Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-19 / 272. szám
11 TOLNA MEGYEI NÉFÚJSAG EZERSZÍNÜ ÉLETÜNK A kilincset egymásnak adják Pakson ez az egyik leglátogatottabb hely. Látogatottak a szórakozóhelyek és az üzletek is. De voltam már olyankor az étteremben, amikor egyedül üldögélhettem, a személyzet is unatkozott. Itt viszont mindig található néhány vendég, a kölcsönzőknek alig van annyi idejük, hogy „nyilatkozzanak” a könyvtár forgalmáról, a kölcsönzőkről. Mert tudniillik a paksi könyvtárról van szó. Egy középkorú asszony nyit be a kölcsönző terembe, két kisleánnyal. A fiatalabbik bátortalanul bújik anyja mellé. Látszik, hogy idegenkedik, nem mindennapos vendég e helyiségben. Amint később kiderül, most járt itt először és helyette még az anyukája beszél. — Szeretném őt is beíratni a könyvtárba, hadd olvasson. A leány, mint aki érzi, hogy a felnőttek róla beszélnek, még jobban zavarba jön. Alig várja, hogy túlessen a kölcsönzés „hivatalos” részén. — Ha könyv van a kezükben, akkor legalább csendben vannak és tudok tőlük dolgozni — mondja kisvártatva az anya, miközben a könyvtári kölcsönző előveszi a nyomtatványokat, hogy kitöltse. — Hogy hívnak, kicsikém? — Oláh Anna. — Mikor születtél? A leányka most fülig pirul. Kérdőn tekint anyukájára, aki noszogatja, hogy csak mondja meg bátran, de végül is ez a felelet: „Nem tudom.” De ebből nem is csinál különösebb problémát, a pír eltűnik arcáról és tekintete a könyvespolcokon „legel”. Láthatóan szeretne odarohanni és felnyalábolni egy csomó könyvet és távozni, megszabadulni ebből a »hivatalos« légkörből. Anyja felel helyette: — 1950-ben született. Nagyon szereti a könyveket. Amikor a nagyobbik hazahoz egy-egy jó könyvet, abból néha ő is olvas. A nagyobbik nagyon szeret olvasni, úgy látszik, ez is olyan lesz. A nyilvántartólap elkészül és megkezdődik a válogatás a szebbnél szebb meséskönyvek között. Most már ő is könyvtári tag, ezentúl neki is kölcsönöznek könyvet — csakúgy, mint a többi jó néhány száz paksi felnőttnek és gyermeknek. Időközben kiderül, hogy az anya is szereti a könyveket. Ő most még nem nagyon ér rá olvasni, mert nem végeztek egészen a mezei munkálatokkal. Csak néha, lefekvés előtt vesz kezébe könyvet. De, mihelyt jön a téli időszak — a régi szokáshoz híven — A betű varázsa ismét rendszeres olvasóvá válik. A könyv valahogyan hozzánőtt az ő életéhez is. Úgy látszik, ezt a tulajdonságot „öröklik” tőle a gyermekei is. A könyvtár kölcsönzői minden héten egy-egy alkalommal ismerős kopogást hallanak a lépcsőházból. Tudniillik fából van a lépcsőzet és így a lépések „hangosak”. Ilyenkor, aki előbb észreveszi a könyvtárosok közül, megszólal: — Jön a Kiss bácsi... Már kiolvasta a könyvet. Kiss József — született 1883- ban — olyan gyakori vendég itt a könyvtárban, hogy már a lépéseinek hangjáról megismerik. Kiss József egyébként a szociális otthon lakója és öreg éveiben leginkább könyvolvasással tölti idejét. A keze annyira remeg, hogy alig tudja aláírni a nevét, de mégis törzsvendég a könyvtárban. Nem szereti az üres időtöltést , inkább a könyvekkel barátkozik. Pedig az olvasás már megerőltetést is jelent öreg kora miatt. Ami viszont a legérdekesebb, nagyon szereti az ifjúsági könyveket, történelmi regényeket. A könyvek így aztán — az állam gondoskodása mellett — széppé, megnyugtatóvá varázsolják öreg korát. Kiről írtak még? Egy asszonyról meséltek a könyvtárosok. Amint mondották, az egy közismert részeges asszony volt — egyébként ezért nem írom meg a nevét sem. Amikor először jött könyvért, pálinkaszagtól bűzlött. Többször vitt már könyvet, olvas. Láthatóan őt is leköti a könyv. Fel akartam keresni. Az utcán érdeklődtem utána. Úgy kérdeztem, hogy hol lakik az a részeges X- né? Ezt a feleletet