Tolna Megyei Népújság, 1970. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-17 / 218. szám

Kongresszusra készülve A megítélés mércéje A beszámoló, s a kongresszusi irányelveket megvitató párttaggyűléseken egyaránt, sok szó esett, illetve esik a gazdasági, műszaki vezetők tevékenységérről. Az elmúlt esztendők egyik fontos jellemzője kétségtelenül a vezetés színvonalának napirendre kerülése volt. Érthető tehát, ha maguk a vezetők is a figyelem kereszttüzébe kerültek. Működésüket beosztottjaik kritikusan szemlélik, s ugyanakkor a felsőbb irányító szervezetek is nekik címezik az észrevételeiket, bírálatokat. Mindezt egészségesnek, mert segítő szándékúnak ítélhetjük meg. Egy valamin azonban érdemes elgondolkozni: reális-e mindenkor a megítélés mércéje? A gondolatot egy taggyűlésen hallott felszólalás sugallta. A szót kérő művezető a gyár derék emberei közé tartozik, nehéz helyzetekben sűrűn bizonyította rátermettségét, szakmai hozzáértését, s lelkesedését. Jószándéka tehát elvitathatatlan, mégis, szavaiban furcsa elegyet alkotott a jogos bírálat az oktalan követelődzéssel, a megtehető, de meg nem tett cselekedetek számonkérése az irreálissal, a meg nem tehetővel. Elmarasztalta például a gyárvezetést, azért, mert újabb egy évvel elhalasztották az energiarendszer rekonstrukcióját, az energiatelep olajtüzelésre való átállítását. A válaszadáskor kiderült: bár valóban minden eszköz rendelkezésre áll a rekonstrukcióhoz, a halasztást azért határozták el, mert két év múlva a gyár rákapcsolhatja vezetékeit az országos földgázhálózatra. Az elmarasztalt „tétovázás” tehát nagyon is céltudatos előrelátás, távlatokban való gondolkodás. Kétféle tanulsága is van az említett felszólalásnak. Az egyik: mivel jogos és jogtalan keveredett a szavakban, a megbírált gazdasági vezetők azt sem szívlelték meg, fogadták el, amiben valóban vétkesek, amiért elmarasztalhatók. A másik: ha jobb a gyáron belüli információs rendszer, ha a vezetők fontosnak tartják az emberek tájékoztatását, akkor nem élhetett volna a köztudatban, hogy a tervezett rekonstrukciót tehetetlenkedés akadályozza, hanem értesülnek a a földgáz bevezetésének lehetőségeiről, előnyeiről, s ennek megfelelően alakítják ki véleményüket. A figyelem kereszttüze, a sokfelől egy helyre címzett bírálatok feszült idegállapotot teremthetnek, s abban nehezebb dolgozni, hisz az idegesség és a tárgyilagosság, a hevesség és az alapos megfontoltság nem éppen édestestvérek. Ezért fontos a megítélés mércéje, az, hogy a megtehető és a megtett kerüljön mérlegelésre. A vezetés, helyzeténél fogva, sűrűn kénytelen kétféle nyomás sodrát is állni. Egyik oldalról a törvények, rendelkezések, felsőbb utasítások alkotják a cselekvés medrét, a másik oldalról meg az egyéni és a csoportérdekek, a jogos és jogtalan kívánalmak formálják vagy szeretnék formálni e medret. A meder szélessége, mélysége, a partvonal egyenessége nem csak geográfiaiig meghatározója a víz sodrának, hanem képletesen, példánk esetében is. A vezetésnek — különböző mértékig ugyan — igazodnia kell a mederre, a cselekvésre ható erőkhöz, akár föntről, akár lentről is származzanak azok. Igazodnia, azaz: mérlegelnie, mi hasznos, mi nem, mi a kötelező, s mi az önkéntes, mi a törvényes, s mi a törvénytelen. S ez még mindig csak a dolgok egyik része. Hiba lenne ugyanis elfeledkezni arról, hogy a gazdasági, műszaki vezetésnek nem csak a lehetőségekkel, hanem az adottságokkal, sőt, az örökséggel is számolnia