogy a szekszárdi művelő­dési ház dolgozóinak ilyen irá­nyú ismeretei is meglehetősen hiányosnak bizonyusnak időn­ként. Miért írnak »kerthely­­ségség­­et »kerthelyiség­ he­lyett?* A helyesírás, jobban mondva a helytelen írás, miatt hadd kellemetlenkedjünk a szekszár­di IBUSZ-nak is. Ugyan miért írják a vonat­ot két »t--vel így, hogy »vonatt« és az indít­ót ugyancsak két »t»-vel így, hogy »indítt«? Kinek lesz igaza? A paksiak — különösen a köz­ség déli részén lakók — ha össze­találkoznak, gyakran felteszik a kérdést: „Vajon kinek lesz igaza? A községi tanácsnak avagy Halasi József, Villany ut­ca 2. szám alatti asztalosmester­nek?” Ennyi bevezető után nézzük meg, hogy tulajdonképpen mi­ről is van szó? Milyen kérdés­ben kinek kell igazságot szolgál­ta­tni? Az ügy azzal kezdődött, hogy Halasi József asztalosmester an­nak rendje és módja szerint megvásárolta a paksi izraelita templom melletti házrészt és tel­ket, amely eddig az izraelita hit­község tulajdonában volt. Ez rendben is lenne. Nem is itt van a hiba. A hitközségnek jogában állt eladni, Halasi József aszta­losmesternek pedig — miután pénze volt — megvásárolni a szóban forgó házat a hozzátar­tozó telekkel együtt. A hiba ott kezdődött, amikor az új tulajdonos a hitközségi épület megvásárlása után egy válaszfalat építtetett és ezzel lezárta, illetve megszün­tette a Dózsa György út felöli átjárót a hitközségi épület udva­rában levő artézi kúthoz, ame­lyet a község lakói közül több százan használnak ivóvíz gya­nánt. A teljes igazság kedvéért meg kell mondani azt is, hogy Halasi József nem a maga feje után intézkedett így, hanem a törvényeknek megfelelően a já­rási tanács építési osztályának helyettes vezetőjétől engedélyt kért, amelyet minden további nélkül meg is kapott. Mit kifogásolnak a kútkörnyé­­ki lakosok? Először is azt, hogy Halasi József elzárta a kúthoz vezető utat, amelyre a jelenleg érvény­ben levő törvények értelmében szolgalmi jog van. A kutat — bár az ténylegesen a hitközség területén van — a legidősebb lakosok tudomása szerint legalább 50 év óta hasz­nálják, s eddig ezt senki nem is kifogásolta. Innét ered a kút használatának szolgalmi joga. Márpedig ha a kúthoz szolgalmi jog van, akkor ez érvényes az átjáróra, illetve arra az útra is, amelyen a kutat meg lehet kö­zelíteni — mondják a paksiak. Másodszor azzal érvelnek és­pedig igen előrelátóan, ha bele­nyugszanak abba, hogy Halasi József a kúthoz vezető utat el­zárta, a következőkben, amikor a hitközség a templomtól külön­álló többi épületeket is eladja, Halasi Józsefhez hasonlóan az esetleges másik háztulajdonosok is megtehetik ugyanezt. Ebben az esetben pedig elzárják, illetve elvonják a közhasználattól a jó és bő vizű artézi kutat. Ez pedig nem lenne helyes, ha figyelembe vesszük, hogy Pakson is, mint a megye egynéhány községében hiányzik a jóízű ivóvíz. A paksi tanács ezekkel az in­dokokkal indított pert a járás­­bíróságon Halasi József asztalos­­mester ellen. A közvélemény pe­dig feszült figyelemmel várja a fejleményeket: vajon kinek lesz igaza? Pozsonyiné — Szervusz, Bigothy! — Szervusz! — Ezer éve nem láttalak, pe­dig egy városban lakunk. — Ja, kérlek szépen, sokat uta­zom. Hiába, a vállalat érdeke megkívánja... — Hová utazol? — Pestre. — Akkor jól van. Legalább nem lesz unalmas ez a vasárnap éjszaka. Az egyre zajosodó szekszárdi Váróterem faliórájára pillant Szabó Bonifác, aztán pajtáskodva a hátára vereget Bigothynak, mi­közben javaslattal áll elő: — Gyere le a­­ gödörbe­, iszunk egy pohár sört. Van még időnk bőven az indulásig. Egymást követik a poharak. Bigothy torkán éppen a negye­dik pohár sör zúdul le, amikor tekintete megakad a szomszéd asztalnál enyelgő fiatal páron, s a poharat az asztalhoz ütve fél­hangosan megjegyzi barátjának: — Romlanak az erkölcsök, paj­tás! — Miért? — Hogy