Tolna Megyei Népújság, 1959. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-08 / 210. szám

4 Erről itt beszélni kell A SZERETET A múlt rendszerben senkitleneknek, elhagyottaknak tekintették az apátlan-anyátlan árvákat, vagy az olyan gyermekeket, akiket elhagytak a szüleik. Az ilyen gyermekek — ki nem emlékezne rá — nagyrészt az utcán nevelődtek, rótták az utcákat, kéregették s a jó szülő óva intette tőlük saját gyermekét, mondva, hogy azoktól csak rosszat tanul. Ők alkották később a fiatalkorú bűnözők nagy részét. Nem is csoda, hisz nem volt, aki nevelje őket, s ha az állam fordított is némi gondot a nevelésükre, a velük való foglalkozásra, szép kevés volt az, s még a kevéske szándéknál is kisebb volt az eredmény... A Bonyhádi József Attila nevelőotthonba látogattunk el nemrég, hogy rövid bepillantást nyerjünk azoknak a fiatal leányoknak az életébe, akik itt nevelődnek, akiknek az állam a második — de ebben az esetben — az elsőrendű anyjuk, hisz tőle kapnak mindent, gondoskodást, szeretetet, nevelést... Többek között Zsigri Magdolnával beszélgettünk, ő hatéves kora óta nem volt a szüleinél. Azóta állandóan nevelőszülőknél élt, majd a hőgyészi intézetbe került, s onnét költözött a Bonyhádi József Attila nevelőotthonba. Tizenhat éves már és a hangjából kiérződik— majd később kereken ki is mondja —, nem ismeri a szülői szeretetet. Pedig mennyire hiányzik neki... Mert néha úgy érzi, hogy szüksége lenne rá. Nem, nem azért, mintha a nevelők nem foglalkoznának vele a legnagyobb odaadással, nem tanúsítanák minden problémája iránt a legnagyobb megértést, de mégis. Másnak gondolja a szülői, az édesanyai szeretetet, s szerinte azt nem lehet pótolni. Legyen bármilyen jó a nevelő, mindig csak megmarad nevelőnek, s soha nem lesz édesanya... Talán könnyebb lenne az ő helyzete — így mondja —, ha nem tudná, hogy vannak szülei, hogy van édesanyja, de így, így egyre csak az marcangolja a szívét, hogy van, de ő nem kell neki, s amikor az utcán sétál és meglát egy anyát karonfogva sétálni leányával, feljajdul a szíve, nyújtaná ő is a kezét, de nincs mellette az, akinek meg kellene fogni... Vagy mégis? Igen, van... Ezt érzi ő is, hisz mindenben gondoskodnak róla. Van szép ruhája, s a ruha szempontjából semmivel sem érzi magát kevesebbnek a többi lánynál, azoknál a leányoknál, akiket az édesanyjuk öltöztet. A cipőgyárban, ahol dolgozik többi társnőjével együtt, nem vette még észre soha, hogy valaki is éreztetné velük anyátlanságukat, figyelmesek velük szemben az emberek, mintha arra törekednének, hogy elfeledtessék azt a bántatot, ami eszükbe eszükbe jut... Karácsonykor hivatalos volt Bajuszékhoz, a mesternőjéhez, s ott töltötte az ünnepeket. Mintha otthon lett volna. Olyan jól esett neki a kedves, meleg hangulatú ünnep... Igen, valami ilyenre van szüksége neki is, a többi lányoknak is, akik ebben az intézetben laknak. Szeretetre, megértésre, a bensőséges családi élet melegére... S a mi társadalmi rendünk ebből a családi melegségből nekik sokat biztosít. Egy olyan nagy család gyermekei, mint a magyar nép, egy olyan szerető anya gondoskodását élvezik, mint ez az ország. (buni) — Kisdorogon tavasszal termelőszövetkezet alakult, de a közös gazdálkodást csak az ősszel kezdik meg. A tagság már 9 vagon műtrágyát szerzett be a közös földek műtrágyázására. — A szülők kérésére a bonyhádi járási művelődési ház az idén már Mázán is működtet több szakkört. Harminc tanuló vesz részt például a balettoktatásban, de népszerű a zeneelméleti, nyelvészeti, zongora- és harmonikaoktatás is. