Tolna Megyei Népújság, 1959. július (4. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-22 / 170. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Rövidülnek a h­atáridők, jobb sí minőség az építkezéseknél Még a közelmúltban is sok gon­dot okozott az építkezéseknél a határidők be nem tartása. A Tol­na megyei Tanács tervosztályának tájékoztatása szerint a határidő eltolódás egyre ritkábban fordul elő. Sőt, elég gyakori, hogy egy létesítményt jóval a tervezett ha­táridő előtt adnak át rendelteté­sének. A szekszárdi 18 lakásos bérhá­zat például 5 hónappal a határidő előtt adták át s így korábban megkezdődhetett a beköltözés is. A most épülő 18 lakásos bérház is előreláthatóan határidő előtt lesz kész. Az egyenként mintegy 800 ezer forintos költséggel épült ireg­­szemcsei és fácánkerti iskolákat is határidő előtt adták át. Nemcsak a befejezett építkezé­seknél tapasztalhatók ilyen örven­detes jelenségek, most készülő lé­tesítményeknél is minden remény megvan a határidő lerövidítésére. Ez a tapasztalat a szekszárdi KÖ­JÁL építkezésnél is, ahol az év vége az építési határidő, de ha ilyen ütemben dolgoznak, körül­belül két hónap múlva befejező­dik a munka. Ezért csak dicséret illeti az épí­tőket, a Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat vezetőit és dolgozóit. Lényegesen jobb az előző évieknél a szervezés, reáli­sabbak a határidők megállapítá­sai. Jól halad a dombóvári 36 lakásos bérház építése is. Előre­láthatóan októberre lesz kész. Ko­­csolán, Nagymányokon, Kölesden 4—4 tantermes iskolák épülnek és még az idén átadják rendelteté­süknek mind a hármat. Ugyan­csak befejeződik még az idén a sárpilisi, mucsfai és pálfai 2—2 tantermes iskolák építése is. Bony­hádon egy 8 tantermes iskola épí­tését kezdték meg. Megkezdődött Kakasdon is a 4 tantermes iskola építése, amely jövőre készül el. Még az idén tető alá kerül az SZTK szekszárdi modern rende­lője is. Javában folynak a munká­latok a megyei könyvtár építke­zéseinél, ez is tető alá kerül még az idén. Tolnán és Faddon még ebben az évben iskolaépítéshez kezdenek. Szekszárdon jelenleg egy 18 és egy 27 lakásos bérház épül, ame­lyek jövőre lesznek készek. Még az idén elkezdődik egy újabb bérház építése is, amelyben 12 csa­lád kap majd helyet. Ezek a bér­házak már modernebbek lesznek az eddig építetteknél, mert a bennük levő lakások többsége „másfél”-kétszobás lesz. Előrehaladott a szekszárdi ke­nyérgyár építése is. Előrelátható­an már októberben megkezdik a próbaüzemeltetését és január el­sejével teljes kapacitással kezdik meg az üzemeltetését. Folynak a munkálatok Szek­szárdon a Tavasz utcában a kétla­kásos állatorvosi ikerház építke­zéseinél is. A határidőnél itt sem lesz eltolódás. Megoldják még az idén a szek­szárdi bérházak közvilágítását. Neon­világító berendezést szerel­nek az épületekre, hogy a kör­nyékük este is világos legyen s a lakóknak ne kelljen a sötétben botorkálniuk. Erre több, mint 200 ezer forintot fordítanak. A tervosztály véleménye szerint általános tapasztalat az is, hogy az előző évekhez viszonyítva a minőség terén is nagy javulás tapasztalható, főként a szekszárdi építésvezetőség területén. Itt a legkevesebb a minőségi kifogás az épületek átvételekor. A