Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-13 / 267. szám

1959. november 13. Erről is beszélni kell „Okom van rá“ (Válasz egy névtelen levélre) Bizalma megtisztelő. Minden írói, újságírói munka értékének egyetlen mérője, hogy az olvasó hogyan fogadja, s miután ön né­hány megjegyzésemmel kapcsola­tos észrevételét közölte, érthető kíváncsisággal olvastam sorait. Mindabban, amit leír, nincs okom kételkedni. De rögtön a levél ele­jén van egy megjegyzés, ami mé­lyen elgondolkoztatott. „Nem írok nevet — kezdi levelét —, mert okom van rá.” Sok-sok panaszt sorol fel, egy munkásélet hétköznapi bajait, kellemetlenségeit közli, de mind­ezt névtelenül, „egy dolgozó as­­­szony” aláírás ismeretlenségébe burkolózva, mert „oka van rá”. De az isten szerelmére, milyen oka lehet arra, hogy elhallgassa a nevét, mi az a kényszerítő féle­lem, amiért el kell titkolnia kilé­tét s névtelenül és ismeretlenül beszél olyan panaszokról, amiket valóban sürgősen orvosolni kel­lene? Hányszor és hányszor el­mondták már az elmúlt tizenöt esztendőben, hogy munkásállam­ban élünk, ahol minden hatalom a dolgozó népé s ne higgye, hogy ez csak az ünnepnapok frázisa. Akármerre megy, mindenütt a dol­gozó nép keze nyomát látja. Azt, hogy tizenöt év után egyre jobban élünk, s egyre több okunk van a még szebb jövőben remény­kedni, azoknak az egyszerű dol­gozóknak a szorgalmát és a jövő­be vetett hitét dicséri, akik közé ön is tartozik. Egy olyan ország­ban, ahol valóban a dolgozók gyakorolják a hatalmat, miért kell önnek eltitkolnia nevét, mi­ért kell titokban elmondania igazságát? Kivel szemben bizal­matlan, kitől fél s milyen oka le­het, amely parancsolóan kénysze­ríti, hogy ne merjen kiállni igaz­sága mellett? Mindaz, amit felsorol, nem el­szigetelt jelenség, de ahhoz, hogy orvosolni lehessen, társadalmi összefogás szükséges. Az ön és sok dolgozó társa kiállása kell, nyílt és őszinte kiállás, s biztos, hogy nem lesz erdménytelen. De higgye el, névtelen levelekkel semmit sem lehet megoldani. Miről is panaszkodik? Sok pa­nasza közül csak egyet említek. „Drága az életem, mert család­anya vagyok” — írja megható őszinteséggel s elmondja, hogy kórházi ápolása alatt azért kellett borravalóként elosztogatnia a konyhaszekrényre olyan keserve­sen összegyűjtött pénzét. Ehhez nem tudok hozzászólni, éppen ezért levelét eljuttatom a kórház igazgatójához, mert ebben a kér­désben ő az illetékes. Miután levelében feljogosított, hogy mindezt megírhatom, meg­tettem. Csak egyet szeretnék még hozzátenni. Higgye el, kedves dol­gozó asszony, nincs okunk a bi­zalmatlanságra s a világ már ré­gen sokkal előbbre lenne, ha nyíl­tak és őszinték lennénk egymás­hoz. S ha legközelebb megtisztel­ne bizalmával, ne hallgassa el a nevét. Úgy gondolom, nekem sincs okom arra, hogy névtelenül fejezzem be válaszomat. íme, alá­írom a nevemet: Csányi László Hagyományok nyomában — KOCSOLA — Régi-régi tánc, dal és viselet szempotjából a mi megyénk gaz­dag. Jónéhány helyen, a Sárköz­ben, a bonyhádi járás néhány községében, a paksi járásban és másutt is, ezeket a régi hagyomá­nyokat nem engedik elveszni. Új­ra felelevenítik, hogy