kell. Azzal például nagyon sok gyár esetében, hogy a géppark jelentős hányada elöregedett, korszerűtlen. Azután: a munkaerő képzettségével, az anyagmozgatás helyzetével, a kooperáló partnerek vállalta határidőkkel, mindazzal, amik szerepet játszanak a termelési körülmények és feltételek bonyolult összességében. Ide tartozik az is, hogy sok tekintetben még hat a régi irányítási rendszer — objektív és szubjektív értelemben egyaránt —, működnek a beidegződések az irányítás, a vezetés, a végrehajtás minden szintjén, hogy a vezetés lényegében átmeneti időszakot él át, amikor sok dolog a már nem és a még nem állapotában található. Közhely, hogy nem könnyű vezetőnek lenni, s ezt — a többi között — a kongresszusi előkészületek jegyében lezajló taggyűlések is igazolják. A kommunista kollektíva józan szigorúsága, mérlegelő képessége, s a biztosítéka annak, hogy a megítélés mércéje mint, minden másban, a gazdasági, műszaki vezetők tevékenységének esetében is,a realitás a valós lehetőségek és a tények összevetése legyen. A másik biztosítékot maguk a vezetők nyújthatják. Azzal, hogy tiszta képet adnak tevékenységükről, őszinte tájékoztatást. S azzal is, hogy elfogadják azt, ami jogos észrevétel, bírálat, s türelmes, okos, érvelő szóval győzik meg a tévedőket, a mércét irreális magasságra helyezőket. Egy valami ugyanis kétségtelen. Bár sokféle és sokak állította a mérce, az érdekek végső soron egybeesnek, s az eredmények — ahogy az esetleges kudarcok is — közösek. M. O. KISZ megyei végrehajtó bizottsági ülés Tegnap tartott ülésén két igen fontos — és önmagában is szerteágazó problematikájú — témát tűzött napirendjére a KISZ Tolna megyei bizottságának végrehajtó bizottsága, meghallgatva még ezeken kívül azt a jelentést is, amely a Domboriban megrendezett országos népművész alkotótábor munkáját ismertette. A KISZ megyei bizottságának végrehajtó bizottsága elsőként megvitatta és határozatba foglalta azokat a feladatokat, amelyek az alapszervezetek és KISZ-bizottságok előtt állnak a KISZ kommunista jellegének erősítésében. Végül azt vitatta meg a végrehajtó bizottság, hogy milyen feladatok hárulnak az úttörőmozgalomra az MSZMP Központi Bizottsága ifjúság- politikai határozatának megvalósításában. Felelősségre éretten Tegnap ülésezett a bonyhádi járási tanács. Arról volt szó ezen a tanácskozáson, hogyan sikerült végrehajtani azokat a javaslatokat, hasznosítani azokat az észrevételeket, amelyek az 1967. évi tanácsválasztás jelölő gyűlésein a választók részéről elhangzottak. Az ülés napirendjén tehát az szerepelt, milyen munkát végeztek a választók bizalmát élvező tanácstagok, ezzel együtt az is, hogy e járás lakosságát mennyire sikerült az állami munka aktív részesévé tenni. A szocialista demokratizmus — a fejlődésnek e nélkülözhetetlen hajtóereje — mekkora teret hódított meg a tanácsok és tömegek közötti mindennapos kapcsolatban. A mérlegelés eredménye azt igazolja, hogy a bonyhádi járás tanácstagjai érett felelősséggel látták el a rájuk bízott feladatokat. Ez pedig azért érdemes különös figyelmet, mert a számba vehető gyarapodás szülője kollektív munka volt. Idézve tanácsrendszerünk múltját, a közösségért való munkálkodás tömeges igényének kibontakozásával találhatjuk magunkat szemben lépten, nyomon. Ez nagyszerű dolog, mert azt jelenti, hogy a szocializmus építésének történelmi művében alkotókként részt, vevőik tudatosan vállalják és mind többen a közösséget, a népet szolgáló munkát. A rideg számok