Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-19 / 272. szám

11 TOLNA MEGYEI NÉFÚJSAG EZERSZÍNÜ ÉLETÜNK A kilincset egymásnak adják Pakson ez az egyik leglátogatot­tabb hely. Látogatottak a szóra­kozó­helyek és az üzletek is. De voltam már olyankor az étterem­ben, amikor egyedül üldögélhet­tem, a személyzet is unatkozott. Itt viszont mindig található né­hány vendég, a kölcsönzőknek alig van annyi idejük, hogy „nyi­latkozzanak” a könyvtár forgal­máról, a kölcsönzőkről. Mert tud­­­niillik a paksi könyvtárról van szó. Egy középkorú asszony nyit be a kölcsönző terembe, két kisle­ánnyal. A fiatalabbik bátortala­nul bújik anyja mellé. Látszik, hogy idegenkedik, nem minden­napos vendég e helyiségben. Amint később kiderül, most járt itt először és helyette még az anyukája beszél. — Szeretném őt is beíratni a könyvtárba, hadd olvasson. A leány, mint aki érzi, hogy a felnőttek róla beszélnek, még job­ban zavarba jön. Alig várja, hogy túlessen a kölcsönzés „hivatalos” részén. — Ha könyv van a kezükben, akkor legalább csendben vannak és tudok tőlük dolgozni — mond­ja kisvártatva az anya, miközben a könyvtári kölcsönző előveszi a nyomtatványokat, hogy kitöltse. — Hogy hívnak, kicsikém? — Oláh Anna. — Mikor születtél? A leányka most fülig pirul. Kérdőn tekint anyukájára, aki no­szogatja, hogy csak mondja meg bátran, de végül is ez a felelet: „Nem tudom.” De ebből nem is csinál különösebb problémát, a pír eltűnik arcáról és tekintete a könyvespolcokon „legel”. Látha­tóan szeretne odarohanni és fel­­nyalábolni egy csomó könyvet és távozni, megszabadulni ebből a »hivatalos« légkörből. Anyja felel helyette: — 1950-ben született. Nagyon szereti a könyveket. Amikor a nagyobbik hazahoz egy-egy jó könyvet, abból néha ő is olvas. A nagyobbik nagyon szeret olvasni, úgy látszik, ez is olyan lesz. A nyilvántartólap elkészül és megkezdődik a válogatás a szebb­nél szebb meséskönyvek között. Most már ő is könyvtári tag, ezentúl neki is kölcsönöznek könyvet — csakúgy, mint a többi jó néhány száz paksi felnőttnek és gyermeknek. Időközben kiderül, hogy az anya is szereti a könyveket. Ő most még nem nagyon ér rá olvasni, mert nem végeztek egészen a me­­zei munkálatokkal. Csak néha, lefekvés előtt vesz kezébe köny­vet. De, mihelyt jön a téli idő­szak — a régi szokáshoz híven — A betű varázsa ismét rendszeres olvasóvá válik. A könyv valahogyan hozzánőtt az ő életéhez is. Úgy látszik, ezt a tulajdonságot „öröklik” tőle a gyermekei is. A könyvtár kölcsönzői minden héten egy-egy alkalommal isme­rős kopogást hallanak a lépcső­házból. Tudniillik fából van a lép­­csőzet és így a lépések „hango­sak”. Ilyenkor, aki előbb észre­veszi a könyvtárosok közül, meg­szólal: — Jön a Kiss bácsi... Már kiol­vasta a könyvet. Kiss József — született 1883- ban — olyan gyakori vendég itt a könyvtárban, hogy már a lépé­seinek hangjáról megismerik. Kiss József egyébként a szociális ott­hon lakója és öreg éveiben legin­kább könyvolvasással tölti ide­jét. A keze annyira remeg, hogy alig tudja aláírni a nevét, de még­is törzsvendég a könyvtárban. Nem szereti az üres időtöltést , inkább a könyvekkel barátkozik. Pedig az olvasás már megerőlte­tést is jelent öreg kora miatt. Ami viszont a legérdekesebb, nagyon szereti az ifjúsági könyveket, tör­ténelmi regényeket. A könyvek így aztán — az állam gondosko­dása mellett — széppé, megnyug­tatóvá varázsolják öreg korát. Kiről írtak még? Egy asszony­ról meséltek a könyvtárosok. Amint mondották, az­ egy közis­mert részeges asszony volt — egyébként ezért nem írom meg a nevét sem. Amikor először jött könyvért, pálinkaszagtól bűzlött. Többször vitt már könyvet, olvas. Láthatóan őt is leköti a könyv. Fel akartam keresni. Az utcán ér­deklődtem utána. Úgy kérdeztem, hogy hol lakik az a részeges X- né? Ezt a feleletet kaptam: — Vigyázzon, nehogy megsértse azt az asszonyt. Igaz, azelőtt na­gyon szerette az italt, de hogy mi történt vele, nem tudni, ma már nem olyan. Rendőrről is meséltek, aki az egyik őrsön teljesít szolgálatot, ugyancsak törzsvendég. A rend­szeres olvasók között jó néhányat elsoroltak a járási vezetőik közül is. Meséltek Ledneczki Andrásról, aki Cseresnyés-pusztán lakik és egyszer-egyszer egész bátyú köny­vet visz magával. Ugyanis ő szo­kott a saját családján kívül még jó néhány pusztai olvasónak köny­vet vinni. Nem érnek rá vala­mennyien külön-külön begyalo­golni a könyvtárba. A könyv vi­szont hozzátartozik az életükhöz. Boda Ferenc Hetvenezer forint értékű társadalmi munkát végeztek Tamásiban Tamásiban a Kossuth Lajos tértől a Fűszért járási központ­jáig eddig földes, sáros út veze­tett. Ez nagymértékben megne­hezítette a közlekedést. Az elmúlt héten befejezték a 600 négyzet­­méter területű úttest követését. A munkálatok nagy részét a köz­ség dolgozói társadalmi munká­ban végezték el. A községi tanács elnökének tá­jékoztatása szerint külön dicsé­retet érdemel a járási kiegészítő parancsnokság valamennyi tiszt­je példamutató és szorgos mun­kája elismeréséül. Az útépítési munkálatokat Marton Gyula irá­nyította ugyancsak társadalmi munkában. Még a tengermenti barlanglakók is az ő képét vésték a sziklába, amint ulcázik. De egyes törzsek vezérei halállal büntették azokat, akik elfogadták a pásztor tanítá­sait, mert ezek a vezérek eszte­lennek és veszélyesnek találták a pásztor tanítását. De egyszer az­tán beteljesült jóslata. Az akkori krónikák így jegyezték fel: »Negyven nap és negyven éj­jel hulltak a Tumára az Ég Fiai. A Tah­eti alkonyat után feljött az égre és szokatlan fénnyel égett, akár egy gonosz szem. Az Ég Fiai közül sokan holtan értek földet, mások­­ a sziklákhoz csa­pódtak vagy elmerültek a déli óceánban, de sokan épségben ér­ték el a Tarna felszínét.­ Ezt mondja a krónika a maga­­citlok nagy áttelepüléséről. A magacitlok földi fajok voltak, özönvíz által pusztultak el a Föl­dön, húszezer évvel ezelőtt. A magacitlok tojásalakú, bronz­ból készült gépeken repültek, hajtóerőnek az anyag bomlását használták fel. Negyven nap alatt hagyták el a Földet. Tömérdek bronztojás beleve­szett a világűrbe, sok pedig szét­zúzódott a Mars felszínén. Csak egy kis részük érte el baj nélkül az Egyenlítő körüli földrész sík­ságait. Ezt mondja a krónika: , »Kiszálltak a tojásalakú gép­ből, magas termetűek és fekete­­hajúak voltak. Az Ég Fiainak sárga, lapos arcuk volt. Testüket és térdüket bronzpáncél takarta. Éles gerinc volt sisakjukon, amely álluk alatt összeért. Az Ég Fiai­nak jobbján rövid kard volt, bal­kezükben papírtekercs, azon áb­rák. E kettővel pusztították el Túrna szegény, tudatlan népeit.« Ilyenek voltak a magacitlok, ez a hatalmas és ádáz törzs. Az övék volt a Száz Aranykapu vá­rosa azon a szárazföldön, ame­lyet akkor óceán lepett el. Kiszálltak a bronztojásokból, megszállták az aolok városait, el­raboltak mindent, amit csak akar­tak, akik pedig ellenálltak, azo­­­kat megölték. A síkságokra haj­tották a hása­ nyájakat, kutakat ástak. Fölszántották a mezőket és bevetették árpával. De a ku­takban kevés volt a víz, elpusz­tult a vetőmag a száraz, meddő földben. Akkor azt mondták az aoloknak: jöjjenek a síkságra, ássanak öntözőcsatornákat és ké­szítsenek nagy, vízgyűjtő meden­céket. Akadtak törzsek, amelyek en­gedelmeskedtek és elmentek csa­tornát ásni. Voltak törzsek, ame­lyek azt mondták: »Nem enge­delmeskedünk, megöljük a be­tolakodókat.