legtöbb minőségi kifogás a bátaszéki épí­tésvezetőség területén mutatkozik. ­ Riadó!... Riadó!... Riadó!... S a század mint megbolygatott méhkas zsong, zsibong. — Mi a baj? Hova megyünk? — kérdezik itt is, ott is a hirtelen készülődés közben. Valaki jólértesülten ma­gyarázza, hogy a bányászok „aba­­jognak”, azért kell a katonaság. — Gyerekek, itt lövetni is akar­nak — szól az egyik csoportnál Fajcsi Ferenc —, de mi ne lőjünk, fiúk — teszi hozzá egész felindul­­tan, pedig ő nem is idevaló Salgó­tarjánba. — Nem szabad lőnünk, emberek — hangzik a szava már a másik készülődő csoportnál. Akadnak követői is. És egyre több alakról hangzik el: Nem lö­vünk, csak saját véreinket nem öljük halomra. — Mire a tett szín­helyére érnek, már egységes a szá­zad — legyen aminek lenni kell, de nem kaphatók a testvérgyilko­lásra az úri martalócok kedvéért. Máskor sem nézték ezt tétlenül, de most 1919-ben, amikor úgyis túlfűtött a levegő, az urak nem kegyelmeznek, így került internáló táborba — mint főkolompos, az urak szava szerint — Fajcsi Ferenc is. Sok volna még leírni is az itt átélt tengernyi kínszenvedést. A Ta­nácsköztársaság rövid, de szép emléke maradt. Bukása után az amúgyis munkanélküli világ ke­servét Fajcsi Ferenc nem várta be, mint annyian mások is, kivándo­rolt Amerikába. És most itt ül előttem koppányszántói kis házának szo­bájában, mert az itthoni állapotok megváltozása és a honvágy haza­hozta 25 évi távollét után 1951- ben. — Kutyavilág volt ott is a magamformájú munkásemberre — mondja. — Sok volt a mezít­lábas vándor, a munka nélkül lézengő, a lakásnélküli. A máso­dik világháború hozott egy kis fellendülést, jobb lett egy kicsit a munkásnak, de az igazi fellendü­lést a tőkéseknek jelentette. — Én egy szál ruhába mentem ki, így ahogy lát — mutat magá­ra — s így is jöttem meg. De ol­vastam egy statisztikát mielőtt hazajöttem, abban az áll, hogy 1925-től 1950-ig Fordék megtizen­­kétszerezték a vagyonukat. Olyan volt itt a munkás, mint ez a ka­lapom — s mutatja is —, ha kell, leveszem a fogasról, ha nem kell, visszaakasztom. S pláne ha el­nyűtt, elhajítom, veszek helyette másikat. Azután arról beszél, hogy mikor hazakészülődött, pró­bálták elijeszteni. — Olyan pusz­tulás van ott — mondták —, hogy sohasem hevert ki az ország, meg mindenféle rémségeket híresztel­­tek. A kommunistákkal is volt, aki ijesztgetet. No, hiszen jóval akartak visszariasztani — teszi hozzá mosolyogva, s mutatja az ottani kommunista párti tagköny­vét. — Magam is az voltam már 1931 óta. Tudtam én, hogy a mi javunkra változott a világ, így hát csak azt válaszoltam, ha baj van otthon, akkor különösen ott a helyem, kell a munkáskéz, kell a segítség. — S látja, itthon annyi idő után nem feledkeztek meg rólam — mondja, közben a szekrényben ke­resgél. Egy szép kis dobozkát tesz le elém egy igazolvánnyal és egy emléklappal együtt. A tanácsköz­társasági emlékérem kitüntetést kapta most legutóbb egy harcos igaz élet elismeréseként. Meghatottan forgatja az érmet, nézegeti az emléklapot s gondo­latban tán újra átéli a régi dicső napok eseményeit, emlékezik, új erőt merítve még a szenvedések felidézéséből is. <»—e) Emlékezés v­öröskeresztesek a tengeliei szociális otthonban Kedves