Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-12 / 241. szám

Fekete Sándor : Petőfi élete 3. A szülők, akik másfél évig nem láthatták fiukat, bizonyá­ra szeretettel fogadták. Ezt olvashatjuk ki abból a levél­ből is, amelyben később maga a költő mesélte el viszontag­ságait egy volt iskolatársának: „..örültek, hogy a katonaság­tól megszabadultam, de — képzeld barátom! — azt akar­ták, hogy mészáros legyek, én és mesterember! Ennek két oka volt. Először az atyám engem mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat, trocheusokat fa­ragni. Másodszor — s ez már fontosabb! — szüleim elszegé­nyedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban — gondolhatod — hogy ha még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velük meg nem egye­zem.” Nem is egyezett. Két hónapig volt ideje arra, hogy viszonylag nyugodt kö­rülmények között felmérje helyzetét. Világosan tudta, hogy nem folytathatja apja mesterségét, hivatásérzetével ezt nem lehetett volna össze­egyeztetni. Munka nélkül vi­szont nem maradhatott Duna­­vecsén, szülei terhére. Keres­nie kellett egy olyan pályát, amelyen művészi vágyainak élhet és meg is élhet. Nem volt más választása —vándor­­színésznek kellett állnia, így lett 1841 nyarán egy vándortársulat tagja. Sokat nem tudunk e háromhónapos kóborlásról. 1841 őszén már is­mét Pápán bukkan fel, innen írja egy barátjának, hogy „szerencsecsillaga némileg csil­­lámlani kezdett...” A szerencse mindenekelőtt abból állt, hogy Pápán taní­tott akkoriban a tudós Tarczy Lajos professzor, ki már ta­vasszal is továbbtanulásra biz­tatta Petőfit. Most is segített a költő felvételében — meg­engedték neki, hogy a gimná­zium VII. (logika, bölcseleti) osztályába járjon, noha Sel­­mecen, a VI. osztályban, fél­évkor megbuktatták. Tarczy tanítványt is szer­zett neki, egy ügyvéd kis­lányát kellett tanítani, kosz­tért és párt forint havibérért. Társaitól különböző ruhadara­bokat is kapott, fekhelyet hol egyiknél, hol másiknál talált. Mint új környezetben rend­szerint, ezúttal is nehezen en­gedett fel. Önképzőköri — ak­koriban úgy mondták: képző­társasági — sikerei egyenget­ték ezt a folyamatot. A tár­saság könyvtárából a világ­­irodalom és az új magyar li­­teratura alkotásait lehetett megszerezni. Rá is vetette ma­gát a könyvekre, minden bi­zonnyal itt kezdett behatóan foglakozni Schiller, Heine, Le­nau műveivel. Még fontosabb, hogy itt már nemcsak írni lehetett, hanem hallgatóságra is talált, több­ször is fellépett saját költe­ményeivel. Pápai zsengéi közül később csak egyet vett fel kötetébe, azt a versét, amely elsőként jelent meg nyomtatásban, mégpedig nem is akárhol, ha­nem az élő magyar irodalom nagytekintélyű lapjában, az Athenaeumban. 1842. május 5- én küldte el néhány versét Bajza József szerkesztőnek, a megvesztegethetetlen ítéletű kritikusnak. A levelet feladni és kézbesíteni, a lapot szedni kellett — s mégis, 22-én meg­jelent A borozó. Vagyis a szerkesztő nem habozott, nem ijedt meg az ismeretlen nevű kezdő felléptetésétől — elol­vasta a verset és betette az Athenaeum következő számá­ba. Maga a bordal nem üt el élesen a kor átlagától. Igazá­ban csak annak mondhat so­kat, aki már tudja, mi min­denen ment át ez a hányatott kamasz, mennyire nem szó­virággal él, ha a kínok fúriái­ról beszél. Hogy egy diák mű­vét az ország első folyóirata közölje, az valóságos szenzá­ciónak számított. S hogy ez a diák éppen az obsitos lett, az már szinte csodával volt egyenlő. Szúrós modora miatt továbbra sem tolongtak köröt­te a barátok, de tekintélye megnőtt — Pápa az első hely Petőfi életében, ahol