gyönyör­ködtesse, szórakoztassa a mai nemzedéket is. Éppen ezért volt furcsa szá­momra, hogy legutóbb Kocsolán járva semmi ilyen mozgolódásnak hírét-hamvát sem találtam. Il­letve valamit azért csak láttam, hallottam. Láttam néhány dí­szes, mondhatnám művészi kivi­telű pillét, flitteres, selymes fej­éket, amelyet 10—15 évvel ezelőtt széltében-hosszában használtak elsősorban az új asszonyok, de az idősebbek is, a meseszép selyem, bársony szoknyához, a díszes prusz­kokhoz. S beszéltem e szép pillék gyár­tójával Berger Józsefnéval is. — Ma már ritkán, de még mindig akad munka számomra — mond­ja — messziről eljönnek hozzám azok, akik bő szoknyában, régi viseletben akarnak esküdni. — Bezzeg valamikor a környék 14— 15 falujából keresték fel a pil­lékért. Beszéde után megelevenedik a múlt: milyen szép is lehetett, ha összeállt néhány ilyen gyönyörű pillés, piros bársony szoknyás, fe­hér blúzos, díszes pruszlikos, fe­hér hímzett kötényes leány. Ki­vittek egy hosszú deszkát a kapu elé, rárakták a kerekre összegön­gyölt, tilolt kendert, s lehúzva topánkáikat elkezdték vidám te­­refere, dal közepette taposni, pu­hítani, hogy könnyebb legyen majd a fonás. De nem is az volt a legfonto­sabb, hiszen hívogatónak szánták. És jöttek a csizmás, feketenad­­rágos, bőujjú inges legények se­gíteni, s így telt el a szombat este, dal, tánc, jókedv, mulatság közben. Így született meg a híres Kendernyomás elnevezésű tánc, amellyel közel húsz esztendeje még a fővárosba is eljutott a helyi együttes. Azóta pedig úgy látszik alszik minden. A régi szoknyákat sok­szor eldarabolják kendőnek, vagy eladják, a régi táncokat, éneke­ket meg idővel elfelejti minden­ki. — Nem kár mindezért? — kér­dezem. — De bizony igen — hangzik a válasz kissé szomorká­san. Majd hozzáteszi, de már élénkebben. — Akadna még ruha hozzá elég a faluban, s a fiatalok feleleveníthetnék. Persze mi is segítenénk... — A fiatalság szereti most is a táncot, a vidámságot — folytatja — most még talán jobban is me­hetnének, jobban is telne rá, mint akkor, a mi időnkben. Bizony egy-egy ilyen öltözet, az alsószoknyákkal, nem valami ol­csó mulatság volt. Most bizonyá­ra könnyebb lehet, hisz egy egész közösség tudná segíteni — mivel termelőszövetkezeti község lett Kocsola is. Elmenőben, búcsúzás után azon gondolkodom, miért ne állhatna a régi hagyományok e feleleve­nítésének—természetesen egy kul­­túrcsoport alakításának — élére a KISZ-fiatalok lelkes serege, és itt vihetnék tovább az idősek örökségét, vitathatatlan, hogy az egész falu segítené őket. (Sz+E) Hamis Murillo hamis menyegzője Több mint egy évszázadon át őrizték a vatikáni múzeumban a »Szent Katalin misztikus menyeg­zője« című képet, amelyet Mu­­rillónak tulajdonítottak. Egyszer azután a kép hirtelen eltűnt a múzeumból: kiderült, hogy ha­misítvány. A restaurátor a kép alatt a vásznon XVII. századbeli ismeretlen festőtől származó má­sik képet fedezett fel. A szakér­tők véleménye szerint az a kép, amelyet Murillo ecsetjének tu­lajdonítottak, csak a XVIII. szá­zadban, tehát száz évvel a festő halála után készülhetett. Az ügyes hamisítvány szerzőjének