ünnepségnek voltunk szemtanúi a tengeliei szociális otthonban. A Tolnai Selyemfonógyár Vö­röskereszt-szervezete patronálja az otthont, s 10 éves fennállása alkalmából meglátogatták az ott­hon lakóit, hogy egy kis meleg­séget, szeretetet vigyenek nekik. A délelőtti órákban érkezett meg a 13 fős küldöttség, megte­kintették az otthont, a parkot, melynek évszázados fái alatt, az egykori uraság helyett, munká­ban elfáradt nénik és bácsik élik gondtalan öregségüket, akiknek népi államunk minden kényel­met megad, anyagilag jól el van­nak látva, csak egy hiányzik, a szeretet. Ezt ők maguk mondták el a beszélgetés során, s bizony nem egynek könnybe lábadt a sze­me, amikor életéről beszélve sor került a gyermekeikre is, akik ma már saját lábukon állnak, és nem törődnek a szülőkkel, ott­hon terhükre voltak, s a szociális otthonban is csak nagy ritkán lá­togatják meg őket. Őszintén meg kell mondanom, nagy szégyelltem magam, ezek helyett az »édesgyermekek« he­lyett. Többen elmondták, hogy évek óta az otthonban élnek és nem is kívánkoznak sehova, mert itt mindenük megvan, és szeretettel, megbecsüléssel kezelik őket. Eldicsekedtek azzal is, hogy az elmúlt évi nyereségrészesedésből 400—500 forintot kaptak szemé­lyenként, amit arra költenek, amire akarják. Az otthon lakóival, környeze­tükkel való ismerkedés után ke­rült sor a kultúrműsorra, mely­ben szavalatok, énekszámok vol­tak. Az ünnepséget Czakó Kálmán­ná VK titkár nyitotta meg, me­leg szavakkal kívánt hosszú bol­dog életet a gondozottaknak. A műsort Bajza Anikó konfe­rálta, ő maga elszavalta József Attila Mama c. versét. Könnyes szemmel hallgatták Tantos Kati által szavalt Tanú c. verset, és együtt dúdolták az énekesekkel az ismerős slágere­ket. Igen nagy tetszést aratott Zsidó Katalin és Schmidt Mihály ének­­kettőse. A műsor után az 5 tagú zene­kar a késő délutáni órákig húzta a talpalávalót, s egy-egy csár­dásnál az öregek is táncra per­dültek, együtt táncoltak a fiata­­­­lókkal. Fokozta a jó hangulatot a tol­naiak részéről kiosztott kis aján­dékcsomag is, melyben cukorkák és csokoládék voltak, ezzel is ki­fejezésre juttatva a társadalom megbecsülését és szeretetét az öregek iránt és bebizonyítva azt, hogy nemcsak hálátlan gyerme­kek vannak, hanem őszinte, me­legszívű­­ gyereketek is, akik fele­lősséget éreznek az idősek iránt, s minden idős emberben egy ki­csit a saját szüleiket is látják. A megyei és járási vöröskereszt elnöksége nevében ezúton is kö­­szönetünket fejezzük ki a tolnai vöröskereszteseknek ezért a­ ked­ves, felejhetetlen délutánért, melyre az öregek hosszú ideig fognak emlékezni, és reméljük, máskor is sor kerül ilyen talál­kozásra. PÁNCZÉL GÉZÁNÉ megyei VK titkár akik arra oktatták, tanították, hogyan kell mások számára kika­parni a gesztenyét... S noha az utóbbi napokban egyre inkább gyülemlettek benne a különböző mellékgondolatok, valami elszánt »hazafiság« legyűrte ezeket. Péch egyre hallgatta és szívta magába a tájékoztatókat. Január utolsó napján »nagy szerencse ér­te«: Pásztor Gyula, aki annak­­előtte futárfeladatokat látott el a bécsi központ és Péchék szer­vezete között, bemutatta Lengyel Béla volt horthysta altábornagy­­nak. Lengyel megnyugtatta Péchet, hogy mindazt, amit