igencsak átmelegednek, amikor arról szolgálnak bizonyságot, hogy a felelősségtudó részvállalás milyen tömegeket volt képes mozgásba hozni, íme néhány számadat. A bonyhádi járásban az 1967-es jelölő gyűléseken , 40 százalékkal több választó vett részt, mint 1963- ban. Elhangzott 2197 felszólalás, s ennek keretében 1857 közérdekű javaslat megvalósítása kapott helyet a járás községfejlesztő tevékenységének harmadik ötéves tervében. Pontosabban a helyi tennivalókkal kiegészülő, harmadik ötéves tervben. Az 1963-ban megtartott tanácsválasztások jelölő gyűlésein mindössze 564 közérdekű javaslat hangzott el. A két idézett szám közötti különbség szembeszökő, s egyúttal meghatározó is a jövőt illetően, mivel a szocialista demokratizmus jelenvalóságát hirdeti, társadalmunknak olyan fundamentális eredményét, ami közös, akárcsak minden, még ezután • következő és hétköznapiságában is történelmi építő feladat. A szokástól eltérő krónika egy járási tanács üléséről azért, kapott itt más helyet és hangot, mert az életünk valóságából merített jelentés adatai azt a tudatos jövőt demonstrálják, ami egyik legnagyobb proletárköltőnk álmodott meg. Ez a járási tanácsülés a máról beszélt, de már a jövőnek szülott. Az elvégzett feladatokat summázta, de a holnap és holnapután feladatainak ismeretében. — li — ment el, mert most kerül ki először a szülői háztól. A tanévkezdésre elkísértem, megnéztük, milyen csodaszép környezetben tanulhatnak majd Mondtam is neki: Amit itt mondanak, szentség legyen előtted. Ne feledd, az autóbusz majd visszahoz Bátára, de az utad mindig előre vigyen. Ha vissza akarsz lépni, majd te bánod meg az életben. Itt a lehetőség előtted, hogy szakmát tanulj. És itt a falu, a szövetkezet. Ha öregapád, apád meg tudott itt élni, ez a határ neked is terem kenyeret. Hogy mekkorát, az csak rajtad múlik. Csak annyit mondott a gyerek: nem csalódik bennem apám. — Éppen a napokban találkoztam egyik falubeli ismerősömmel. Buszsofőr az AKÖV-nél. Kérdezi, nem lenne-e neki hely a téeszben, mert visszajönne. Igaz, hogy nincs rossz helye, de amíg az ember máshol dolgozik, addig a falu meggazdagszik. Persze, aki itt él, az másként látja; azt, hogy rossz az út, hogy nincs iskola, nincs óvoda, hogy más község jobban fejlődik. Közben, alig harangoztak delet a falu felett, a Szent vér templomban, megelevenedik a mázsaház. Néhány asszony telepszik be. Állandóan a magtárban dolgoznak, mondják, arra az egy óra ebédidőre nem érdemes hazaszaladni. Nehéz a munka, jól esik a pihenés. Főtt étel majd vacsorára lesz. Komótosan kipakolnak a szatyrokból. konzervet, sajtot, vajat, kis üveg sört, gyümölcsöt. És folytatódik a terefere. Este választották meg a szövetkezet nőbizottságát, így most bőven van téma. Ki, melyik munkaterületről és miért került a vezetőségbe. — Ha mindenki vállal egy nap társadalmi munkát, akkor a tavaszra készen lesz az új székház. Ha lesz üzemi ebédlő, akkor nem kell így, napról napra szatyrozni... — Van nekem otthon elég társadalmi munkám. Van amit állandóan rendben kell tartani. — De itt kereste meg a rávalót... — Ha már a keresetnél tartunk, akkor azt intézzék el Julis, hogy mi is kapjunk prémiumot. Mert nem igazság, hogy azok kapnak, akik a barackosban vannak, mi meg soha. — A búza nem érte el a tervezettet, azért nem jár prémium — válaszol a Julis. A raktáros is közbeszól, hosszú magyarázkodás kezdődik, melyik munkahelyen miért keresnek ennyit, vagy annyit. — A hatvanöt éves öregasszony