Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-24 / 303. szám

á HOL LAKIK A TÉLAPÓ? Furcsa kérdés? Csak nekünk, felnőttek. Óvodáskorban még természetes... — Talán Meseországban — pró­bálok választ adni. — Nem. Én láttam! — veti közbe a dombóvári II. számú óvoda egyik „középső” csopor­tosa. — Láttad? — csodálkoznak a többiek is. — Igen. Onnan jött ki az üzlet mellől, amelyiknek az ajtaja fe­lett három lámpa ég Ott lakik! » Télapó, fenyőfaünnep, kará­csonyfa, vagy Jézuska? A fogal­mak kuszán keverednek a 4—5 éves apróságok tudatában. Még az elmúlt javi karácsonyra is ne­héz visszaemlékezniük. Próbálom kibogozni, ki mit tud a szeretet ünnepéről, m­i adja az ajándékot, ki hozza a fenyőfát? Ebben a kor­osztályban még az óvodában sem díszítettek fát. A fenyőre illő láncokat már maguk készítik a nagyobbak. Ők még ahhoz sem értenek...* „Mennyi, mennyi pihe repked, mennyi, mennyi pihe száll...” Tünde ,szaval. Amikor azt kérdeztem, mit tud a karácsony­ról, mindjárt felállt, és elkezdte mondani: — Karácsony. Donászi Magda verse. — Ki írta? Mondd csak még egyszer! — szólok közbe, mire rámnéz elkerekedő szemmel, és hallgat, így nem tudja__ De együtt, a mondákat igen: — Karácsonydonászi magda verse. — Igazi rakétát! — Az milyen? — Bele lehet ülni! ♦ Illja Marikának két babája is van. Egy fekete és egy szőke ha­jú. A szőkét szabad csak fésülni, a feketét nem, mert a haját a fe­jéhez ragasztották, és akkor ös­­­szetörik a feje — magyarázza el szépen. — Melyiket szereted jobban mégis? — A feketét, amelyikhez nem nyúlhatok...* Játéka van mindenkinek, a szerető szülők lesik a kívánsá­gokat. Jól nevelik őket, legtöbb­jüknek meg is mondják: — Anyukának nincs pénze, minden játékot nem vehetünk meg! Egyetlen dolgot találtam fur­csának: semelyik gyerek nem tudja, hogy a játékért anyuka, vagy apuka dolgozott is. Az ő munkájuk gyümölcse is a ka­rácsonyi öröm. Pedig számon tartják az örömünnepeket, tuda­tukban a karácsony után mind­járt a húsvét következik, sok cu­korral, csokoládényuszival. De mindnyájan azt hiszik, hogy a fenyőfát az „angyalka” hozza Van, aki, mint Szeifert Anikó, még el is meséli, hogy ő látta az angyalkát. — Hol láttad? — A templomban. A többi gyerek meg csak hall­­gatja, fogalmaikban kuszán ke­­­veredik a karácsony, fenyőfa, ___________ _télapó és Jézuska. Az örömet sze­di^ g­erintük, mert a szülők így tanít­—­­ ® jjjáik, a Jézuska szerzi, akit sosem­­ láttak, és aki olyan messze van, ahogy talán még „igazi” rakétá­ival sem érnék el. FEJEZETEK VPÓNAY 7-AL NAPLÓJÁBÓL | JenőN IBOLYA — Látta már valaki a Tél­apót? — Igen — válaszolják énekel­ve, kórusban. — Milyen? , — Nagy szakálla van, sok já­tékot, ajándékot hoz — magya­rázzák egymás szavába vágva. — Tetszett nektek? Senki se félt? — Csak a kicsik! A Pityu sírt is! Mi nem! — De én láttam, miből van a szakálla! — Miből? — Leesett egy kicsi, felvettem. Vattából volt! Kuncognak, nagyon tetszik ne­kik, hogy leleplezték a Télapót. De az, hogy hol lakhat, honnan jöhet hozzájuk a sok ajándék­kal, még titok előttük. * — Az én apukám őrnagy elv­társ! — állt fel egyszer Bötz Larika, amikor megkérdezték, hogy hívják az édesapját. Zár­kózott, befelé élő, mégis eleven kisfiú. Izeg-mozog, nyújtózik, hogy egy szót sem veszítsen el a beszélgetésből. — Te mit szeretnél karácsony­ra? tiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiuiiiuuuimmiiiiiuiiiiiiuiiiiiiiiiiiijjj % ■n WAftMN. 