megízlel­hette a költői dicsőséget. Különös módon azonban még mindig nem látta be, hogy mi az ő igazi hivatása. Bizalmas barátai körében megint csak a színészi álmait dédelgette. Három igazi művészlélek volt a kollégiumban. Petőfi és a már említett Orlay Peth­es Soma mellett a harmadik — Jókai Mór, a későbbi nagy romantikus író. Ekkor még mindhárman téves irányban keresték tehetségük érvénye­sítését. Orlay, a későbbi jeles festő, költői ábrándokba me­rült, Petőfi szenvedélye a színpad volt, Jókaié az ecset. „Egymásnak — írja Jókai — őszinte bámulói voltunk: Pe­tőfi csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is vala­hányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekintek a címerül festett magyar kis­asszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!” S ekkor színészek jöttek Pá­pára, kiváló művészek, köztük Egressy Gábor is. Valami sze­relemféle megint fellángolt az ifjúban az egyik színésznő iránt, de még komolyabb ered­ménye lett a vendégszereplés­nek, hogy a színpad iránti sze­relme ellenállhatatlanná vált. Minden, ami történt vele és körötte, a színház felé sodor­ta. Kilátástalan anyagi hely­zete éppúgy, mint sikerei. Utolsó pápai dicsőségét a képzőtársaság év végi záró­­ünnepélyén aratta. Két verse is díjat nyert a szokásos iro­dalmi pályázaton, egy-egy arany jutalmat kapott értük. De talán még jobban örült a harmadik aranynak, amelyet szavalóként szerzett. Bizonyítványa tűrhető lett, magyarból, németből, földrajz­ból éppenséggel kitűnőt szer­zett, de ő már tudta, hogy nincs értelme tanulmányai be­fejezésének. Ha újabb nélkü­lözések árán el is végezhetné iskoláit, mit érne vele? Ala­csonyrendű hivatalnok lehetne valami irodában. A nyári szünidőben szokása szerint barangolt az ország­ban, megkereste szüleit is, akik támogatást ígértek arra az esetre, ha tovább tanul. 1842 október végén, az új tanév kezdetén újra meg is jelent Pápán. De olyan munkát nem talált magának, amelyből megélhetett volna, elszegénye­dett szüleinek nem akart ter­hükre lenni, „...mit tehettem egyebet — írta Orlaynak — mint fölvettem sapkámat, s amerre sildre esett, arra in­dultam.” De ez a sapka okos jószág volt, mert tudta, merre kell esnie... Fehérvár felé muta­tott, ahol éppen egy új szín­­társulat szerveződött. 1842. november 5-én már a társu­lat tagja volt. Elkezdődött színészéletének harmadik — leghosszabb és legeredményesebb — időszaka: „MŰVÉSZ ÉS KÖLTŐ.­” Fehérvárra utazása előtt Pe­tőfi levelet írt egy volt iskola­társának. Megérezhetjük belő­le, milyen nehezen szánta el magát e sorsdöntő lépésre: „Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell, s e lépéssel talán két szívet (szüleimét) repesztek meg. S mégsem tehetek másképp­, színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék.­ Mond­jam-e, hogy nemcsak a min­dennapi kenyér keresése cé­lom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret ehetném) hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha el­téveszteni nem fogom. Művész és költő­ barátom, mint he­­vülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil”. Vagy Caesar, vagy semmi... Egyelőre közelebb áll az utób­bihoz: a fehérvári társulatba készségesen felveszik, de mert a súgó történetesen megbete­gedett, a súgói lyukból kell újrakezdenie az annyira áhí­tott művészi pályát. De hama­rosan szerepeiket is kapott, kezdetben csak pár szavas „inasszerepeket”, azután ko­molyabbakat is. Abban az időben alkalmi kis plakátokkal, „cédulákkal” hívták fel a tisztelt nézők fi­gyelmét a műsorra. Egy iro­dalomtörténészi felületesség következtében száz éven át azt terjesztette