Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-18 / 271. szám
f 1959. november 18. AZ ELMÉLET NAPI KÉRDÉSEI: A pártegységről Mikor mondhatjuk el a pártról, hogy valóban betölti az élcsapat szerepét? Csak akkor, ha megvan a pártra, mint élcsapatra jellemző alapvető tényező: a pártegység, melynek eszmei, szervezeti és cselekvési téren kell érvényre jutnia. A pártegység nem magától adódik, kemény, állhatatos harcban születik meg, állandó erősítése nélkül nem tekinthetjük véglegesnek sem. Miért hangoztatjuk, hogy a pártegység megteremtésén és fenntartásán állandóan munkálkodnunk kell, hogy valamennyi párttag, kommunista elsőrendű kötelessége a pártegység állandó erősítése? A pártnak sokrétű munkája során állandóan újabb és újabb kérdésekben kell állást foglalni, újabb és újabb feladatokat kell megoldani. Szükségszerű tehát, hogy az újonnan felmerült kérdésekben is egységes álláspont alakuljon ki, hogy az új feladat végrehajtásánál is a párttagság egy nyelven beszéljen. Vagyis ez azt jelenti, hogy a pártegységet — az eszmei, cselekvési egységet — állandóan meg kell újítani. Egyesek azt tartják, hogy a pártegységet úgy biztosíthatnánk legjobban, ha az alsóbb szervek nem vitatkoznának órák hosszat a feladatokról, hanem az lenne a legjobb, ha »felülről« (hiszen ott úgyis fejlettebb elvtársak vannak) megszabnák a tennivalókat, »alul« pedig csak végrehajtanák. Az ilyen nézet a pártegység helytelen értelmezésének egyik legkirívóbb példája, amely nem a pártegység erősödését, hanem inkább a gyengülését eredményezné. Miért? Azért, mert a viták során kristályosodnak csak ki teljes mértékben a tennivalók, valamint a feladat végrehajtása során alkalmazásra kerülő módszerek. A feladatok megvitatására tehát feltétlenül szükség van! Ugyanakkor feltétlenül ügyelnünk kell arra, hogy a viták ne fajuljanak párton belüli harccá. A párton belüli harc komoly akadályokat gördít a fejlődés elé, veszélyezteti a párt egységét, eltereli a figyelmet a legfontosabb kérdésekről, olyan helyzetet idézhet elő, mint 1956. októberében. Az 1956-os ellenforradalom a pártegység megbomlásának jellegzetes mutatója volt. Az akarat és a cselekvés egységének alapja az eszmei egység, valamint a párt helyes politikai irányvonala. Ha nincs meg az eszmei egység, nem beszélhetünk cselekvési egységről sem. Az eszmei egység pedig úgy érhető el, ha a párttagság állandóan képezi magát, továbbfejleszti tudását, nem marad el az élet diktálta fejlődés iramától. Annak ellenére, hogy az 1956-os ellenforradalom előtt jelentős erőfeszítések történtek a párttagság eszmei nevelésére, ezek az erőfeszítések azonban mégsem jártak sikerrel. Mik voltak ennek főbb okai? A szemináriumvezetők felkészültsége gyenge volt, az elméleti kérdéseket túlságosan leegyszerűsítették, lényegében állandóan ezt ismételgették, az élő és állandóan új tételekkel gyarapodó marxizmust dogmatikusan kezelték stb. Jelenleg, ha még néha bele is esünk ebbe a hibába, elmondhatjuk, hogy párttagságunk eszmei képzése terén 1956 után, főleg színvonal tekintetében jelentős eredményeket értünk el. Meg kell említenünk az ellenséges nézetek elleni harcot is. Párttagságunk az ellenforradalmi eszmék szétzúzásából szinte teljesen egységesen, erejéhez mérten kivette részét. Ebben a harcban nyilvánult meg legjobban a párttagság szilárd ideológiai egysége, következetessége. Ugyanerről az egységes, következetes kiállásról már viszont nem beszélhetünk például a nacionalizmus, vagy a vallásos nézetek elleni harc során. Ennek pedig legfőbb oka az, hogy párttagságunk egy része elméleti kérdésekben még mindig járatlan. Akadnak még, sajnos olyan párttagok is, akik még a napi sajtó elolvasásával sem nagyon erőltetik meg magukat. Az ilyen párttagoknál találkozhatunk néha azzal az opportunista