meg­ígértek, meg is kapják, »de most már igazán produkáljanak vala­mit«. Egyébként valamennyien erről beszéltek a legtöbbet: »csi­nálni kell már valamit Magyar­­országon«. Igaz, Lengyel altá­bornagy kissé óvatos volt, mond­ván, hogy már közel másfélmillió forintot beleöltek Péchékbe, s még semmi sem történt, de hát azért reméli, hogy valamit mégis sikerül elérni, s »ezzel a népet buzdítani«. A beszélgetés nagy­ kézfogások­kal ért véget, kölcsönösen bizto­sították egymás a »haza« iránti szeretetről. Hogy milyen hazát értettek ez alatt, azt mi tudjuk — s Péch Géza újabb dollárköteggel távozott. Nem­­ sokkal ezután tudta meg azt is, hogy Pásztor Gyula annak idején háromszáz­­ezer forintot adott át az ő cso­portjának ötszázezer forint he­lyett. Pásztor a nyugaiaktól ka­pott összeg egy részét elsikkasz­totta, s ezért pályája kezdett be­alkonyulni, »jobb tehát vele a kapcsolatot nem tartani«. Péch Eckhardt Gézát a »jó tanács­adók« figyelmeztették erre. Hát igaz is, milyen ember lehet az, aki aljas célokra kapott pénzből saját magának tart meg, így gaz­dáit is becsapja... Péch még Bécsben tartózko­dott, amikor Csontos Erzsébet Ki­rály Béla tábornok különböző utasításaival Londonból Bécsbe érkezett. A bécsi ellenforradalmi központ összehozta a két neves személyt, Péch Gézát és Csontos Erzsébetet. Csontos Erzsébet be­számolt arról, milyen nagyszerű utat tett meg Király Bélával Eu­rópában, s hogy olyan útlevele van, amely előtt minden ország kapuja megnyílik. Pénze van bő­ven, Király Béla közvetlen fé­nyességében tündöklik — szóval úrinő és politikus lett a Víg ut­cai szajhából. Azt is elmondta, hogy volt olyan ország, ahol még miniszterelnökhelyettessel is tár­gyaltak... Április 6-án — miután jól fel­készítették — Péch Géza utasí­tást kapott, hogy azonnal térjen vissza Budapestre. Mindent el­készítettek számára s egy késő esti órában, Bécs alsó rakpart­jainál magyar vontatóhajóra szállt fel. A vontatóhajó egyik uszályán — amely fát szállított — csinos kis lakosztályt, rendeztek be a számára. Az út kényelmes­nek ígérkezett Budapestig. Péch Géza jól elhelyezkedett, s egye­dül lévén, végiggondolta egész bécsi tartózkodását, sőt azt is, hogyan fog idehaza »dolgozni«... Képek villantak fel előtte. Wipplinger Strasse 8. Az »Altes Rathaus« vendéglő. Nagy mula­tozás, sok a magyar. Igazi urak. Olyanok, akik között azelőtt ő sokat forgolódott. Milyen jó is az életük. Mulatnak, dőzsölnek s szidhatják nyíltan a magyar kor­mányt. Nem kell remegniük, hogy múltjuk után kaparásznak s kiderítik róluk, hogy grófok, bárók, tízezer holdak tulajdono­sai voltak. Eszébe jutott a rossz magyarsággal beszélő amerikai, aki őt odavitte... Persze könnyű neki. Hogy csináljunk ezt, meg csináljunk azt. Annak nem kell állandóan rettegnie, hogy lefüle­lik. Ám nincs vesztegetni való idő. Különben is az az amerikai megmondta, hogy ha kell, világ­háború árán is segítséget kap a »magyar szabadságharc«. Szóval bízni kell! így elmélkedett Péch Eckhardt Géza a hajó fenekén, amikor erős lábdobogás riasztotta fel álmodo­zásából. — Ne is gondoljon ellenállás­ra! Félrerakjuk innen a fát, jöj­jön ki! — csattant az ellentmon­dást nem tűrő parancs. Péch Eckhardt Géza igazán csak akkor