a költő minden életrajza, hogy Petőfi is csak amolyan „cédulaosztó” volt Fehérvárott (és később Kecs­keméten), nem is színész. Mél­tánytalan tévedés és igazság­talanság ez a beállítás! A fel­tárt okmányok, az előkerült színlapok bizonyítják, hogy a költő — Rónai és Borostyán néven, majd Petőfi Sándor­ként — igenis a színészek név­sorában szerepelt, (a cédula­osztást másokra bízták). (Folytatjuk). Számos Petőfi-mű jelenik meg születésének 150. évfordulójára Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója tiszteletére a Szépirodalmai Kiadó elindítja a költő összes műveinek kia­dását. A sorozat első kötete „Petőfi Sándor összes költe­ményei” címmel a nagy poé­ta minden versét tartalmazza, s Borsos Miklós illusztrációi­val jelenik meg. „Petőfi Sándor összes mű­­vei”-nek az Akadémiai Kia­dónál az idén megjelenő első kötete egy új, kritikai kiadás első darabjaként lát napvilá­got. Tizenkét versének auto­­gráf kéziratáról készült fak­szimilék füzére a Magyar He­likon művészi kivitelű köte­te. A legismertebb versekből válogatott összeállítás Juhász Ferenc „A szent gyújtogató” című prológusával jelenik meg. Petőfi Sándor szerepel szerzőként a Csanádi Imre válogatta „Vers és próza” cí­mű köteten is. A gyűjtemény abban tér el az eddigi válo­gatásoktól, hogy nem műfa­jilag elkülönítve, hanem ke­letkezésük sorrendjében rak­ja egymás mellé Petőfi egyes írásait, legyen az vers, cikk, lesét, vagy drámai munkák egy-egy részlete. Ugyancsak Csanádi Imre szerkesztette a Magvető „Petőfi koszorúi” cí­mű antológiáját, amely a köl­tőről írott kritikákból, leve­lekből, versekből és emléke­zésekből közöl válogatást. A tudományos igényű és ismeretterjesztő kiadványok is sokoldalúan mutatják be a forradalom költőjét. Különle­gességnek számít e művek között Illyés Gyula—V. Nyi­­lassy Vilma „Petőfi világa” című képes albuma, amely végig kíséri a költő pályáját táj- és tárgyélményeinek, az őt körülvevő világnak, kör­nyezetnek bemutatásával. A gyermekek és fiatalok szá­mára jelenteti meg a Móra Kiadó Fekete Sándor „Így élt a szabadságharc költője” cí­mű könyvét. A határainkon túl élőkkel hat idegen nyelvű Corvina-kö­tet ismerteti meg Petőfi köl­tészetét. összes költeményei­nek harmadik kiadása jelenik meg orosz nyelven, válogatott költeményeinek új, bővített kiadása pedig német nyelven lát napvilágot. (MTI) Befejeződött az üdülési főszezon • 208 000 nyaraló a szakszervezeti üdülőkben Befejeződött az idei fősze­zon a szakszervezeti üdülők­ben. Május elejétől október elejéig 208 000 személy, az er­re az évre beutaltak több, mint 60 százaléka nyaralha­tott a szakszervezet vendége­ként. Jótékonyan éreztették hatásukat azok az intézkedé­sek, amelyek a nagycsaládo­sok üdülését segítették elő, hiszen az összes üdülőknek majdnem 40 százaléka szü­lőkkel nyaraló gyermek volt. A SZOT üdülői és szanató­riumai az idei elő-, fő- és a még előttünk álló utószezon­ban 337 000 vendéget fogad­tak, illetve fogadnak annyi embert, mint Miskolc, Deb­recen és Székesfehérvár la­kossága együttvéve. Legtöb­ben, mintegy 85 000-en, a Ba­latonnál, sokan, 63 000-en a hegyvidéken üdülhettek, il­letőleg üdülhetnek még az utószezonban. Az összes be­utalt körülbelül egynegyede pihenhetett és fog még pi­henni az év folyamán a gyógyüdülőkben és a szana­tóriumokban.