állásponttal, hogy a vallás a párton belül is magánügy. Ha csak csekély fáradságot is venne magának az ilyen párttag, könnyen rátalálna arra a világosan megfogalmazott marxista tételre, hogy a vallás magánügy az állam részére, de a kommunista párt részére nem lehet az, ha meg kell említeni még a kétfrontos harc szerepének kérdését is. Ezen a téren az 1956 előtti helyzethez viszonyítva komoly eredményeket értünk el. Ezek az eredmények jelentősen hozzájárultak a pártegység megteremtéséhez. E téren az eredmények mellett azonban akadnak hibák is. Vannak még olyan párttagjaink, akik a dogmatikus, szektás hibákat »bocsánatos« bűnnek, de a revizionista nézeteket viszont megbocsáthatatlannak tartják, sokszor »jogos felháborodásukban« nemcsak a revizionista nézetek, hanem e nézeteket valló személy ellen is hadakoznak. Az ilyen és ehhez hasonló nézetek nagyon veszélyesek. Az 1956-os ellenforradalom előtt már bebizonyosodott, hogy a baloldaliság, a dogmatizmus valóban »a kommunizmus gyermekbetegsége«. Ha nem akarjuk megismételni a múltban elkövetett hibákat, éberen kell ügyelnünk arra, hogy sem jobbra, sem pedig balra ne térjünk el a párt politikai irányvonalától, a kétfrontos harcot engedmények nélkül vigyük végig. A demokratikus centralizmus betartása a szervezeti egység megvalósításának alapvető feltétele. A régi pártvezetés mindinkább elszakadt a tagságtól, s félrelökte a tagság jogait, így nemcsak a demokrácia ellen vétett, hanem a centralizmus ellen is, mert a párt politikájában nem a többség akaratához igazodott, s így szétbomlasztotta a cselekvési egységet. A vezetésnek ezt a módszerét átvették az alsóbb pártvezetőségek. Ennek a káros módszernek szülöttei voltak az úgynevezett »falusi kiskirályok«, azaz egyes falusi párttitkárok is. Mindez a párt és a tömegek közötti kapcsolat megromlásához vezetett. Ma már ilyen esetekkel csak elvétve találkozhatunk. Milyen következtetést vonhatunk le ebből? Mindenekelőtt azt, hogy a párt jelenlegi politikája helyes és következetes, az egész párttagság az egész dolgozó nép magáénak vallja. Az 1956. október előtti politikai vonalvezetés torzszülöttje volt az egészséges bírálat elnyomása is. Ennek a politikának a kihatása még ma is érezhető. Akadnak még párttagjaink között is olyanok, akik — anélkül, hogy kimondanák — a »ne szólj szám, nem fáj fejem, elvét tartják még ma is helyesnek, félénkségből, vagy kényelmességből csendben meghúzódnak, másra hagyják a munka elvégzését. Az ilyen párttagok elfeledkeznek arról, hogy a párttagnak kötelessége küzdeni azért, hogy a párt határozatai az életben megvalósuljanak. A háttérben való meghúzódás nem jellemezheti a kommunistát és nem is jellemzi. Hogy a párt egységét megfelelően erősíteni tudjuk, ezekkel és még sok más egyéb tényezőkkel is számolnunk kell, az előforduló hibákat rövid időn belül ki kell javítanunk. Kurucz Géza Újabb szárítók építésével gyorsítják a termelést a paksi téglagyárban A paksi téglagyár azok közé az üzemek közé tartozik, amelyek a kemencén kívül úgyszólván teljesen újjáépültek az elmúlt 6—8 év alatt. Nemcsak új présgépeket és présházat, új ipari vágányokat, felvonókat és bérházat kapott, hanem korszerűbb lett a termelés azáltal is, hogy 16 Keller-szárítót építettek fel az üzemben. A Keller-szárítók megépítésével gyarapodott némileg a gyár szárító felülete, részben pedig sokkal jobb minőségű lett a termék. Alig lehet találni egy-egy formátlan vályogot a keller-szárítókban. Jelenleg újabb beruházásokkal gyarapodik az üzem. Újabb keller-szárítók váltják fel az eddigi szabad szárítókat. Most készült el négy keller-szárító, ezeken már csak a tető munkálatai vannak hátra, kettőnek elkészült a betonalapozása, épülnek a falak, s készül a többinek is az alapozása. A tavasszal a tervek szerint