Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-21 / 270. szám
_L Megszólalnak a szemtanúk Az őrmester Vlagyivosztokból jött November utolsó napjaiban kidobálták, hogy a falu lakossága meneküljön Veszprém megyébe a közeledő front elől, mert a németek itt, a Sió vonalán állítják meg az előretörő „bolseviki hordát”. Nem mozdult senki. Még az a hatvannyolcvan bukovinai székely család sem, amely fatengelyes szekereivel a továbbvonuló szabadkai huszárok után érkezett. Itt, Felsőnyéken állomásoztak néhány hétig a Debrecen környéki harcokban szétvert huszárezred maradványai. Kegyetlen esetnek voltunk a szemtanúi egyik reggel. (Mi, gyerekek, miután a tamási polgári iskolában már szünetelt a tanítás, állandóan ott lebzseltünk a katonák körül). A községháza előtt reggelire sorakozó katonákat Fürgédre parancsolták — kukoricát szedni, Montenuovó Nándor herceg birtokán. Ketten megtagadták a parancsot. Az őrnagy kiköttette őket, ott lógtak, vagy másfél órán keresztül a községháza udvarában álló elevátoron... November utolsó napjaiban csordaszámra hajtották a marhákat, birkákat Ozora felől, felfelé, Mezőkomárom irányába. Minden egyes csorda felett egy-egy német egyenruhás, de micisapkás sváb parancsnokolt. Minden községből bennünket, leventéket parancsoltak ki jószághajtóknak, a következő faluig. A mi csoportunkat csaknem elkapta a gépszíj... Szabadhídvégen, Mezőkomáromban a sváb már nem kapott senkit, arra akart bennünket kényszeríteni, hogy menjünk tovább. Szerencsénkre, gyorsabban tudtunk futni. Kiabált utánunk, hogy csendőrökkel vitet vissza. Visszakiabáltunk mi is... Ez történt csütörtökön... Pénteken este elment Veszprém felé az utolsó vonat. A távolról érkező ágyúdörejekről az idősebb, világháborút, hadifogságot megjárt emberek azt próbálták kiokoskodni, mikorra érnek ide az oroszok. Az utcánkban Hérincs sógorom, meg a Sári Szabó bácsi már kezdték gyakorolni a fogságban szerzett orosz nyelvtudást... Előre hajló, borús idővel köszöntött be vasárnap, december harmadika. Délelőtt éppen takarmányért mentem a kert végébe, amikor Hídvég felől közeledő dübörgésre figyeltem fel. A kert végéből oda lehetett látni a hídvégi útra. Két, német lánctalpas rohamlöveg közeledett a falu felé, majd eltűnt az Újsor házai között. Később, 1945. tavaszán közelebbről is láttam őket. Ozora mellett, Tótipusztánál lőtték ki őket az oroszok... Délután valaki azzal jött, hogy az oroszok már Keszin vannak. Kíváncsiak voltunk, milyenek is lehetnek, de féltünk is. A Függetlenség, a Magyar Futár, a Levente Újság éppen elég szörnyűséggel, rémtettel táplált bennünket. Szemben velünk, a sarkon korábban mindig ácsorgott néhány beszélgető — ott volt a „fórum” —, de most mindenki behúzódott a lakásba. Volt, aki már a szalmazsákot, pokrócot, dunyhát is lecipelte a pincébe, így sokan észre sem vették az utcán végigporoszkáló lovast , az első szovjet katonát. A kíváncsiság nem hagyott, nyugton, elindultam befelé, a faluba. Az utca végéről láttam, hogy vonulnak az úton, egyes sorokban, gyalogosan a szovjet katonák. Egy-egy gépkocsi húzott el mellettük, ágyút vontatva. A másik utca sarkán kint álltak néhányan, felnőttek, gyerekek, figyelték az elfogyhatatlan sorban vonuló alakokat, felfokozott izgalommal latolgatták a várható eseményeket. És akkor, valahol Hídvég felől eldörrent egy puskalövés. Felelt rá egy másik, egy harmadik, aztán elszabadult a pokol. Mindenki szaladt, amerre látott. Géppuskasorozatok zakatoltak, aknavetők reccsentek. Mint a mozdonyból kiömlő szikraeső, úgy suhantak el a fejem felett, a házak között a nyomjelző lövedékek. Néha hasravágtam magam, felugrottam, ész nélkül rohantam hazafelé. A házban senki. Anyám, nővérém a pincébe menekült. (Apám katona volt. . . én voltam az egyedüli férfi a házban). Amikor a golyózápor alábbhagyott, átosontunk Sári Szabóékhoz, ahol már vagy háromnégy másik család is kuporgott a pincében. Tudj' isten, miért, valahogy megnyugtató volt a Sári Szabó bácsi közelsége. A harchoz szokott ember fülével különbséget