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959. szeptember 8. Pótolják az első félévi lemaradást a Simontornyai Bőrgyár dolgozói A Simontornyai Bőrgyár nemcsak legnagyobb üzeme megyénknek, hanem a legrégebbi is. Múltja 180 esztedős és e közel két évszázad alatt sok kiváló képzettségű munkás került ki a gyárból a bőripar részére. Meg kell azonban azt is mondani, hogy az utóbbi hónapokban e sok évtizedes tradíciónkat nem tudtuk úgy megbecsülni, mint kellett volna. Tíz hónappal ezelőtt tapasztalták a gyár vezetői, hogy a krómos kikészítésű felsőbőrök gyártásánál hiányosságok vannak. Romlott a bőrök minősége, lazult a munkafegyelem. E szomorú tényt az üzemi pártszervezet és a szakszervezet is közömbösen nézte. Hagyta, hogy a vállalat vezetősége egyedül harcoljon a minőség megjavításáért, a munkafegyelem megszilárdításáért. Az üzem részlegvezetői nem kapták meg azt az erkölcsi, politikai támogatást, ami segítette volna őket a mind nagyobb mértékben jelentkező hibák leküzdésében. Nehéz legyőzni a hiúságot, önteltséget magunkban, ez az oka, hogy az elkövetett hibákat nem akarjuk tudomásul venni. Pedig csak úgy tudunk előre haladni, ha nyíltan, őszintén feltárjuk a hiányosságokat és kérjük a dolgozók bírálatát, segítségét azok kijavítására. Ezt a gyári pártszervezet és szakszervezet a termelésben mutatkozó visszaesés után hónapokig elmulasztotta. A megyei párt-végrehajtó bizottság Schrottner és Kelemen elvtársat küldte a gyárba, hogy segítsenek feltárni a visszaesés okait és nyújtsanak segítséget azok megszüntetésére. A vizsgálat komoly segítséget adott a gyár munkájának megjavításához. A vezetőség már szilárd talajt érzett maga alatt és bátran fogott hozzá a szükséges intézkedések megtételéhez. Tíz hónap alatt a nem megfelelő gyártmányok miatt a vállalat dolgozói közel hárommillió forinttal maradtak adósak a népgazdaságnak, ezzel a súlyos teherrel kezdtük meg a harmadik negyedéves terv teljesítését. A pártszervezet komolyabban kezdett foglalkozni az üzemben fennálló hiányosságokkal, azok elemzésével. Először pártvezetőségi üléseken, majd taggyűléseken vitatta meg a visszaesés okait, a feladatokat. Határozatot hozott a taggyűlés a párttagok aktivizálására. Ezután kezdődött meg a jelentős javulás az üzem munkájában, sikerült mozgósítani a szakszervezettel együtt a dolgozóknak 90 százalékát. Javult a munkafegyelem a gyárban, így a lemaradást napról napra csökkentettük. A művezetők fokozottabb mértékben ellenőrizték a munkák minőségét, ennek következtében jelentősen javult a kész bőrök minősége. Míg az első hat hónapban sok volt a szabványon kívüli gyártmány, ma már egyáltalán nincs ilyen. Ez egymaga jó néhány százezer forintot jelent a lemaradás behozásánál. Sikerült minimálisra csökkenteni az átdolgozásra visszakerülő hibás kész bőr menyiségét is. A műszaki vezetők számos kísérletet folytattak új technológia bevezetésére és — bár hosszú idő után — de ezek eredményre vezettek. Ennek következtében tudtuk a felsőbőr minőségi hibák legnagyobb részét kitevő „lazaságot” 70 százalékkal csökkenteni. Ez szintén több százezer forintot jelentett. A műszaki vezetők a kapott segítséget, javaslatokat felhasználva, pontosan felmérték a lemaradást és ezt rendkívüli termelési tanácskozásokon ismertették a dolgozókkal, akik számtalan észrevétellel, javaslattal egészítették ki a beszámolókat. Most már bátran elmondhatjuk, hogy a műszakiak a dolgozókkal együtt küzdenek a lemaradás pótlásáért, majd azért, hogy a kongresszus tiszteletére tett vállalásokat ha a pártkongresszus napjáig nem is sikerül, de az év végéig teljesítsék. Az összefogásnak, a munkafegyelem megszilárdulásának eredményeképpen olyan termelési eredményt értünk el augusztus hónapban, amilyen még nem fordult elő a gyár történetében. A tervezett 94 500 négyzetméter helyett 105 500 négyzetmétert, tehát tizenegyezer négyzetméterrel több felsőbőrt gyártott a krómos gyárrészleg. Tíz hónap óta először teljesítette túl tervét ez a gyárrészleg. Ez az eredmény azonban nem keltett megnyugvást és elbizakodottságot az üzem dolgozóiban. Továbbra látják a még megszüntetésre váró hiányosságokat. Elhatározták, hogy szeptember végére teljes egészében pótolják az I. félévi lemaradást és a IV. évnegyedben már a tervek túlteljesítését tűzik ki célul. Deli György Simontornya ilyen szervezet működése Amerikában törvényellenes«. Ezt a javaslatot ugyan az Amerikai Magyar Szövetség igazgatósága elvetette, de