újabb nyolc keller-szárító üzemel majd a paksi téglagyárban. Az üzem teljes kellerizálása miatt jövőre már csak a félreeső területeken maradnak meg a szabad szárítók. Ez a jelenlegi szárítófelületet véve alapul alig jelent egy-két százalékot. Készülnek a tervek egy műszárító megépítésére is. Ez elősegítené a nyersanyagok gyorsabb utószárítását, különösen a belső nyolc kelletben elhelyezett anyag utószárítását kívánják meggyorsítani. A műszárító a meleget — a tervek szerint — a kemence utómelegének, úgynevezett »lehűlő melegének« felhasználásával nyeri, s ezzel mintegy 30 százalékkal kevesebb időre lesz szükség a teljes leszáradáshoz. A gyors utószáradás lehetővé teszi a szárítók gyorsabb kiürítését, s az előzetes számítások szerint minden remény megvan arra, hogy jövőre mér nem kell kéthetenként leállítani a nyersgyártást szárítófelület hiánya miatt. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Erről is beszélni kell A tizenharmadik hónap Brigádgyűlésen és termelési értekezleten napjainkban mind több szó esik az 1959. évi nyereségről, a felosztható pénzösszegről. A Tolnai Selyemfonógyárban már az üzemi tanács elhatározta, hogy a nyereségből ki kaphat, a részesedés hogyan aránylik a munkában eltöltött évekkel, a fegyelmezetlenséggel. Simontornyán a Vegyesipari Vállalatnál a harmadik negyedévi mérleg elkészülte után már közölhették a dolgozókkal azt is: „Csak így tovább, akkor kétheti fizetést viszünk haza, de ha még jobban, akkor lehet, hogy egyhónapi, a tizenharmadik havi fizetést adjuk”. És számolnak a gyárakban. Nemcsak a könyvelők, a számok emberei, hanem a munkások is. Latolgatják, hol van még valami rejtőző lehetőség a termelés javítására, a költségek csökkentésére, hogy fokozni lehessen a nyereségrészesedés összegét. És a fontolás, a lehetőségek keresése a cselekvésbe csap át, nevezetesen azzal, hogy a kongresszusi verseny olyan sikereket hozott, hogy erre kevesen számítottak. S a munkaverseny sikereiből merítik a munkások és vezetők azt a hitet, hogy többet tudnak az idén felosztani, mint tavaly. Néhány év óta ezt a jó szokást — jelesen a tizenharmadik havi fizetést — bevezette államunk, és már a rendelet megjelenésekor közölték: „Csak a dolgozókon, a várak, vállalatok munkásain múlik, mennyi lesz a felosztandó összeg”. Ez év elején megyénk üzemeiben több százezer forintot osztottak ki — az elmúlt évi nyereséget. Jövőre, amikorra az éves mérlegek elkészülnek és azokat a felettes hatóságok jóváhagyják, ismét ünnepségek lesznek a gyárakban — az 1959. évi nyereségek kiosztására kerül sor. Azért, hogy legyen ünnepség — azon nyereségkiosztás — még napjainkban is sokat lehet tenni. Másfél hónap van még vissza az év végéig, s ez idő alatt bőven van lehetőség a meglevő nyereség növelésére, ahol ez ideig ráfizetéssel dolgoztak — a termelést nyereségessé tenni. Az októberi eredményekről az egyik kendergyárban arról tájékoztattak, hogy a múlt évi hasonló időszak eredményeinél jobbat produkáltak az idén, és jelentősen csökkentették a termékek önköltségét: egy hónap alatt kétnapi nyereségrészesedésnek megfelelő eredményjavulást könyveltek el. Az év hátralevő részében további eredményjavulást várnak. A jövő év elején újabb üzemek, intézmények dolgozói kapcsolódnak be a nyereségrészesedés juttatásba. Az év elején ugyanis rendelet jelent meg, amely szerint a vasút és közlekedés dolgozóit is jutalomban lehet részesíteni, ha erre az illető termelő egység nyereségessége módot ad. Megyénkben közel nyolcezer vasutast érint ez az intézkedés. Dombóváron és Bátaszéken a nagy állomási gócokon, Mözsön és Döbröközön, a kis állomásokon mindenütt bizakodva néznek a mérlegek elkészülte elé, bíznak abban, hogy náluk is lesz tizenharmadik hónapi fizetés, mert az 1959. évi termelési eredményeik