miért? Még kérded? Hát mertük mi ezt csinálni fiatal korunkban? És tudod, miért van ez? — tüzesedik neki Bigothy és mindjárt választ is ad saját kér­désére. — Azért, komám, mert a nőket túlságosan egyenjogúsítot­­ták velünk ... — Te Bigothykám, hisz én úgy tudtam, hogy te... — hökken meg Szabó, de nem fejezheti be a mondatot, mert Bigothy a sza­vába vág. — Jó, jó, most nem gyűlésen vagyunk, most a saját vélemé­nyemet mondom. Nekem az a vé­leményem, hogy az asszony igenis maradjon a főzőkanál mel­lett. Miért van annyi válás? Azért, mert az asszonyok dolgoz­ni járnak. A munkahelyükön al­kalmuk nyílik arra, hogy össze­szűrjék a levet más férfiakkal... Aztán bekövetkezik a nagy tra­gédia, a lelepleződés. De ne gon­dold ám, hogy ettől egy dolgozó asszony megijed. Nem. Miért is ijedne meg? Nincs rászorulva a férjére. El tudja tartani magát vidáman a keresetéből. A férj meg fizetheti a gyermekek után a tartásdíjat. Ezért nem engedem én a feleségemet dolgozni. Pedig elmehetne. Nincs gyermek sem, aki akadályozná. Szabó rosszalóan csóválja a fe­jét, aztán csendesen megjegyzi: — Nincs igazad. — Miért? — Azért, mert a dolgozó nőt leköti a munka, a munkahelyen legtöbb esetben lehetetlen a há­zasságtörés. Amikor pedig haza­megy, újabb munka szakad a nyakába, a házimunka. Egyszóval még az urára is alig jut ideje, nemhogy arra, hogy szeretőt tartson. Az az asszony pedig, aki mindig csak otthon ül és nem csinál semmit, vagy csak a fél napig tartó háztartási munkát végzi és gyermek sem köti le az idejét, unatkozik. Az unalom pe­dig rossz tanácsadó ... Bigothy méregbe gurul, arca paprikavörös és a kezével eluta­sító mozdulatot tesz, aztán riká­csoló hangon beszélni kezd: — Nekem mondod ezt? Én ta­pasztalatból tudom, hogy nincs igazad. Tíz éve élek együtt a fe­leségemmel, aki hét évvel fiata­labb nálam és még soha a leg­kisebb gyanú sem merült fel el­lene. Pedig az én feleségem sze­gény, valóban unatkozó asszony. Szórakozóhelyekre, kirándulások­ra nem igen futja, így aztán min­dig csak a rádió mellett ül sze­génykém ... És rengeteget imád­kozik. Igen, az imádság kitölti az idejét. A bátyja plébános. Jó családból való! Érted! Ez is fon­tos ám! A jó család! Az erkölcsös nevelés és az istenfélelem­. Az én Irmuskám akkor sem csalna meg, ha egészen bizonyos lenne abban, hogy soha, de soha nem derül ki a csalás, mert tudja, hogy az Is­ten látja és az Isten elől nem menekülhet bűnével. Hirtelen nyílik az ajtó. Új ven­dég lép a »gödörbe«, kezében hatalmas bőrönddel. — Megjött a vonat? — érdek­lődik Szabó. — Már talán el is ment — jegyzi meg a vendég, miközben a sarokban álló asztalhoz telepe­dik le a cimbalmos szomszédsá­gában. A két barát futva teszi meg az utat az állomásra, de a vonatnak már hűlt helyét találja. — Régen elment már? — kér­di savanyú ábrázattal Bigothy a forgalmistától. — Három perccel ezelőtt — fe­lel a kérdezett angyali nyuga­lommal, s már indul is vissza a forgalmi irodába. A Garay térig egymás mellett baktatnak szótlanul, aztán Bi­gothy balra fordul, Szabó meg jobbra. Amikor Bigothy hazaér, óvato­san zárja az ajtókat, nehogy a feleségét felzavarja. A sötét há­lószobában különös nesz fogadja. Mintha egyszerre két szuszogást hallana. A dermesztő csendben villámgyors mozdulattal kattint­­ja fel a villanyt, s egy borzas férfi tekintetével találkozik leg­először pillantása. Aztán felesé­ge hisztériás sikolya hallatszik; Bigothyval hirtelen táncolni kezd a szoba. Fáradtan nekitámaszko­dik az ajtófélfának, s észre sem veszi, hogy a férfi a nyitott abla­kon keresztül, ruháját a szobá­ban hagyva, pucéran távozik. Ahogy végre magához tér, első pillantása a duplaágy fölött lévő hatalmas Krisztus-képen pihen meg, s hirtelen úgy tűnik előtte, mintha álszent, hamis mosoly játszadozna az ajka körül. Vnypál Tibor A csődbe jutott

Next