4 «mik mrak — 10 — Gömbösnek főleg Kozma Miklós korteskedett, mi­re végre megválasztottuk az utóbbit, akit én az­­előttről nem ismertem, és akkor láttam úgy őt, valamint Stromfeldet először életemben. Ezen utóbbi mindenesetre impozánsabb, tehetségesebb impressziót keltett fellépésével és szónoklatával mindnyájunkban, mint a másik, aki határozat­lannak és sunyinak tetszett. A MOVE azonban nem működhetett sokáig, megkíséreltünk néhány ülést megtartani, de miután az akkori kormány részéről semmi támogatásban nem részesült, a kommunisták annyira terrorizálták, mire a tagok féltek a gyűléseken megjelenni. Gömbös, aki szin­tén megijedt, Ausztriába szökött ki, pedig Böhm Vilinek bizalmas leveleket is írt,11 mint később kiderült róla. Néhány­an még azután is próbálkoztunk külön­böző helyeken összejönni, ám­ a Crouy-fiúkkal a Kaas Ivor utcában levő házukban, Zsilinszky István szorossal a Sándor főherceg utca 30/a. alatti családi házukban, Marton Bélánál az Üllői úti lakásán. De ezek az összejövetelek nem vezet­tek semmire, miután itt is csak lotyogás folyt, minden egyes proponált a legképtelenebb és rég­ii A népkormány 1919. február 11-én betiltotta a MOVE működését. A betiltás után Gömbös Gyula fel­kereste Böhm Vilmos hadügyminisztert, és először szó­ban, majd írásban biztosította, „hogy ő a forradalom­nak rendületlen híve, gyűlöli a Habsburgokat, és már vezérkari tiszt karában is köztársasági propagandát űzött” (Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Bécsi Magyar Kiadó 1923. 178., 188—190 old.) TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÉG ifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiivit ........................ ILYEN A RÁDIÓ... Az MHS rádiósklubjának kiállítása Szekszárdon A mai fiatalok érdeklődési kö­rébe mindinkább beletartozik a rádiótechnika. Az általános és a középiskolát végzett fiatalok nagy része olyan pályát, foglalkozást akar választani, amely ezzel fog­lalkozik. Ne mondjunk mást; ma­napság az egyik „legdivatosabb” szakma a televíziószerelői... De a szakmáin kívül is, ma már hoz­zátartozik az általános műveltség­hez, hogy valaki ismerje korunk e sokoldalú, bonyolult techniká­ját. A rádiózás ismerete mind­emellett szórakozás is, fiatalnak, felnőttnek egyaránt. Ezt a szóra­kozást bármely fokon meg lehet találni az MHS rádiósköreiben, klubjaiban. A kezdő megismer­kedhet a fizikai alapfogalmakkal, majd hozzákezdhet az első készü­lék megépítéséhez. Aztán meg­ismerkedhet bonyolultabb mű­szerekkel. Végül pedig maga is „meglovagolhatja” az étert, ös­­­szefk­öttetést teremthet a Föld bár­mely pontján a rádióamatőrök­kel. Tulajdonképpen ebből a sok­oldalú munkából ad ízelítőt az MHS megyei rádiósklubjának csü­törtökön délelőtt megnyílt kiállí­tása. Idézzük Sárosdi Tibornak, a klub elnökének megnyitó sza­vait: — A Tolna megyei rádióama­tőr-mozgalom jelentős állomásá­nak mondható a ma megnyíló ki­állítás, amely a szemünk elé tár­ja, hogy az elmúlt év során men­­nyit fejlődött tagságunk tudása, elméleti és gyakorlati síkon. A kiállított rádió adó-vevők, mérő­műszereik, elektromos készülékek dokumentálják a rádiózásért lel­kesedő fiatalság tevékenységét. A HZ. kiállítás azt is bemutatja, hogy a klub adóállomása hány rádió­összeköttetést létesített, hogyan felelt meg egy-egy nemzetközi méretű verseny magasfokú köve­­telményének. A kiállítás anyaga igen jól szolgálja a célt. Az amatőrök sa­­ját maguk készítette rövidhullá­mú rókavadász-készülékek, az ifi­­adó-vevők, csővoltmérők, tran­­zisztorvizsgálók mellett ott sora­koznak a különféle gyári készü­lékeik. Az 1926-os kiadású Tele­­funken, és 1928-as Phillips rádiók és a székesfehérvári gyár, vala­mint az Orion legmodernebb rá­diói, televíziói... Az ízlésesen elkészített tabló­kon fényképek mutatják be a rádiósklub amatőreinek tevé­kenységét. Egyik falat például szinte teljesen