kaptam: — Vigyázzon, nehogy megsértse azt az asszonyt. Igaz, azelőtt nagyon szerette az italt, de hogy mi történt vele, nem tudni, ma már nem olyan. Rendőrről is meséltek, aki az egyik őrsön teljesít szolgálatot, ugyancsak törzsvendég. A rendszeres olvasók között jó néhányat elsoroltak a járási vezetőik közül is. Meséltek Ledneczki Andrásról, aki Cseresnyés-pusztán lakik és egyszer-egyszer egész bátyú könyvet visz magával. Ugyanis ő szokott a saját családján kívül még jó néhány pusztai olvasónak könyvet vinni. Nem érnek rá valamennyien külön-külön begyalogolni a könyvtárba. A könyv viszont hozzátartozik az életükhöz. Boda Ferenc Hetvenezer forint értékű társadalmi munkát végeztek Tamásiban Tamásiban a Kossuth Lajos tértől a Fűszért járási központjáig eddig földes, sáros út vezetett. Ez nagymértékben megnehezítette a közlekedést. Az elmúlt héten befejezték a 600 négyzetméter területű úttest követését. A munkálatok nagy részét a község dolgozói társadalmi munkában végezték el. A községi tanács elnökének tájékoztatása szerint külön dicséretet érdemel a járási kiegészítő parancsnokság valamennyi tisztje példamutató és szorgos munkája elismeréséül. Az útépítési munkálatokat Marton Gyula irányította ugyancsak társadalmi munkában. Még a tengermenti barlanglakók is az ő képét vésték a sziklába, amint ulcázik. De egyes törzsek vezérei halállal büntették azokat, akik elfogadták a pásztor tanításait, mert ezek a vezérek esztelennek és veszélyesnek találták a pásztor tanítását. De egyszer aztán beteljesült jóslata. Az akkori krónikák így jegyezték fel: »Negyven nap és negyven éjjel hulltak a Tumára az Ég Fiai. A Taheti alkonyat után feljött az égre és szokatlan fénnyel égett, akár egy gonosz szem. Az Ég Fiai közül sokan holtan értek földet, mások a sziklákhoz csapódtak vagy elmerültek a déli óceánban, de sokan épségben érték el a Tarna felszínét. Ezt mondja a krónika a magacitlok nagy áttelepüléséről. A magacitlok földi fajok voltak, özönvíz által pusztultak el a Földön, húszezer évvel ezelőtt. A magacitlok tojásalakú, bronzból készült gépeken repültek, hajtóerőnek az anyag bomlását használták fel. Negyven nap alatt hagyták el a Földet. Tömérdek bronztojás beleveszett a világűrbe, sok pedig szétzúzódott a Mars felszínén. Csak egy kis részük érte el baj nélkül az Egyenlítő körüli földrész síkságait. Ezt mondja a krónika: , »Kiszálltak a tojásalakú gépből, magas termetűek és feketehajúak voltak. Az Ég Fiainak sárga, lapos arcuk volt. Testüket és térdüket bronzpáncél takarta. Éles gerinc volt sisakjukon, amely álluk alatt összeért. Az Ég Fiainak jobbján rövid kard volt, balkezükben papírtekercs, azon ábrák. E kettővel pusztították el Túrna szegény, tudatlan népeit.« Ilyenek voltak a magacitlok, ez a hatalmas és ádáz törzs. Az övék volt a Száz Aranykapu városa azon a szárazföldön, amelyet akkor óceán lepett el. Kiszálltak a bronztojásokból, megszállták az aolok városait, elraboltak mindent, amit csak akartak, akik pedig ellenálltak, azokat megölték. A síkságokra hajtották a hása nyájakat, kutakat ástak. Fölszántották a mezőket és bevetették árpával. De a kutakban kevés volt a víz, elpusztult a vetőmag a száraz, meddő földben. Akkor azt mondták az aoloknak: jöjjenek a síkságra, ássanak öntözőcsatornákat és készítsenek nagy, vízgyűjtő medencéket. Akadtak törzsek, amelyek engedelmeskedtek és elmentek csatornát ásni. Voltak törzsek, amelyek azt mondták: »Nem engedelmeskedünk, megöljük a betolakodókat. Az aol csapatok kivonultak a síkságra és ellepték, mint a felhő. A magacidok kevesen voltak, de oly kemények, mint a szikla, olyan hatalmasak, mint az óceán hullámai, s olyan bőszek, mint a vihar. Szétszórták és elpusztították az aol csapatokat. Lángra lobbantak a falvak és a városok. Szétszéledtek a nyájak. A mocsarakból előjöttek a vad csák és széttépték az asszonyokat és a gyermekeket. Pókok fonták be a kiürült házakat. Az ikik, a dögmadarak annyira elhíztak, hogy már repülni sem tudtak. Eljött a világ vége. Ekkor visszaemlékeztek a jóslatra: »Válj árnyékká a Gonosz előtt, Túrna szegény fia, és az Ég Fiának véres szeme hasztalan kutatja árnyadat.