ki­létét még nem sikerült megállapí­tani. Angol vasútállomások kétségbeejtő egészségügyi berendezéseiről A londoni Times, amely tud­valevőleg ritkán foglalkozik »alantas« jellegű kérdésekkel, hosszú cikket szentelt a londoni vasútállomásokon lévő női mosdó­helyiségek kétségbeejtő állapotá­nak. Részletesen beszámol arról, hogy ezek a »középkori felszere­léssel« ellátott helyiségek min­den higiéniát és minimális ké­nyelmet is nélkülöznek, undorí­tóan piszkosak és rendetlenek. A brit vasutak szóvivője elis­merte ugyan, hogy tűrhetetlen ál­lapotok uralkodnak ezen a téren, de kijelentette, hogy a jövő évben kezdődő modernizálási munkála­tok során egyelőre fontosabb problémákkal kénytelenek foglal­kozni. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 fl törzsgárda kialakításának néhány problémája a Simontornyai Bőrgyárban SZÁZNYOLCVAN ESZTENDEJE lesz nemsokára annak, hogy egy sióparti, kis rozoga raktárhelyi­ségben, kezdetleges eszközökkel néhány tímár megkezdte Simon­­tornyán a bőrgyártást. Azóta a megye legnagyobb ipari üzemévé fejlődött a Simontornyai Bőr­gyár. A közel két évszázad alatt a gyár szinte a maga képére gyúr­ta át a községet, nincs olyan em­ber itt, akinek valamilyen kap­csolata ne lenne a bőrgyárral, olyan család, amelynek valakije ne itt keresné a kenyerét. Ezért talán felesleges is lenne kutatni azt — ami a fiatalabb üzemeknél, ipari vállalatoknál eléggé indo­kolt, — sikerült-e már kialakítani a simontornyai gyárban a törzs­gárdát. Hiszen nem egy „bőrgyári dinasztia” van már itt — no nem a Friedékre, a gyár egykori gaz­dáira gondolunk, akiket messze söpört innen a történelem — de több bőrgyári munkásnak még a dédapja is itt dolgozott. Az idősebb tímárok — csak­nem valamennyien — még gye­rekkorukban kerültek a gyárba, így hát nem könnyű összeszámol­ni még azokat sem, akik harminc­­harmincöt éve dolgoznak a Simon­tornyai Bőrgyárban. Itt születtek, itt nőttek fel, ide köti őket csa­ládjuk, házuk, egyiküket-másiku­­kat egy kis föld, szőlő, ahol meg­terem a konyhára- és boroskan­­csóba való. A tímárok nem vándo­­rolgatnak, hiszen Simontornyán, még a közelben sincs más gyár, aminek kedvéért érdemes lenne itthagyni a megszokottat. Ezért — ami a munkásokat, művezetőket, főművezetőket illeti — olyan törzsgárdája kovácsolódott össze évtizedek alatt, de főként a fel­­szabadulás utáni években a gyár­nak, amilyennel talán egyetlen üzem sem dicsekedhet a megyé­ben. — Azonban — mint Bregovics József elvtárstól, a gyár sze­mélyzeti vezetőjétől megtudtam — mégsincs minden rendben. Még mindig nem sikerült kialakí­tani, megszilárdítani a törzsgár­dát a gyár vezető beosztású szak­embereinél. Talán nincs­­ is még egy üzem a megyében, ahol annyi mérnök „fordult” volna meg, mint itt. Jöttek — sikerült vala­hogy idehívni őket — majd egy­két év múlva elmentek. Találtak jobb helyet maguknak. Ezért a si­montornyai gyár helyzete — ma­­gasabb képzettségű szakember­ellátását tekintve — nem valami jó. Persze, ennek több oka van. A korábbi években egy-két régi szakember féltékenykedett a fia­talokra, nem segítette megfelelő­en szakmai fejlődésüket. Ez ma már a