ezek után Barankovics is jobbnak látta, ha nekitámad a régi »egységes« szervezetnek és beáll az új »egységes« szervezet megteremtésén fáradozók közé. Barankovics terjedelmes körlevelet küldött szét, amelyben lerántotta a leplet arról, hogy az SZMNK megalakulásánál mi történt a kulisszák mögött. Közben nagy ellentétek merültek fel a szociáldemokraták és Varga Béla csoportja között is. Kéthlyék mindenképpen vezető szerepre törekedtek és törekednek. Ugyanakkor a Varga Bélacsoport sem hajlandó lemondani a pozíciókról és a koncról. Az alapító okmány áthidalta ezt a nagy »elvi ellentétet«: bölcsen két testületet szervezett, s a »nagy tanács elnökének« Varga Bélát, az »intéző bizottság« fejének pedig Kéthly Annát tette meg. Azonban Kéthlyék addigaddig kutattak, amíg újabb vitalehetőséget találtak. Abban ugyan nem volt ellentét, hogy Varga Béla legyen a »nagy tanács« elnöke, de Varga Béla azt követelte, hogy ne válasszák, mert »személye csak jogfolytonossági alapon, beiktatás útján kerülhet a nagy tanács élére«. Kéthly és Szélig viszont azt követelte, hogy Varga Bélát válasszák meg a »nagy tanács« fejének. Addigaddig marakodtak azon, hogy a választott Varga Béla vagy a jogfolytonos Varga Béla legyen az udvari hoppmester, amíg Kéthlyék is otthagyták az alig néhány hemi SZMNK-t. Erre azután Varga Béla, aki már megérte egy-két »egységes« emigráns szervezet felbomlását, jobbnak látta, ha már jó előre lefedezi magát. Ezért, jóllehet a »nagy tanács« elnökének tisztjéről még nem mondott le, és azt továbbra is gyakorolta, kapcsolatba lépett Pfeifferékkel, akik az SZMNK »ellenzékét« szervezték. Vagyis előállott az, ami csak az emigrációs politikában lehetséges: a képviselet feje saját ellenzékének megszervezésében vesz részt. A »Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete« néhány hetes fennállás után gyakorlatilag megbukott és megszűnt. Annak már igazán nem sok jelentősége van, hogy mikor mondják ki formailag is feloszlását. Jelenleg épp olyan a zűrzavar, s épp olyan »aki bírja marja« harc folyik az emigráns vezetők között, mint már esztendők óta. Az emigráció egységét aligha sikerül valamikor is megteremteni. Azt azonban minden emigráns politikus hajlandó vállalni, hogy együttműködjék a Szabad Európával, a CIC-val, a Gehlenszervezettel és a többi hírszerző szervvel. A szerencsétlen és tapasztalatlan fiatalok egész sorát kergették és kergetik a nyugati kémfőnökök hálójába. Azok busásan fizetnek, s a jó magyar urakat nem is érdekli más, csak a készpénz, a guruló dollárok... De hát kik ezek a »jó magyar urak«? Ismerkedjünk csak meg egy kicsit közelebbről a magyar emigráció vezetőivel. Kezdjük talán a sort Zakó András vezérőrnaggyal, akiről már fejezetünk elején, szót ejtettünk. Zakó a »Magyar Harcosok Bajtársi Közössége« vezetője. Vajon mikor és miért lett Zakó tábornok? Sulyok Dezső, aki egyébként szintén vezető szerepet játszik az emigrációban, s annak szélső, jobboldalán foglal helyet, így ír erről egyik könyvében, 1944. október 15-ről, a nyilasok hatalomátvételéről szólva: »A lázadó ezredek közül nevezetesebb szerepe volt reszneki Zákó András ezredesnek, akit tevékenységének honorálásáért Szálasi 1944. november 1-én tábornokká léptetett elő. Tíz éven át volt Beregfy-Berger Károly vezérkari ezredesnek, a Szálasi-rezsim honvédelmi miniszterének és vezérkari főnökének bizalmasa. Beregfy vitte magával a Ludovika Akadémiára, ahol 1942—43-ban teljes náci kurzus érvényesült. Majd Beregfy nevezte ki őt a debreceni hadtest vezérkari főnökévé. A Kőszegre menekült nyilas kormány mellett Beregfy legodaadóbb munkatársa és tanácsadója volt, mint a Vezérkari Főnökség 2. Osztályának (hírszerzés) vezetője. Ebben a legmagasabb bizalmi beosztásban végigszolgálta a Szálasi-rezsimet egészen annak végső összeomlásáig«. Ez Zákó András tábornok, aki szoros kapcsolatban állott Habsburg Józseffel, vagyis József főherceggel, az emigrációs »haditanács« vagy más néven a »tábornokok tanácsának« fejével is. József főherceg, a Horthy-fasizmus jellegzetes alakja, akinek több mint tízmillió pengő vagyona, csaknem tizenötezer hold földje és évi háromszázötvenkilencezer pengő jövedelme volt, természetesen nagy tekintélynek örvendett emigráns körökben. Nem felejtették el, hogy milyen nagy szerepet játszott az 1919-es Tanácsköztársaság leverésében. 