« Sokko elment a nagy Szpanygejzirhez. Sokan a hegyek közé menekültek, remélve, hogy a ködös szakadékokban meghallják az álla hangjait és megtisztulnak a Gonosztól. Sokan megosztották egymással vagyonukat. Keresték és fellelték önmagukban és egymásban a jót és dalolva, örömkönnyekkel üdvözölték. Liziazka hegyeiben a pásztor követői felépítették a Szent Küszöböt, amely alatt a Gonosz volt. Az olthatatlan tűz hármas gyűrűjével vette körül a Szent Küszöböt. (Folytatjuk.) I * ; * 1359. november 19. Jelentés a Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat 1953. évi termelési tervteljesítéséről A vállalat éves termelési tervfeladata 60 478 000 forint. Folyó év január-október hónapok együttes termelése 57 011 000 forint volt, tehát 3 467 000 forinttal kevesebb az éves tervnél. November hónapban a termelés üteme a tervezettnél lényegesen kedvezőbb volt és megközelítette az októberi szintet. Ennek eredményeképpen éves tervünket a mai napon teljesítettük Az év hátralevő 43 napjában tovább folytatjuk a kongresszusi versenyt és ha az időjárás kedvező lesz, úgy remélhető, hogy az 1959. évi tervet kilenc-tízmillió forinttal túlteljesítjük. Szekszárd, 1959. november 18. Barina Ferencné terv statisztikus László István igazgató Fábián István főmérnök Bécs—Paks —Bécs harminc óra Hatalmas, pótkocsis teherautó áll a Paksi Konzervgyár udvarán. A ponyvával letakart rakodórészre az utolsó plombákat erősíti fel a vámőrtiszt, még néhány perces indulásra kész a Mercedes gyártmányú »Gräfstift« kocsi. A gyáriak érdeklődéssel veszik körül, mint megtudom tőlük, Bécsbe megy a szállítmány, két vagon ecetes és sós-vizes uborkával. Csakhamar előkerül a vezetője is, egy vállas, tagbaszakadt férfi. Gépkocsivezető, tulajdonos, mitfahrer, ellenőr egy személyben. Nevét — ha a bemutatkozásnál nem is értem meg, — a kocsi ajtaján elolvashatom: Karl Prokschy jun. — Wien. Tehát ifjabb Prokschy Károly, Bécs. A szállítmány nem az övé, csak a fuvarozást vállalta el. Mikor az alkalmi tolmács, Pándi elvtárs, a gyár vegyészmérnöke elmondja, hogy az újságíró szeretne néhány kérdést feltenni, készségesen válaszol. — Nem fél-e ezzel a nagy kocsitól egyedül? — valami baj érheti az úton. — Nem ma tanultam meg a gépkocsivezetést — mondja mosolyogva. A háború alatt hat évig vezettem autót, azóta is bejártam Európának csaknem valamennyi útját, de az én hibámból még egy karcolás sem érte azt a kocsit, amit vezettem. (Egyébként a kocsi elején egy kerek kis embléma is tanúskodik Jahre straffreies Fahren« — tíz évi büntetésmentes vezetés). Aztán meg különben sincs okom a félelemre. Persze, voltak Bécsben, akik »jóindulatúan« figyelmeztettek, hogy majd ebben az országban elkobozzák az árut, a kocsit, talán még engem is, dehát ezeket a meséket ott nem sokan hiszik el. — Ez az első útja az országban? — A paksi gyárból most viszek először árut. De augusztus eleje óta — akkor kezdődött meg a két ország között ilyen nagy tehergépkocsikkal a forgalom — ez a tizenötödik forduló, amit Bécs és egy-egy magyarországi gyár között teszek meg. Nálunk egyébként egyre több árut fuvaroznak ilyen nagyteljesítményű teherautókkal, komoly versenytársai vagyunk az Osztrák Államvasutaknak. Így ugyanis nem csak gyorsabban, hanem — bizonyos körülmények között — olcsóbban is jut el az áru rendeltetési helyére. — Mennyi idő alatt fordul meg? — Tegnap este fél nyolckor