erre feljogosítják őket. Bizakodó a hangulat a gyárakban, de még sehol nem közölnek az érdeklődővel biztosat. Ha megkérdezzük, mindenütt csak azt a választ kapjuk: »talán, valószínű, nem biztos...” És ha a vállalatok eredményességét mutató könyvekbe lapozunk, megtudjuk, hogy legtöbb helyütt a „talán, valószínű” mögött néhány nap, mint nyereségrészesedés már a kimutatásban szerepel, és hogy ez szaporodik és a tizenharmadik havi fizetéssé nő, abban sem lehet kételkedni. p. j. Szerencsés baleset Vasárnap délután Jankó József, dunaföldvári lakos lovaskocsin Paks felé ment. A községet már mintegy kilométernyire elhagyta amikor a régi hatos út torkolatához ért. Ott minden körültekintés és irányjelzés nélkül bekanyarodott a régi útra. Ugyanakkor Tóth József és felesége Vasas-Bányatelepi lakosok motorkerékpáron már előzésben voltak. Tóth, hogy az összeütközést elkerülje, leszaadt a régi útra, mely sáros és csúszós volt. A motorkerékpár megcsúszott, s ennek következtében mindketten felbuktak. Tóthnak és feleségének — aki szülés előtt áll — szerencsére nem lett baja. Jankó József ellen felelőtlen magatartása miatt az eljárás megindult. A. Tolsztoj: A fl I 0 IA 22. Lösz addig álldogált és nézegetett, míg a kőre támasztott karja elzsibbadt. Ekkor eltávolodott a szobortól és hirtelen megpillantotta a lépcső alján Aelitát. A lány mozdulatlanul ült és elmerengett a fekete víztükrön himbálózó csillagokon. — Aiu tu ia haszne, Aelita — mondta Lösz és csodálkozva hallgatta a furcsa hangokat, amelyek ajkán fölcsendültek. Olyan nehezen mondta ki őket, mintha fagy dermesztette volna meg a száját. Kívánsága mintha önmagától öltözött volna ezekbe a furcsa szavakba: »Itt maradhatok magával, Aelita?« Aelita lassan hátranézett. — Igen — mondta. Lösz leült melléje a lépcsőre. Aelita haját fekete köpenyének csuklyája fedte. Arca kivehető volt a csillagfényben, de szeme nem látszott, csupán fekete árnyék a szemüregnél. Hidegen, nyugodtan kérdezte: — Maga boldog volt ott, a Földön? Lösz nem felelt azonnal. Ránézett a lányra, Aelita arca merev volt, szája szomorú. —• Igen — mondta Lösz. — Boldog voltam.» Mitől boldogok az emberek a Földön? Lösz megint ránézett. — Azt hiszem, nálunk a Földön az a boldogság, ha az ember elfeledkezik magáról. Az boldog, akiben megvan a teljesség, a kiegyensúlyozottság és aki azokért kíván élni, akiktől ezt a teljességet, kiegyensúlyozottságot, örömet kapja. Aelita most Lösz felé fordult. Láthatóvá vált tágranyílt szeme, amely csodálkozva nézte ezt a fehérhajú emberóriást. — Ezt a boldogságot a szerelemben lehet megtalálni — mondta Lösz. Aelita elfordult. Hegyes csuklyája rázkódott. Nevetett talán? Nem. Vagy sírt? Azt sem. Lösz ijedten fészkelődött a mohos lépcsőn. Aelita enyhén reszkető hangon megszólalt: — Miért hagyta ott a Földet? — Meghalt, akit szerettem — mondta Lösz. — Nem volt hozzá erőm, hogy legyűrjem a kétségbeesést, rettenetesen fájt az élet. Szökevény vagyok. Gyáva szökevény. Aelita kidugta kezét köpenye alól és rátette Lösz széles kézfejére; megérintette, aztán visszahúzta ujjait a köpeny alá. — Tudtam, hogy egyszer eljön ez az életemben — mondta tűnődve. — Már kislánykoromban furcsa álmaim voltak. Magas, zöld hegyeket láttam, szürke folyókat, nem olyanokat, mint az itteniek. Felhőket, hatalmas fehér felhőket és esőt, záporozó vizet. És nagy, magas embereket. Azt hittem, hogy megtébolyodom. A tanítóm később azt mondta, hogy ez volt az ashe, a belső látás. Bennünk, Magacd utódaiban él még egy másik élet emléke, szunnyad az ashe, mint a meg nem érett mag. Az ashe szörnyű erő, hatalmas bölcsesség. De nem tudom, mi az a boldogság. Aelita mindkét kezét kidugta most a köpeny alól és szinte tapsolt, mint egy kisgyerek. Csuklyája ismét rázkódott. — Sok-sok éve idejövök éjje-