1919. augusztus 5-én ő vállalta el Magyarország kormányzóságát és ő nevezte ki a Friedrich-kormányt. Ő hívta Szegedről Budapestre Horthyt és a magyar csapatok fővezérévé tette. József főherceg 1958. januárjában meghalt. (Folytatjuk.) Új mesterségtanulás a közösben — No Pali bácsi, lassan lejár az inasév. — Bizony, az idén három éve lesz, hogy a birkákat gondozom, most már lejárhat... Ez a beszélgetés nem ilyen komoran ment végbe Pali bácsi, a paksi Vörös Sugár Tsz juhásza és a tsz könyvelője közt, hanem nagy nevetés közben. De az inasév az csakugyan nem tréfadolog, ha abból a szempontból nézzük, hogy Pali bácsi, teljes nevén Ruff Pál, alig három éve foglalkozik juhászattal. Azelőtt nemigen foglalkozott másfajta jószággal sem, különösen a felszabadulás előtt. Természetesen nem azért, mert nem szerette az állatokat, hanem mert akkoriban napszámos szülők gyermekeként neki is csak a részes aratás, cséplés, alkalmi munka jutott, föld az nem. Látszik rajta, érződik a beszédén, hogy révbe ért, megszerette a juhászatot, s társával vérbeli juhászok módjára gyarapítják, gondozzák az állományt. — S hogy sikerült megtanulnia a juhászat csínját-bínját? — kérdezem. — Az első évben — mondja — nem sokat értettem hozzá, de a maga tapasztalatán sokat tanul az ember. A könyv segített a legtöbbet — teszi hozzá, így a kettő együtt tette Pali bácsit juhásszá. — Megisszuk ám majd év végén az áldomást, Pali bácsi — szól közbe a könyvelő — tréfásan arra célozva, hogy szabadul és segéd lesz. — Az már igaz — veszi komolyra a dolgot Ruff bácsi —, megiszunk egypár litert, s el lesz boronálva... így megy a beszélgetés hol komoly, hol tréfás megszakításokkal. Most éppen újra komolyra fordul, hisz az évi munkáról esik szó. Megtudom, hogy az elletés elég jól sikerült, közel 300 bárány lett ugyanennyi anyától. Jövőre százzal növelik az anyák számát és az utolsó részletet is letörlesztik. Ugyanis a tsz az államtól kapta a törzstenyészetet. — Csak egy bajom van — mondja a jövőt rajzolgatás közben —, nincs kutyám, elpusztult. Kutya, s méghozzá olyan jó kutya nélkül, mint az enyém volt, nem juhász a juhász. Ha ezer forintot elvesztettem volna, nem sajnálnám ennyire, mint a Bogárt. Nem is találok én olyat — teszi hozzá elkeseredve — talán sohasem. Csak éppen beszélni nem tudott. Úgy kerülte a nyájat, mint a parancsolat. Ez a mostani a Bogárnak még árnyéka sem lehetne, így folyik a beszélgetés tréfa és komoly dolgok, na meg szomorúság közt. Magamban pedig elgondolkodom, milyen nagy dolog ez a közösség. Formálja, neveli, alakítja, s még új mesterségre is megtanítja az embert. Úgy, mint Pali bácsit is. (Sz+E) Egy dombóvári kérdezi: Ha van, miért nincs? Dombóvár közismert porosságáról, s ezért a lakosság régi vágya volt, hogy a háború alatt elvitt öntözőautó helyett új autót kapjon a város poros utcáinak öntözésére. Egy éve, augusztus 20-án, a vásáron sokak meglepetésére egy öntözőautó állt, melyre ezt írták: »Dombóvár város öntöző kocsija«. Mindenki örült az új kocsinak, hogy végre lehet majd esténként az utcákon sétálni anélkül, hogy néha porfelhő takarná el a szomszédot. De tévedett a lakosság, mert hat-hétszeri öntözés után nem jelentkezett többet kocsi. Annál többet látták azonban fuvarozni, téglát, homokot hordani. Ugyanis a kocsiról a tartályt leszedték és teherrészt tettek az autóra. Miért volt szükség az öntöző autóra, miért kellett annyi pénzt belefektetni, ha nem igazi rendeltetésére használják? Olyan sok kidobható pénze van a községi tanácsnak, vagy nincs szükség az öntözőautóra' Erre szeretne választ kapni egy dombóvári lakos a sok közül, aki szintén szereti, ha az öntözőautó inkább öntöz, mint jurtwon.