tudott tenni a dörejek között. Egy-egy messziről hangzó dörej után meg-megszólalt: — Most lőttek... — Ne féljenek, most robban... Valamikor éjfél után fergeteges hurrázás hangzott Hídvég felől. Szabó bácsi csak annyit mondott: — Alighanem átmentek a komáromi hídon... A hurrázás után nem sokkal elült a harci zaj. Egyetlen lövés sem hallatszott. Rettentő szorongásunkat némi megnyugvás enyhítette. Ezt a harcot túléltük. De mi jön még ezután? Hétfőn reggel már mindenki kimerészkedett az utcára. Ekkor történt meg az első találkozásunk a szovjet katonákkal. Az első, — kerek képű, frissen borotvált legény, hátán géppisztollyal, feltűnően tiszta köpenyben —, még szó nélkül ballagott végig az utcán. A következő, széles vörös szalaggal a vállpántján, már megállt a sarkon. Hérincs sógorom elegyedett vele beszédbe. Az első szavak után felderült az őrmester képe. A beszédből csak Vlagyivosztokot értettük meg, de kettőjüknek ez a városnév annál többet jelentett. Az őrmester Vlagyivosztokból származott, — a sógorom ott volt hadifogoly. A fiatal szovjet katona — Ivánnak hívták —, percek alatt népszerű lett. Főleg, mikor az ott botladozó néhány éves székely gyereket ölbekapta és körülcsókolta... Az éjszakai harcról elmondotta, hogy elfoglalták Szabadhídvéget, és a Sió túlsó oldalán Mezőkomáromot is. A közúti hidat a németek az utolsó pillanatban akarták felrobbantani. Már égett a gyújtózsinór, amikor egy őrmester odarohant és a zsinórt úgy harapta el. Megmentette a hidat... A következő napokban még kiújultak a harcok, különböző rémhírek keringtek, de az előembereken úrrá lett a bizakodás. Már viccelni is volt kedvünk. No és mi is lehetett a vicctéma? — Hallotta? Elkészült a német csodafegyver. — Hát az meg milyen? — Egy olyan repülőgép, amely képes felszállni tízezer méter magasra, és onnan szénát szór le. — Szénát? Minek? — Azoknak a marháknak, akik még mindig hisznek a német győzelemben. Aztán továbblendült a front is, a hét végén a kisbíró kidobálta, hogy petróleumot osztanak. Mi, gyerekek ismét szabadon csatangoltunk a faluban, és valami különös megindultsággal • szemléltük meg ismét és ismét a református templom melletti öt, vörös tornyos, csillagos katonasírt. BI. Népújság 3 U a iskolareformról esik szó — melynek alapgondolata a munka és a tanulás összekapcsolása — akkor általában az 1961. évi III. törvényre gondolunk, hivatkozunk, s elfeledkezünk arról, hogy e törvényt igen kedvező módon finomította, változtatta meg az 1965. évi 24. törvényerejű rendelet. Az idézett törvény és törvényerejű rendelet az évtizedek óta kialakult gimnáziumi hálózatban módosításokat, finomításokat vezetett be. Ezek általában ismertek. Nem így áll a dolog az új típusú szakközépiskolákkal kapcsolatban. Érdemes idéznünk a törvényerejű rendelet 18. §-ból egy néhány sort: 1. A szakközépiskola IV. évfolyamának sikeres elvégzése után a tanuló a képzési szaknak megfelelő érettségi vizsgát tehet. 2. A sikeresen letett és*y«ári vizsga általános i~x —a középiskolai végzettséghez kötött munkakörök bete'f''Ve képesít. Továbbá a bizonyítva rokan feltüntetett szakmai ágazatnak megfelelő területen középfokú végzettséget igénylő munkák végzésére képesít. Továbbá valamennyi felsőfokú oktatási intézményben felvételi vizsgára való jelentkezésre jogosít. A szakközépiskola e differenciált képesítéséről a közvélemény keveset tud, pedig a technikumok is lényegében ezt a képesítést nyújtották. A vitaindító cikk általában középiskolákról beszél, s a szakközépiskoláknak alig jut néhány sor. Pedig a negyedik ötéves tervben a középiskolai hálózaton belül a szakközépiskolák részarányát 04 százalékról 45 százalékra kívánják növelni országosan. A vitaindító cikk felveti, hogy a szakközépiskolák mennyiben képesek tanulóikban a hivatástudatot, a szakma szeretetét kialakítani? Talán így fogalmaznám meg a felvetett kérdést általában: képesek-e a szakközépiskolák a fenti törvényerejű rendeletben körvonalazott, rögzített feladatokat megvalósítani? Nézzük a tényszámokat. Az 1968-as