Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-11 / 291. szám
1959. december 11. Erről beszélni kell Rosszul értelmezett egyenjogúság Történetünk egy fiatal házaspárról szól, akik négyéves házasok. Az asszonykának nemrégiben segélyért kellett folyamodnia, hogy hároméves kisfiúk kórházi ápolási költségeit kifizethesse, mert a fizetésből erre nem képes. Igen, mert a feleség fizetéséből eltartani a családot, és még kórházi költségeket is fizetni, mindenképpen kevés az ezeregynéhány forint. Hát a férj keresete? Olyan nincs. Se nem beteg, se nem rokkant, ép, egészséges fiatalember, még a harmincon innen és mégsem keres, legfeljebb néhány forintot, ha valamilyen alkalmi munka adódik a községben. Ilyen is csak nagyritkán. Mivel nincs állandó munkahelye, a gyermek nem részesülhet társadalombiztosításban, így a teljes ápolási költség a családot terheli. A kisfiút mentő szállította a kórházba. Úgy kellett a pénzt kölcsönkérniük arra is, hogy a mentőszállítási díjat kifizethessék. A férjről a felelőtlenség szobrát mintázhatnák meg. Két év óta, mióta a honvédségtől leszerelt, csak teng-leng a községben. Semmiféle szakképzettsége nincs, de nem is akar állandó munkát vállalni, gondolja, megél ő a felesége fizetéséből is. Mert ha egy kis akarat lenne benne, két év alatt már szerezehetett volna állandó munkát — akár segédmunkát is. Vagy mivel felesége értelmiségi, lealázónak tartja, hogy segédmunkásként dolgozzon valahol. Pedig nem panaszkodhat — munkalehetőség van elég manapság ebben az országban. És ha egy kis igyekezet van benne, még szakmát is tanulhat, huszonnyolc éves fejjel is. Hányan és hányan vannak, akik idősebb fejjel adják magukat tanulásra. Vagy — ott van a faluban a termelőszövetkezet... Azért nem ítéli el senki, hogy értelmiségi felesége mellett fizikai munkát végez. Sokkal inkább elítélik az emberek azért, hogy feleségével tartatja el magát, erős, egészséges fiatalember létére. Úgy gondolkodik talán: egyenjogúság van, keresse meg az asszony, ami a megélhetéshez kell. Szóval, felelőtlenség, nagy felelőtlenség a feleségével szemben, a hároméves gyermekkel szemben is. Az ilyen „családapákat” csak elítélheti a mi társadalmunk. (Bognár) Megtörtént a bonyhádi fotokiállítás anyagának elbírálása A megye művészeti életében is jelentős szerep jut a bonyhádi járási művelődési ház által rendezett fotókiállításnak, amely anyagát tekintve igen széles témakört ölel fel, de mégsem tükrözi teljes mértékben a megye fotóéletét. Különösen szembetűnő az, hogy az ismert szekszárdi fotósok maradtak távol a kiállítástól, melyre a megyéből hetvenkét kép érkezett be, s ezek közül a zsűri 48-at fogadott el. A zsűri — melynek résztvevői a Mecseki Fotóklub tagjaiból tevődtek össze — hetedikén este döntött arról, hogy a beküldött képek közül melyek kerülnek a kiállításon a közönség elé. A zsűrizők egybehangzó véleménye alapján a kiállítás legjobb képe Jantner János szekszárdi fotós, Tetőfedők című műve lett. Ez a kép nyerte a bonyhádi pártbizottság tiszteletdíját is. Díjat kaptak még dr. Papp Tihamér, dr. Papp Tihamérné paksi fotósok. A Mecseki Fotoklub serlegét Balogh Lajos, a Bonyhádi Járási Művelődési Ház fotószakkörének vezetője kapta beküldött fényképkollekciójáért. A pályázók közül kiállítási érmet kaptak dr. Hegedűs Ádám, Horváth József, Schmidt Henrik, Havasi Ödön, Máthé Gyula és dr. Kukola József bonyhádi fotósok. A kiállítást a nagyközönség számára december 20-án nyitja meg Czank József, a megyei tanács művelődésügyi osztályának művészeti előadója, s ugyanekkor dr. Tillai Ernő, a Mecseki Fotóklub művészeti előadója tárlatvezetést tart a kiállítás anyagából. Érdekessége lesz a kiállításnak, hogy a látogatók mindennap másik és másik mintájú, ez alkalomból felülbélyegzett papírszalvétát kapnak emlékül. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG s Versenyben a simontornyai tímárok GYAKORI KÉRDÉS, amit ezekben a napokban feltesznek Klemencsics Antal elvtársnak, a Simontornyai Bőrgyár növényi gyárrészlege vezetőjének: No, hogy állunk a vállalással, főnök elvtárs? —■ És a kérdezők többnyire nem a vállalat vezetői — persze, őket is érdekli a dolog —, hanem tímárok, a talpgyár, a vixos dolgozói. A válasz pedig: Tartjuk az ütemet. Év végére meglesz a másfél millió. Mert nem kis dologra vállalkozott a növényi gyárrészleg kollektívája október végén: az év hátralévő két hónapjában ötezer kiló kruppont, húszezer kiló lábas talpbélést, tízezer kiló hasszélt és másfélezer négyzetméter vixos bőrt adni terven felül. A kongresszusi verseny indulásakor — gondos kalkuláció, számítások után — arra az elhatározásra jutottak a részleg dolgozói, hogy az év végéig a fajlagos nyersbőrfelhasználás csökkentésével, a minőség javításával és egyéb »fogásokkal« 156 ezer forintot takarítanak meg. A termelési terv túlteljesítése szóba sem kerülhetett, hiszen itt is — mint jó néhány más iparágban — a rendelkezésre álló nyersanyaggal úgy kellett gazdálkodni, hogy az elég legyen az év végéig. Mit ér az olyan tervtúlteljesítés, aminek következtében esetleg egy-két hétre le kell állni az év végén nyersanyaghiány miatt? OKTÓBER VÉGÉN aztán — amikor a vállalt megtakarítást már túl is teljesítették — azzal a hírrel jött Németh elvtárs, a gyár igazgatója Budapestről, hogy a cipőgyárak sorra túlteljesítik a tervet, több bőrt, főleg keményárut kérnek a bőrgyáraktól. Nyersanyag lesz, hiszen a cipőexport növekedése lehetővé teszi, hogy a külkereskedelem több nyersbőrt szerezhessen be külföldről. A részleg vezetői először egymás közt beszélték meg a lehetőségeket, majd kész tervet vittek a termelési tanácskozás elé, mégpedig olyat, hogy a jövő évi sikeres indulás feltételeinek biztosítása mellett is túl tudják teljesíteni a tervet. Abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy a befejezetlen termelés állománya csökkentésének rovására könnyen meg lehetne csinálni a terven felül kért mennyiségeket. Ez azonban csak látszateredmény lenne. A termelési tanácskozáson kiderült, hogy lehet többet adni. Bár a gépek ki vannak használva, de a belső szállítás jobb megszervezésével a gépek még többet bírnának. A vállalt túlteljesítést napokra bontották fel és naponta kísérik figyelemmel. — Mennyivel kell most többet hengerelnie? — kérdem Molnár János szakszervezeti bizalmitól. MOLNÁR ELVTÁRS megnyomja a hengerlőgép kikapcsoló gombját, miközben megjegyzi — Amíg beszélgetünk, lekapcsolom a gépet, mert az energiával is takarékoskodunk. — Nekem naponta tíz-tizenkét darab krupponnal kell többet átengednem a gépemen. Megy a dolog. Tudja, jobban ki kell használni az időt és akkor bírja a gép a többet is. Aztán a beírást is — ami azelőtt