is többet keres a barackosban, pedig csak elcsoszog naphosszat. Tavasszal odaérik, aztán más egész éven nem mehet oda — mondja a Terus, Szűcs Józsefné. — Mi meg csak a port nyeljük, százszámra emelgetjük a zsákokat. — Miért nem mész te is a barackosba? — így a raktáros. — Dehogy megyek — csattan fel Terus —, könnyebb a barackosban az igaz, de itt közelebb van otthonhoz. — Bezzeg, valamikor elmentél hetedhéthatárba is dolgozni .. . — Ki a fene törődik azzal, hogy mi volt. Az izgat, hogy mi lesz... A vita elül azzal, hogy minden munkahelynek megvan a maga előnye, hátránya, de azért a magtárban dolgozók bérezését is rendezni kellene, és kidolgozni a prémiumfeltételeket a számukra is. És ahogy elült, úgy felkerekedik ismét. Nem is lennének házai asszonyok, ha nem találnának beszédtémát. — Kicsi a hűtőszekrény az üdülőben. És kicsi a villanyrezsó is. A reggeli készítését el kell kezdeni már öt órakor, hogy mindenki időre sorra kerüljön. Ugyanez ismétlődik ebédnél is. — Főzőcskézzen az ördög. Ha már az üdülésre rászánom az időt, akkor szánok rá annyi pénzt is, hogy megebédeljek valamelyik étteremben... — Na, és, ha azt a megoldást választanák, hogy felváltva minden nap valaki főzne a többieknek? — De hogyan lehet úgy főzni, hogy mindenkinek kedvére legyen? — A nagy üdülőkben sem főznek állandóan mindenki kedve szerint. — De egyik-másik szobában még szekrény sincs. A bőröndben kell tartani a ruhát ... — Milyen jó, hogy lehet panaszkodni — állapítja meg Sümegi Mihály. — Azelőtt volt, aki megöregedett a Dunaszélen, anélkül, hogy tudta volna, a felszegen melyik az utolsó ház. Most meg, akinek csak kedve van, üdülni mehet. Harkányba, a szövetkezet üdülőjébe. Most már nem jó fürödni a mély gödör. . . Azért építette a tsz, hogy oda menjünk ... A vitatkozó felek között igazságot tenni csak egyféle summázással lehet: mindegyiknek igaza van. A szövetkezet harkányi üdülője a Pihenést szolgálja, és esetenként tényleg, bosszantóan kicsi a hűtőszekrény, a rezsó. Deamíg az üdülő nem volt, addig kifogás sem lehetett. No, és miről lehet még beszélgetni az ebédidő végéig? Arról, hogy Terusnak — Szűcs Józsefnének — megjár a fizetéses szabadság, mert megvan a megfelelő mennyiségű, ledolgozott munkanapja. Hogy Julis — Gaczek Lászlóné nem vállal annyi kukoricaszedést, mint tavaly, amikor egyedül 120 mázsát szedett meg. (Hogy bírja a sok, nehéz munkát ez a vékony fiatalasszony?) No meg, ha Kollár Józsefné nyugdíjba megy, ki megy helyébe a „padlásra” az abrakot előkészíteni, mert az is olyan munkahely ahonnan nem lehet hiányozni. A jószágot minden nap meg kell etetni. — Nem igazság az, hogy az ipari munkások magasabb nyugdíjat kapnak... — Igenám, de azok harminc, negyvenévi munka után mennek nyugdíjba. — Mi is dolgozunk annyit... — De csak amióta a szövetkezet van, azóta tartják nyilván, hogy mit csináltál, mennyit dolgoztál? Kitől kérted számon, hogy meglesz-e a fizetéses szabadság? Csak magaddal voltál munkaviszonyban . . . Hát ezért kapnak most még keveset a tsz-nyugdíjasok. Ahogyan fejlődik a téesz, úgy lesz majd több a nyugdíj is. —’ Jól van, no... Türelmetlen azért lehet az ember. Különben mßg. Mihály, a prémium-ügyben nekem van igazam. Ha egyiknek jár, járjon a másiknak is. „ Lassan lejár az ebédszünet, az asszonyok az üres szalvétákat visszarakják a szatyrokba, szedelőzködnek, mennek ismét dolgozni, vissza <a magtárba. A mázsiház kiürül. Ki hinné, hogy ebbe a kis épületbe ennyire belefér a falu? BX,