tanévben 760 tanuló szerzett érettségi bizonyítványt Tolna megyében. Ebből felsőfokú oktatási intézményeink 194 tanulót vettek fel. Ez az érettségi bizonyítványt szerzett tanulók 25,5 százaléka. Intézetünkben az első érettségiző ipari szakközépiskolai osztályban 27 tanuló, kapott érettségi bizonyítványt. Ebből valamely felsőfokú intézményben 7 tanuló tanul tovább. Ez 25,9 százalék. Ezen összehasonlító számadatok világosan bizonyítják, hogy megfelelő tanulmányi munka után szakképiskolából éppúgy lehet továbbtanulni, mint más középfokú oktatási intézményből. Tény viszont, hogy a továbbtanulási lehetőség a gyakorlatban a szakközépiskolákból elsősorban a szakiránynak megfelelően biztosított. Ennyit a továbbtanulásról. A hivatástudat, a szakma szeretetéről. NVem sok tapasztalat áll 1 ’ még rendelkezésünkre, hisz fiatal iskola vagyunk. A már említett 1969 júniusában érettségizett ipari osztályunk tanulói részére e tanév elején kérdőívet küldtünk ki. A beérkezett kérdőívek alapján a következőket mondhatom. A tovább nem tanuló 19 fiatal közül 17 az iparban helyezkedett el elég jó kezdőfizetéssel. A címünkre visszaküldött kérdőívek tanúsága szerint volt tanulóink szinte kivétel nélkül a szakmai vonalon való továbbtanulást, a szakmai vonalon való továbbképzést, a szakmában való dolgozni akarást jelölték meg. Tudomásom szerint a megye többi szakközépiskolája ugyancsak, a fentiekhez hasonlóan kedvező tapasztalatokról számolhat be. A vitaindító cikk írója felveti, hogy jól, a társadalmi igényeknek megfelelően alakítottuk-e ki a szakközépiskolák típusait? Úgy gondolom, s a tapasztalatom azt bizonyítja, hogy az új típusú szakközépiskolák profiljait általában nem ismerik. Erről egy-két szót: intézetünkben két tagozat működik. Az egyik finommechanikai műszerész tagozat, a másik a gépészeti tagozat. A finommechanikai műszerész tagozat több középfokú végzettséget igénylő munkakör betöltésére képesít, így például a műszaki rajzolói, műszaki segédszerkesztői, művelettervezői, üzemszervezői stb. Az üzemek helyi technológiájának megismerése és begyakorlása alapján szakmunkásként dolgozhatnak szabályozástechnikai műszerész, optikai műszerész, elektroműszerész, finommechanikai műszerész, orvosi műszerész, bemérő műszerész, szervizműszerész (szerelő) szakmában. A gépészeti tagozat szintén több középfokú végzettséget igénylő munkakör betöltésére képesít. Ilyenek például gépészeti előadó, újítási előadó, műszaki rajzoló, szerszám- és részletszerkesztő stb A gépészeti tagozaton végzettek szakmunkásként alkalmazhatók a következő munkakörökben: esztergályos, marós, köszörűs, automata-szerszám gépbeállító, fémnyomó, géplakatos szakmákban. Úgy gondolom, hogy a felsorolt középfokú végzettséget igénylő és szakmun’’ás munkakörök a megyei igényeknek, távolabbi iparfejlesztési szempontoknak jól megfelelnek. A korábbi években középfokú technikumot végzett tanulók is lényegében ezekben a munkakörökben helyezkedtek el. A tanulók az új technikusi képzési rendszernek megfelelően a szakközépiskola sikeres elvégzése után az üzemekben szerezhetik meg a technikusi képesítést. Az idézett törvényerejű rendelet ezt ki is mondja. Vannak-e problémáink, gondjaink? Vannak! A régi típusú szakközépiskolai képzésről az új típusú szakközépiskolai képzésre való áttérés elsősorban a műszaki szellemi kapacitás növelésének kérdését veti fel az elméleti képzésben. Lényegében arról van szó, hogy a mérnöki gárdánk létszámának további növelését kell biztosítanunk. Szakmai gyakorlati képzésünk nagyrészt a Mechanikai Mérőműszerek Gyára Szekszárdi Gyáregységében biztosított, ahonnan nagyon sok segítséget kap iskolánk. Nagyban segítené a szakmai színvonal emelését az iskola önálló tanműhelyének megépítése. A kiviteli tervek elkészültek. Megvalósításukra várunk. Ebben várunk és kérünk az illetékesektől most is, mint már annyiszor gyors és hatékony segítséget. KÖNIG ISTVÁN az ipari és mezőgazdasági szakközépiskola igazgatója 1939. november 21. Társadalmi igények és iskolapolitikánk