­ Az aol csapatok ki­vonultak a síkságra és ellepték, mint a felhő. A magacid­ok kevesen voltak, de oly kemények, mint a szikla, olyan hatalmasak, mint az óceán hullámai, s olyan bőszek, mint a vihar. Szétszórták és elpusztítot­ták az aol csapatokat. Lángra lobbantak a falvak és a városok. Szétszéledtek a nyájak. A mocsa­rakból előjöttek a vad csák és széttépték az asszonyokat és a gyermekeket. Pókok fonták be a kiürült házakat. Az ikik, a dög­madarak annyira elhíztak, hogy már repülni sem tudtak. Eljött a világ vége. Ekkor visszaemlékeztek a jós­latra:­ »Válj árnyékká a Gonosz előtt, Túrna szegény fia, és az Ég Fiának véres szeme hasztalan ku­tatja árnyadat.« Sok­ko­ elment a nagy Szpanygejzirhez. Sokan a hegyek közé menekültek, remél­ve, hogy a ködös szakadékokban meghallják az álla hangjait és megtisztulnak a Gonosztól. Sokan megosztották egymással vagyo­nukat. Keresték és fellelték ön­magukban és egymásban a jót és dalolva, örömkönnyekkel üd­vözölték. Liziazk­a hegyeiben a pásztor követői felépítették a Szent Küszöböt, amely alatt a Gonosz volt. Az olthatatlan tűz hármas gyűrűjével vette körül a Szent Küszöböt. (Folytatjuk.) I * ; * 1359. november 19. Jelentés a Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat 1953. évi termelési tervteljesítéséről A vállalat éves termelési tervfeladata 60 478 000 forint. Folyó év január-október hónapok együttes termelése 57 011 000 forint volt, tehát 3 467 000 forinttal kevesebb az éves tervnél. November hónapban a termelés üteme a ter­vezettnél lényegesen kedvezőbb volt és megközelítette az ok­tóberi szintet. Ennek eredményeképpen éves tervünket a mai napon teljesítettük Az év hátralevő 43 napjában tovább folytatjuk a kong­resszusi versenyt és h­a az időjárás kedvező lesz, úgy remél­hető, hogy az 1959. évi tervet kilenc-tízmillió forinttal túl­teljesítjük. Szekszárd, 1959. november 18. Barina Ferencné terv­ statisztikus László István igazgató Fábián István főmérnök Bécs—Paks —Bécs harminc óra Hatalmas, pótkocsis teherautó áll a Paksi Konzervgyár udva­rán. A ponyvával letak­art rako­dórészre az utolsó plombákat erő­síti fel a vámőrtiszt, még néhány perc­es indulásra kész a Merce­des gyártmányú »Gräfstift« ko­csi. A gyáriak érdeklődéssel ve­szik körül, mint megtudom tő­lük, Bécsbe megy a szállítmány, két vagon ecetes és sós-vizes uborkával. Csakhamar előkerül a vezetője is, egy vállas, tagbaszakadt férfi. Gépkocsivezető, tulajdonos, mit­­fahrer, ellenőr egy személyben. Nevét — ha a bemutatkozásnál nem is értem meg, — a kocsi aj­taján elolvashatom: Karl Prok­­schy jun. — Wien. Tehát ifjabb Prokschy Károly, Bécs. A szállít­mány nem az övé, csak a fuvaro­zást vállalta el. Mikor az alkalmi tolmács, Pán­­di elvtárs, a gyár vegyészmérnö­ke elmondja, hogy az újságíró szeretne néhány kérdést feltenni, készségesen válaszol. — Nem fél-e ezzel a nagy ko­csitól egyedül? — valami baj érheti az úton. — Nem ma tanultam meg a gépkocsivezetést — mondja mo­solyogva. A háború alatt hat évig vezettem autót, azóta is be­jártam Európának csaknem va­lamennyi útját, de az én hibám­ból még egy karcolás sem érte azt a kocsit, amit vezettem. (Egyébként a kocsi elején egy kerek kis embléma is tanúskodik Jahre straffreies Fahren« — tíz évi büntetésmentes vezetés). Az­tán meg különben sincs okom a félelemre. Persze, voltak Bécsben, akik »jóindulatú­an« figyelmez­tettek, hogy majd ebben az or­szágban elkobozzák az árut, a kocsit, talán még engem is, de­hát ezeket a meséket ott nem sokan hiszik el. — Ez az első útja az országban? — A paksi gyárból most vi­szek először árut. De augusztus eleje óta — akkor kezdődött meg a két ország között ilyen nagy te­hergépkocsikkal a forgalom — ez a tizenötödik forduló, amit Bécs és egy-egy magyarországi gyár között teszek meg. Nálunk egyébként egyre több árut fu­varoznak ilyen nagyteljesítmé­nyű teherautókkal, komoly ver­senytársai vagyunk az Osztrák Államvasutaknak. Így ugyanis nem csak gyorsabban, hanem — bizonyos körülmények között — olcsóbban is jut el az áru ren­deltetési helyére. — Mennyi idő alatt fordul meg? — Tegnap este fél nyolckor in­dultam