tíz-tizenkét percet vett igénybe — most mindenütt a munkaidő befejezése után végezzük el. És hasonlóan válaszol a hatvanéves Jantsky Mátyás, a »Rollpresse« kezelője, Molnár István, aki a »Mignon« hasszéltaszítógépen dolgozik. A növényi gyárrészlegben eddig sem volt baj a munkafegyelemmel, a munkaidő-kihasználással. Igazolatlan mulasztás az idén csak egy fordult elő, késés negyedévenként egy-kettő. Mégis — mint kiderült — lehet még jobban szervezni a munkát, még többet termelni. A tímárok ugyanis — kongresszusi vállalásuk teljesítésén dolgoznak, (1. J.) ig j hajtás Egyeseket a nehéz idők elriasztanak a mozgalomtól, másokat viszont a viharos idők tesznek kommunistákká. Az ilyenekre szoktuk azt mondani, hogy a tűzben edződtek acéllá, akár a vas. Ezek a gondolatok jutnak hirtelen eszembe, amikor Nagy Istvánnal, a tamási Vörös Szikra Termelőszövetkezet huszonnégy éves pártvezetőségi tagjával beszélgetek. Az édesapja cseléd volt. Odamaradt a háborúban, özvegy édesanyjával élt együtt. Keveset politizált. A légierőhöz hívták be katonának. Ott érte az ellenforradalom, ötvenhat nehéz napjaiban jelentkezett a karhatalomba. Akkor lett párttag. Amióta a karhatalomból leszerelt, termelőszövetkezeti tag, munkásőr szakaszparancsnok helyettes, s a legutóbbi vezetőségválasztáson pártvezetőségi taggá választották. A termelőszövetkezet pártszervezetével és a kongresszus tanulságaival kapcsolatban tettem fel Nagy elvtársnak néhány kérdést. — Mit gondol mi a titka a szövetkezeti pártszervezet erejének? — Az, hogy egységes. — Hogy érti ezt? Nincsenek viták? — Viták vannak. De amikor határozat születik, amikor eldől a vita, akkor mindegyikünk egységesen lát neki a végrehajtás megoldásának. Az egységes pártszervezetet a termelőszövetkezet tagsága is egységesen követi. Ha viszont a pártszervezet darabokra szakadna, ez a körülmény szétdarabolná frakciókra a szövetkezet tagságát is. — Személy szerint magának mi tetszett legjobban a kongresszusból? — Nézegettem a kongresszusról készített képeket. Sok fiatalt láttam a küldöttek között. Nekem nagyon tetszett, amikor Kádár elvtárs arról beszélt, hogy bátran támaszkodik a párt az ifjúságra. — Nagy elvtárs utolsó szavai ünnepélyessé válnak, amikor azt mondja: — Az ellenforradalom vihara megtépdöste a pártot, de szerintem most több az új, erős hajtás, mint valaha is volt. H. T. BIZOTTSÁG A SZAKSZERVEZETI KULTURÁLIS NEVELŐMUNKA IRÁNYÍTÁSÁRA A Szakszervezetek Megyei Tanácsa bizottságot hoz létre a szakszervezeti kulturális nevelőmunka irányítására, ellenőrzésére és segítésére. A bizottság, amely a megyei kulturális élet vezetőit tömöríti magában, december 14-én tartja első ülését. lita hófehér bundája a vihar frisseségét és a hegyek hűvösségét árasztotta. Aelita Lösz felé fordult, arca égett. — Apámnál voltam. Azt parancsolta, öljelek meg téged meg a társadat. Aelita foga csillogott. Kezét ökölbe szorította. Gyűrűjéről kis láncon parányi kőfiola csüngött. — Apám azt mondta:'hadd merüljenek örök álomba, megérdemlik a nyugodt halált. Aelita szürke szeme fátyolos lett. Aztán fölkacagott, lerántotta ujjáról a gyűrűt. Lösz elkapta a kezét. — Ne dobd el — mondta, kivette Aelita kezéből a fiolát és zsebébe dugta — ez a te ajándékod. Aelita: ez a fekete csepp az álom, a nyugalom. Te vagy most nekem az élet és a halál. — Odahajolt a lány