döbbent rá a valóság­ra, amikor a hajóról lefelé jövet meglátta a hajóállomás tábláját: Gönyü. Ebből mindjárt sejtette, hogy őt már várták, az útjáról tudtak. Fuccs a szervezetnek, fuccs a terveknek, a múlt életet sóvárgó álmainak. Péch Géza jól érezte a gönyűi hajóállomáson: az összeesküvő kémbandát bravúros nyomozással derítették fel és tették ártalmat­lanná. Társaival csak a kihallga­táson találkozott, amikor a cel­lákból őket is elővezették. A ki­hallgató tiszt szobájában ott he­vertek rakásszámra a tárgyi bi­zonyítékok: rengeteg fegyver, lő­szer, az időközben megérkezett adóvevő-készülék, hangtompítós nyugati pisztolyok, s a milliós ér­tékű rablott holmi, amelyet a Magyar Divatcsarnokból, a Cor­vin Áruházból, a körút üzletei­ből szereztek a »szabadságharc jegyében«... (Folytatjuk.) 1959. július 22. Kisiparosok társadalmi munkája A megye különböző részeiből egyre gyakrabban lehet hallani olyan híreket, hogy a lakosság társadalmi munkával is segít a községfejlesztési tervek megvaló­sításánál. Ebben a munkában be­csületesen állnak helyt a kisipa­rosok is. Bátaszéken a község asztalos és kárpitos kisiparosai (egy asztalos kivételével) vállalták, hogy az új óvoda részére 10 kis ülőpadot, öt asztalt és tizenöt fekvőhelyet ké­szítenek el a tanács és a szülői munkaközösség által adott anyag­ból. A társadalmi munkát Töl­gyesi Gáspár motorszerelő, a KI­­OSZ helyi csoportjának titkára szervezte meg és két diófarönköt is felajánlott a munkákhoz. Az óvodások az évzáró ünnepélyen szép verssel és egy nagy rózsa­csokorral köszönték meg a kisipa­rosok áldozatkész munkáját — akiknek maguknak nincs is óvo­dás gyermekük — és mégis mint­egy tízezer forint értékű munkát végeztek az óvoda részére. Segí­tett ebben a helyi ktsz is, a rönk­fák felvágásával és kiszárításával. A dunaszentgyörgyi kisiparosok többnapi társadalmi munkát vé­geztek az épülő új óvodánál, ki-ki saját szakmájában, de akinek szak­mai munkájára nem volt szükség, segédmunkásként dolgozott az építkezésnél, így a község kis­iparosainak munkája is elősegítet­te, hogy Dunaszentgyörgyön egy új, 60 személyes, korszerű óvoda nyithassa meg kapuit. A kisipa­rosok itt mintegy 60 ezer forint értékű társadalmi munkát végez­tek. Mechtl Béla szekszárdi tetőfedő kisiparos annak idején egymaga vállalta a palánki általános iskola tetőfedő munkáinak — amelynek értéke 3400 forint — elvégzését társadalmi munkában. Ebben —­­mint segédmunkások — a palánki KISZ-fiatalok is részt vettek. Mechtl Béla azóta már eleget tett vállalásának. Szép példái ezek az esetek a kisiparosok önzetlen áldozatkész­ségének, a jövő nemzedéke iránti szeretetnek és gondoskodásnak. De nemcsak ilyen irányú társa­dalmi munkákat vállalnak a kis­iparosok. Ulrichshoffer Lajos paksi szobafestő a Petőfi járási kultúrház oldaltermét festette ki. Hogy a helyiség színvonalát emel­je, olyan festést alkalmazott — fá­radságot, időt és anyagot nem kí­mélve —, mely az egész megyében egyedülálló, kiváló mestermunka. Példaként állítjuk a megye kis­iparosai elé ezeket az eseteket, hogy ott is, ahol eddig ilyen kez­deményezésre még nem került sor. Vegyenek részt ilyen módon is községük fejlesztésében. Gomandinger László KIOSZ iparigazgatási előadó

Next