elfoglalják azok a QSL-lapok­ — az összeköttetési igazodó, sok­színű lapok —, dip­lomák, amelyeket a Tolna me­gyei amatőrök nyertek, kaptak. Bár csak a legjellemzőbbek, a legérdekesebbek láthatók, hiszen az elmúlt néhány év alatt sok száz érkezett a klub központi ál­lomása, és az amatőrök címére. Ezeken a QSL-la­pokon látható az illető ország egy-egy jellegzetes tája, vagy éppen valamilyen cég reklámja... Egyszóval, aki a rádiótechnika iránt érdeklődik, sok érdekessé­get láthat az MHS megyei szék­­házában. Hogy még csak egyet említsünk: működés közben lát­hatja a megyei rádiósklub köz­pontú, adó-vevő állomását... — 11 — fantasztikusabb modorban valamit, aminek prak­tikus értéke nem volt. Éreztem, hogy azok leg­nagyobb része, akik összejövünk, nem azon egyé­nek, akik aktív cselekvésre megfelelnek. Külö­nösen itt Budapesten nem, ahol annyira elveszí­tettük a talajt, minden komolyabb tömeges ellen­szervezésre. Pogányok, Böhm Viliék éberen fi­gyeltek minden megmozdulást. A rendőrség, mely nekik már teljesen kezükben állott, azután el­ágazott kémszervezetük meghiúsítottak minden kísérletet. Éppen ezért többször hangoztattam összejövetelünk alkalmával, hogy nekünk vidéken kell a szervezkedést megkezdeni, nem pedig itten. Mert tiltakozásokkal és különféle jegyzékek vál­tásával, mint azt Gömbös tette, a velünk szemben elkövetett jogtalanságokra vonatkozólag hasztala­nul operálunk, mert ez a rendszer csak kinevet. De ha nekünk is fegyver lesz a kezünkben, mind­járt más képe lesz a dolognak, mert ez önbizal­mat ad. Azért nekünk nem itt a fővárosban a helyünk, hanem nyugaton, Szombathely vagy Sopron vidékén, ott, ahol hátunkat Ausztria fedi. Ezen utóbbi országtól akkor még nemigen kellett tartani. Eleinte, ha csak néhányan is vagyunk, de fegyverrel sokat érhetünk el, mivel megtisztítha­tunk egy határvárost a kommunistáktól, és abban megvetve lábunkat, megkezdhetjük a hathatós szervezkedést. Ezt többször előadtam, de süket fülekre találtam, és a legtöbben nem mutattak különös kedvet elszánt és komoly munkához fogni. 11. köt. 24—26. old. 1966. december 21. — 12 — 1 i.A SZOVJETKÖZTÁRSASÁG MÁJUS 1-RE KÉSZÜLT. A szovjetköztársaság nagyban készült május­­ 1-re. A hidakat, a királyi vár kupoláját, monu­mentálisabb épületeket vörös posztóval és nem­zetközi szabadkőműves jelvényekkel díszítették fel. Magas árbocokon vörös zászlók lengtek — Lenin, Trockij és más szovjet vezetők óriási nagy­ságú gipszből öntött mellszobrai állottak a város­nak különböző főterein. Becsületes keresztény nagyjaink szobrait saját díszítéseik mögé rejtet­ték, csupán a szabadkőművesek által is kedvelt egyének, úm. Petőfi Sándor és még mások emlé­kei maradtak láthatók virágokkal körülövezve. A Gellért Szálló is fel lett díszítve, melynek teraszán egy 100 főből álló didergő szmokingos cigánybanda játszotta a nagy hidegben az Inter­­nacionálét. Igazán komolyan senki sem vette ezt az egész handabandát, de viszont teljesen elvetni azon mézes igéket, melyeket ezen sarlatánok hir­dettek — mégsem merték. Mert hátha mégis ez az új rendszer hozhat valami jobbat ezen sok kese­rűség után, melyben a nemzetnek a jelenben és az ötéves háború alatt sínylődnie kellett. A meg­élhetési viszonyok bent a fővárosban már tűrhe­tetlenek voltak. Élelem hiányában az emberek órák hosszat állottak sorban egy néhány kanál savanyú káposztáért az egyes kocsmák előtt. Ne­kem is bújva kellett ismerős vendéglősöket fel­keresnem, ahol mégis egyszer napjában legalább jóllakhattam. Ilyen bizalmas vendéglős volt Pósch Mihály, aki valamikor Szombathelyen a lovasi laktanya tiszti kaszinójának konyháját vezette.

Next