­ A jövőre elké­szülő soproni üdülőszálló pe­­dig 1973-ra még tovább ja­vítja majd ezt az arányt. Lengyel hétköznapok • Városépítés — korszerűen Varsóban nem lehet eltéved­ni — kaptam az eligazítást, mielőtt elindultam. Az ok: kevés olyan világvárost ta­lálni, ahol olyan tudományos alapossággal építkeznének, mint a lengyel fővárosban. „A sugarasan épített utakon egykettőre a centrumba le­het érni. Mindig csak a Tu­domány és a Kultúra Palotáját figyeld.” Pontosan így volt minden. De alkalmi ismerősöm Var­sóban a város szépségét­­ di­­csérő szavaim hallatán előbb elgondolkodott, majd csen­desen válaszolt: „Sajnos...” Aztán elmondta, amit ők so­hasem tudnak elfelejteni, azt, hogy a második világháború során majdnem a földdel vált egyenlővé Varsó. Itt mindent újjá kellett — és kell még ma is — építeni. Sokat kellett áldozni, amíg Varsó ilyen szép lett. Nem felejtik a testvérországok segítségét sem, különösen a Szovjet­unióét. Benn a központban az új épülteitek csodálatos harmó­niája fogja meg az embert. Szerencsésen sikerült elke­rülniük az új városnegyede­ket gyakran rideggé tevő egyhangúságot. Hol a balko­nok vibráló játéka, hol a szí­nek kavalkádja, hol meg a Verfika [UNK]i"S­­.mozgatás” oldja meg a monotonságot, teremt egy könnyedségében is fel­lelhető fegyelmet. Tüzetesebb szemlélődés során az is kide­rül, hogy itt sehol sem „bil­len fel” az utca, mértéktar­tóak az arányok, a felhőkar­coló-magasságú lakó- és középületek nem hivalkodó­an törnek a magasba, a kör­nyezet „jól előkészíti” e ma­gaslatokat. Előrelátásukról tanúskod­nak a tágas sugárutak is. Ma még nincsenek „telítve” a lengyel főváros utcái — bár a legkülönfélébb nemzeti jel­zésű autók rohannak, töltik meg a parkírozókat, mert nagy az idegenforgalom — de ők már tíz—húsz évre elő­re gondoltak, az akkori for­galom lebegett előttük. Kalau­zom nem kis dicsekvéssel vitt el a lengyel főváros jelenlegi legnagyobb urbanisztikai munkájához, a kétszintes, a Visztulát és a főváros jó ré­szét átszelő, csaknem öt kilo­méteres hosszú híd építésé­hez. Ez is a holnapután köz­lekedési gondjait segít majd megoldani. Nemcsak Varsóban, de Ki­­elcében, Katowicében, Radom­­ban és másutt rendkívüli ütemben építkeznek, mert ke­vés a lakás itt is, ott is. Ma­gyar szemmel mindjárt észre­­veszem, hogy a lengyelországi építkezéseken nincs olyan „nagy felfordulás”, mint ná­lunk. A felvonulási terület csak az indokolt méretű, s egy-egy elkészült létesítmény környéke nem őrzi hetekig, hónapokig az építkezés nyo­mát. Egyébként is: Lengyel­­ország városaiban egyfajta tisztaság-kultuszt is fel lehet fedezni. Szeretik szélnek, rendezettnek látni lakásuk környékét, az új épületek kö­zött hatalmas virágágyások, tiszta pihenőpadok. Sőt — bármennyire is­ jelentéktelen — a kukaedények sem tarkít­ják ütötten-kopottan az utcát: ízléses, modern vonalú „falak” közé rakják a szeméttároló­kat, körülötte nincs csatatér. Ez is hozzátartozik a város­kép kulturáltságához. Ha Varsóban kevésbé, Krakkóban, de különösen Katowicében szép példáit le­het látni annak a városépí­tésnek, amely szerencsésen ötvözi a régit és az újat. Nem keverik pillanatnyi ötletek nyomán a különböző építé­szeti stílusokat, nem erőlte­tik a túl merész megoldáso­kat, ha a környezet másként kívánja. Ahol viszont szár­nyalhat a fantázia — miként Katowice centrumának egy részénél is — ott nem fukar­kodnak a meghökkentő meg­oldások. Ez az urbanisztikai rend végigkíséri az idegent egész Lengyelországon. A nagy gyárvárosok lakónegyedei a környék legkisebb részére ke­rülnek, s azért nem látni a vadonatúj negyedekben sem feltúrt utakat, mert ők rend­szerint már a csatornázott területre építkeznek, és „nem spórolják meg” a pénzt a kapcsolódó beruházásoktól, a kereskedelmi hálózattól, a szociális és kommunális léte­sítményektől sem. Várost építeni, korszerűen — erre nagyon sok jó példát kínál Lengyelország. ANGYAL SÁNDOR

Next