arcához. — Amikor eljön a magány szörnyű órája, téged érezlek majd újra ebben a cseppben. Aelita igyekezett megérteni szavait, behunyta szemét, hátával Löszhöz simult. Nem baj, hogy nem érti. Zúg a szél, háta mögött érzi Lösz forró mellét — a férfi keze a vállán nyugszik, a fehér szőrmén — olyan, mintha vérük egy örvényben folyna és közös örömben, egy testté olvadva szállnának csillogó, ősi emlékek felé. Nem baj, hogy nem érti! Eltelt egy perc, vagy valamivel több. A csónak Tuszkub háza fölé ért. A gépész hátranézett, Aelitának és az Ég Fiának furcsa volt az arca. Tágranyílt szemükben apró fénypontok villogtak. Aelita bundájának havas szőre hullámzott a szélben. A lány elragadtatott szeme az ég fénytengerébe nézett. A gyerek gallérja mögé dugta hegyes orrát és hangtalanul nevetett. Oldalt fordította a csónakot és meredek zuhanással szelve át a levegőt, leszállt a ház melletita felocsúdott, kezdte kigombolni bundáját, de ujjai lecsúsztak a madárfejnagyságú gombokról. Lösz kiemelte a csónakból, a fűre állította és föléje hajolt. Aelita odaszólt a gyereknek: — Készítsd elő újra a zárt csónakot. Nem vette észre Ihoska vörös szemét, sem a gondnok töksárga, fedi arcát, mosolyogva, szórakozottan, vissza-visszanézve Loszra, elindult a férfi előtt szobájába, a ház belsejébe. Lösz most látta először Aelita szobáját: az alacsony, arany boltíveket s a falakat, melyeket a kínai napernyő alakjaihoz hasonló tusrajzok díszítettek. A szobába belépve, orrát szédítő, kesernyés, meleg illat csapta meg. — Ülj le — mondta halkan Aelita. Lösz leült. A lány odatelepedett a lábához, fejét a férfi térdére hajtotta, kezét a mellére tette és mozdulatlanságba dermedt. Lösz gyöngéden nézte a lány föltornyozott, hamvasszőke haját, fogta a kezét. Aelitának a torka is reszketett. Lösz föléje hajolt. Aelita megszólalt: — Te talán unatkozol velem. Ne haragudj. Én még nem tudok szeretni. Olyan zavart vagyok. Mondtam Ihának: »Vigyél sok virágot az ebédlőbe és amikor ő egyedül marad, játsszék neki az álla«! Aelita Lösz térdére könyökölt. Arca álmodozó volt. — Hallod, mit mondok? Érted? Gondoltál rám? — Látod és tudod .— felelte Lesz — amikor nem látlak, majd megőrülök a nyugtalanságtól. Amikor látlak, még szörnyűbb nyugtalanság vesz erőt rajtam. Úgy érzem most, azért szeltem át a világűrt, mert utánad vágyódtam. Aelita mélyen felsóhajtott. Arca sugárzott. (Folytatjuk.) 1 A csepeli testvércsapat Cikón Meleg nyári napon a hűvösvölgyi fák alatt született meg a kirándulás terve a csepeli és a cikói úttörő csapatvezetők között. Ennek eredményeként sárgásfehéres alapszínű, kék csíkozású autóbusz állt meg csepeli úttörőkkel nemrégiben Cikón. Eleinte félénk öröm lett úrrá a köszöntőkön, de lassan feloldódtak és aztán megkezdődött a játszva barátkozás. Az est vetett véget a szebbnél szebb közös játékoknak. Másnap reggel Bonyhádra mentünk. A természetkutató állomásnál akaratunk ellenére hosszabb időt kellett töltenünk. Mind a csepeliek, mind a cikóiak annyira odaadó érdeklődéssel vizsgálgatták a nagyszerű gyermek végezte preparálásokat, hímzéseket és maggyűjteményt. Az ebédet a cikói pajtások otthonában fogyasztották el a vendégek. Ezt követően a községi kultúrházban adtak műsort a helyi pajtásoknak. Csiszer József csapattitkár, Cikó Vidám »zakatolással« kezdődött a pajtások játszva barátkozása