indultam Bécsből. Éjfél után egyórakor már Budapesten voltam. Reggel a Terimpex-nél elintéztem a papírokat, tízkor már indulhattam Paksra. Amint látja, most négy óra múlt, ha fél ötkor indulok, kilenc óra alatt, tehát fél kettőre otthon vagyok. A határnál csak pár percre kell megállnom, amíg a papírokat és az ólomzárakat megnézik és mehetek tovább. Önkéntelenül is a »vasfüggöny«-mese jut eszembe, amit már több, mint egy évtizede költöttek ott Nyugaton. Erről beszélgetünk a konzervgyáriakkal, akiknél nem újság az exportszállítás, hiszen naponta átlagosan két vagon árut küldenek a határon túlra. Ez azonban az első olyan eset, amikor közvetlen a gyárból viszi teherautó a megrendelőhöz az árut. Herr Prokschy azonban még megkért valamire.■ »El ne felejtse megírni, hogy én már sok országban megfordultam, de ilyen barátságosan sehol sem fogadtak, ilyen gyorsan sehol sem intézték el — az okmányok kiállításától a rakodáson keresztül a vámkezelésig — a szállítást, mint a maguk országában«. Lassan besötétedik, mire felbúg a »Gräfstift« diesel-motorja, a vezető kap még egy üveg uborkát az útra, ha netán megszomjazna — a szállítmányhoz nem lehet nyúlni — és elindul a kocsi Bécs felé. Viszi a savanyú uborkát és talán az éjszakai úton egy kis világosságot is a bécsieknek a magyarországi állapotokról. ___________ (J. J) „Tolna megyei színjátszók könyvtára“ sorozat indul Színjátszó csoportjaink legnagyobb gondja: mit játsszanak, milyen darabot mutassanak be. Sajnos, nem a választék hősége okozza a gondot, ellenkezőleg, éppen az, hogy kevés az olyan színdarab, amely kis létszámú, szűkös anyagi körülményekkel rendelkező csoportok számára megfelelő. A különböző népművelési szervek igyekeznek könnyíteni a helyzeten. Ez vezeti a megyei tanács művelődésügyi osztályát is, amikor megindítja egy sorozat kiadását egyfelvonásos színdarabokból, jelenetekből. Ennek első darabja Hans Sachs komédiája, „A diák és az ördög” Csányi László fordításában. Magyar nyelven most jelenik meg először a darab. Ezzel egy könnyed, szellemes, könnyen előadható, de ugyanakkor gondolatokat ébresztő, nevelő hatású darabbal gazdagszik a csoportok színdarabjára. „A diák és az ördög” című egyfelvonásos komédia még ebben az évben megjelenik. Ugyancsak ebben az évben lát napvilágot a „Tolna megyei színjátszók könyvtára” 2. kötete is, amely két dramatizált novellát tartalmaz. Az egyik novella szerzője Móricz Zsigmond, a másiké Gábor Andor. Vérnyomás-mérés Kisdorogon A kisdorogi orvosi rendelő ablakainak világa már egy hete csak a késő esti órákban alszik fel. Nagy munka folyik a négy fal között az orvosi rendelőben. Dr. Kovács István körzeti orvos és Kardos Károlyné, körzeti ápolónő munkaidejük után a község 35 éven felüli lakóinak vérnyomását mérik. Ezzel teljesítik kongresszusi munkafelajánlásukat. Csak úgy tódulnak az emberek a vizsgálatra. — Már eddig 240 ember vérnyomását mértük meg — mondja dr. Kovács István, körzeti orvos — s örömmel mondhatom, hogy a páciensek nagy részének vérnyomása megfelel a követelményeknek. A falu népszerű Margit nénije, Kardos Károlyné elmondja, hogy bejárják a községet, felkeresik a "'''vő betegeket, akik nem tudnak ide eljönni az orvosi rendelőbe. A vérnyomásmérésen kívül egyéb szempontból is megvizsgálják az embereket, utasításokat, tanácsokat adnak a házi ápoló személyzetnek. Meglepő és örvendetes, hogy nemcsak a 35 éven felüliek jelentkeznek vizsgálatra, hanem jönnek a fiatalok is, mindenki tudni akarja, egészséges-e. Ma már szinte mindenki bízik az orvostudományban, hisz az orvos szavának s ezzel lehetetlenné teszi a veszélyes kuruzsló „gyógymódokat”. A kisdorogi orvos és ápolónő áldozatkész munkájáról pedig csak a legnagyobb elismerés hangján lehet és kell is szólni. (b)