múlté, sikerült leküzdeni a szakmai féltékenységet. Egy másik ok , ami azonban még ma is érvényesül és amire találóan jegyezte meg egy beszélgetés so­rán az egyik (nem a simontornyai) gyárigazgató —, hogy az egyete­meken bizonyára külön tantárgy­ként oktatják a vidéki munka, élet lebecsülését, ami körülbelül így fogalmazható meg: „Pest, az mégis csak Pest”. Ugyanakkor a simontornyai várban nem tudják anyagilag sem felvenni a versenyt a sokkal jobb helyzetben levő budapesti üzemekkel, nem tudnak magasabb — sok esetben még akkora — fi­zetést sem biztosítani az idekerülő fiatal szakembereknek. AZ UTÓBBI IDŐBEN négy fiatal mérnök lépett ki a Simontornyai Bőrgyárból. Dolgoz­tak itt egy-két évet, majd kilép­tek. Egyikük férjhez ment, férjé­nek, aki állatorvos, nem tudtak itt biztosítani munkát. A másik Budapesten talált jobb beosztást. Nem vágyakozott mindegyikük a fővárosba, de itt sem találta meg számítását. A meszesüzemben ta­lálkoztam az egyik fiatal mérnök­kel, Lengyel Zoltánnal. Nagyon szereti a szakmát. Mint mondja, már középiskolás korában „elje­gyezte” magát a bőriparral, hiszen apja is az iparban dolgozik. A műszaki egyetemen — vegyész­­mérnöknek tanult — diploma­tervként a cserzőanyagok diffú­ziójának problémáiról készítette a disszertációt. Megszerette az itteni munkát, ahol minden lehe­tősége megvan a továbbképzésre, a szakma alaposabb elsajátítá­sára. De nemrég megnősült és fe­leségét, ki rövidesen végez tanul­mányaival, védőnő lesz, nem tudja hova hozni. „Lakása” ugyan­is egy szűk lyuk az égjükt villa szuterénjében. — A fizetésemmel is, ami 2100 forint, meg vagyok elégedve — mondja —. Inkább két évig ne emeljék, de legalább egy rendesebb lakást kaphatnék. Ha nem, kénytelen leszek oda menni, ahol lakást is adnak. A vezető­ törzsgárda kialakítá­sát szolgálja a gyárban megindult bőripari technikumi oktatás. Hu­szonegyen iratkoztak be és tanul­nak a gyárban működő levelező technikumban, ahol mindegyik hallgató — a huszonhárom éves Luka Istvánná laboránstól a negy­venöt éves Klemencsics Antal gyárrészleg-vezetőig — heti négy délutánját, és ki tudja, hány éj­szakáját áldozza fel négy éven keresztül azért, hogy jó szakem­berré váljon. Tíz tanulónál a je­lenlegi beosztás nem teszi szük­ségessé a technikumi végzettséget, többségük tímársegéd. Mégis ta­nulnak. TÖBBET KELLENE TENNIE a gyárnak — és a Könnyűipari Minisztériumnak is —, hogy ide­kösse a fiatal szakembereket. Ki­csit közelebb hozni az itteni — mondjuk „életszínvonalat” a fő­városihoz. Nemcsak a lakásprob­lémáról van szó, bár ez is nagyon fontos. A gyár fejlesztésére, bőví­tésére az államosítás óta több, mint hatvanmillió forintot fordí­tott államunk. Ez azonban szinte teljes egészében közvetlenül ter­melő beruházás. Lakás egy sem épült, csak a volt Fried-féle vil­lákat hozták rendbe, alakították át. A jövő év beruházási prog­ramjában szerepel lakásépítés is, de ehhez csak — mivel ez „má­sodrangú” kérdés, később fognak hozzá. Pedig — bár közvetve — „termelő” beruházás az is, ha a jobb életkörülmények megterem­tésével sikerül idekötni a szak­embereket. Ez is több, jobb minő­ségű bőrt, magasabb