Bécsből. Éjfél után egy­­órakor már Budapesten voltam. Reggel a Terimpex-nél elintéz­tem a papírokat, tízkor már in­dulhattam Pak­sra. Amint látja, most négy óra múlt, ha fél ötkor indulok, kilenc óra alatt, tehát fél kettőre otthon vagyok. A ha­tárnál csak pár percre kell meg­­állnom, amíg a papírokat és az ólomzárakat megnézik és mehe­tek tovább. Önkéntelenül is a »vasfüg­­göny«-mese jut eszembe, amit már több, mint egy évtizede köl­töttek ott Nyugaton. Erről beszél­getünk a konzervgyáriakkal, akiknél nem újság az export­szál­lítás, hiszen naponta átlagosan két vagon árut küldenek a hatá­ron túlra. Ez azonban az első olyan eset, amikor közvetlen a gyárból viszi teherautó a meg­rendelőhöz az árut. Herr Prok­schy azonban még megkér­t vala­mire.■ »El ne felejtse megírni, hogy én már sok országban meg­fordultam, de ilyen barátságo­san sehol sem fogadtak, ilyen gyorsan sehol sem intézték el — az okmányok kiállításától a ra­kodáson keresztül a vámkezelé­sig — a szállítást, mint a maguk országában«. Lassan besötétedik, mire fel­­búg a »Gräfstift« diesel-motorja, a vezető kap még egy üveg ubor­kát az útra, ha netán megszom­jazna — a szállítmányhoz nem lehet nyúlni — és elindul a kocsi Bécs felé. Viszi a savanyú ubor­kát és talán az éjszakai úton egy kis világosságot is a bécsieknek a magyarországi állapotokról. ___________ (J. J­) „Tolna megyei színjátszók könyvtára“ sorozat indul Színjátszó csoportjaink legna­gyobb gondja: mit játsszanak, mi­lyen darabot mutassanak be. Saj­nos, nem a választék hősége okoz­za a gondot, ellenkezőleg, éppen az, hogy kevés az olyan színdarab, amely kis létszámú, szűkös anyagi körülményekkel rendelkező cso­portok számára megfelelő. A különböző népművelési szer­vek igyekeznek könnyíteni a hely­zeten. E­z vezeti a megyei tanács művelődésügyi osztályát is, ami­kor megindítja egy sorozat ki­adását egyfelvonásos színdarabok­ból, jelenetekből. Ennek első da­rabja Hans Sachs komédiája, „A diák és az ördög” Csányi László fordításában. Magyar nyelven most jelenik meg először a darab. Ezzel egy könnyed, szellemes, könnyen előadható, de ugyanak­kor gondolatokat ébresztő, neve­lő hatású darabbal gazdagszik a csoportok színdarab­jára. „A diák és az ördög” című egy­­felvonásos komédia még ebben az évben megjelenik. Ugyancsak eb­ben az évben lát napvilágot a „Tolna­­ megyei színjátszók könyv­tára” 2. kötete is, amely két dra­matizált novellát tartalmaz. Az egyik novella szerzője Móricz Zsig­mond, a másiké Gábor Andor. Vérnyomás-mérés Kisdorogon A kisdorogi orvosi rendelő ab­lakainak világa már egy hete csak a késő esti órákban alszik fel. Nagy munka folyik a négy fal között az orvosi rendelőben. Dr. Kovács István körzeti or­­­vos és Kardos Károlyné, körzeti ápolónő munkaidejük után a köz­ség 35 éven felüli lakóinak vér­nyomását mérik. Ezzel teljesítik kongresszusi munkafelajánlásu­­kat. Csak úgy tódulnak az embe­rek a vizsgálatra. — Már eddig 240 ember vér­nyomását mértük meg — mondja dr. Kovács István, körzeti orvos — s örömmel mondhatom, hogy a páciensek nagy részének vér­nyomása megfelel a követelmé­nyeknek. A falu népszerű Margit nénije, Kardos Károlyné elmondja, hogy bejárják a községet, felkeresik a "'''vő betegeket, akik nem tudnak ide eljönni az orvosi rendelőbe. A vérnyomásmérésen kívül egyéb szempontból is megvizsgálják az embereket, utasításokat, tanácso­kat adnak a házi ápoló személy­zetnek. Meglepő és örvendetes, hogy nemcsak a 35 éven felüliek je­lentkeznek vizsgálatra, hanem jönnek a fiatalok is, mindenki tudni akarja, egészséges-e. Ma már szinte mindenki bízik az orvostudományban, hisz az or­vos szavának s ezzel lehetetlenné teszi a veszélyes kuruzsló „gyógy­módokat”. A kisdorogi orvos és ápolónő áldozatkész munkájáról pedig csak a legnagyobb elismerés hang­ján lehet és kell is szólni. (b)

Next