színvonalú termelést jelent. Meg kellene te­remteni a színvonalasabb társa­dalmi élet lehetőségét, könyvtá­rat olvasóteremmel, klubhelyi­séget televízióval, sőt a sarki kocsma mellett bizonyára kifize­tődne egy zenés eszpresszó létre­hozása is. És ez nemcsak a felsőbb szerveken múlik, hiszen — a la­kásépítésen kívül — kisebb anya­gi megterheléssel, helyileg is meg­oldható lenne. Fővárosi életkörül­ményeket biztosítani egy vidéki kis faluban — ma még nem le­het. De csökkenteni a távolságot, igen. J. J. A. Tolsztoj: A­E I (18) A hajó fehér és vörös kövekből épült, magas, tömör, piramis ala­kú, komor épület előtt szállt le. A ház széles lépcsőjén, a négyze­tes, fölfelé szűkülő oszlopok kö­zött, amelyek az épületnek csak egy harmadáig nyúltak föl, egy csoport Mars-lakó állt. Fekete köpenyt és kerek sapkát viseltek valamennyien. Amint Losz ké­sőbb megtudta, ez volt a Legfel­ső Mérnöki Tanács, a Mars vala­mennyi országának legmagasabb kormányzati szerve. A Mars-lakó intett Losznak, hogy várjon. A katonák lefutot­tak a létraállványon, körülvették a hajót, visszaszorították az oda­­csődülő tömeget. Guszev elra­gadtatva nézte a sokszínű ruhá­tól tarka, hullámzó teret, a fejek fölött ágaskodó szárnyakat, a szürke és fehér-vörös épülettöm­böket s a tetők fölé emelkedő, át­tetsző tornyokat. HA I — Ez igen, ez aztán város — ismételgette többször is egymás után és dobbantott. A lépcsőn félrehúzódtak a fe­keteköpenyes Mars-lakók. Most egy feketeköpenyes, magas, mo­gorvaképű, keskeny feketesza­­kállú, hajlongó Mars-lakó jelent meg. Kerek sapkáján halgerinc­­szerű, arany taraj libegett. Sétabotjára támaszkodva jött­ elébük a lépcső közepéig és be­esett, fekete szemével hosszan elnézte a Föld küldötteit. Lösz is ránézett, figyelmesen, fürkészőn. — Ni, az ördög, hogy ránk me­red! — súgta Guszev. A tömeghez fordult és már minden elfogadás nélkül kiáltotta: — Adjon isten, Mars-lakó elvtársak, a Szovjet­köztársaság üdvözletét hozzuk... A jószomszédi viszony megerősítése végett... A tömeg meglepetten lélegzett fel, felzúgolt, felmorajlott és meg­indult. A mogorva Mars-lakó Sza­kállét megmarkolva, szemét a tö­megre emelte, majd fénytelen te­kintetét végigjártatta a téren. Sú­lyos tekintetétől lecsendesedett a felkavart ember-tenger. A lép­csőn állókhoz fordult, néhány szót vetett oda és sétabotjával a hajóra bökött. Egy Mars-lakó nyomban a ha­jóhoz futott. A fedélzetről kiha­joló, kopasz Mars-lakónak hal­kan, szaporán magyarázott vala­mit. Jelzőfüttyök hallatszottak, két katona a hajópárkányra ka­paszkodott, felvijjogtak a légcsa­varok és a repülőhajó nehézkesen felemelkedett a térről. Észak felé repült a város fölött. AZ AZÚRLIGETBEN Szoacera messze elmaradt a dombok mögött. A repülőhajó egy fennsík fölött szállt. Itt-ott egyhangú épületek sorakoztak, függőutak oszlopai és huzalai, bányanyílások, keskeny csator­nákon úszó, megrakott dereglyék villantak az utasok szemébe. A facsoportok közül egyre több és több sziklaorom bukkant elő. A hajó lejjebb ereszkedett, el­­siklott egy szakadék­ fölött és le­szállt egy rétre, mely sűrű, sö­tét csalitba torkollott, Lösz és

Next