Tolna Megyei Népújság, 1974. április (24. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

. Georgij Hetepov s Ballada a gellérthegyi emlékműről Valahányszor Budapestre jö­vök, felmegyek a Gellért­hegyre. Talán a háborús napok em­lékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a har­cok. Vagy talán, mint turista szeretek gyönyörködni a város panorámájában, mely a hegy­ről elemtárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a három méternyi vastag fala­kat, s ezredszer is elcsodálko­zom azon, hogy katonáink mi­lyen rövid csata után semmi­sítették meg itt a fasiszták helyőrségét. Szeretek itt üldögélni, s néz­ni fentről Pestet és Budát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a felszabadulási emlékmű — Kisfaludi Stróbl Zsigmond le­nyűgöző alkotása. Magas talap­zaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pálma­ágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaág — a béke jelképe. 1965. áprilisában egy hábo­rús veterán küldöttség tagja­ként érkeztem Budapestre, Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünnep­lésére. A második vagy a harma­dik napon kezdtem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha el-eltűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jön­nek érte. Előfordult, hogy kora reg­gel a szálloda halljában új­ságírók gyűrűjében lehetett látni , interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió számára —, máskor meg úttö­rők, vagy idősebb emberek vették körül. Kíváncsi létferm­­ m­­a?­ a nagy érdeklődés Golovcov kö­rül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a felsza­badulási emlékmű szovjet ka­tonáját! Azt mondják, Golovcov fel­kutatása sem volt mindennapi. A szobrász, emlékezett a ke­resztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hoz­zátette, hogy Vaszilij vezeték­neve katonai rangra emlékez­tet. (Golovcov „tejest'’ jelent. — A fordító.) A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelent­kezzen az a Vaszilij keresztne­vű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra em­lékeztető neve van”. A felhí­vásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcoval egymás mellet­ti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, ép­pen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatár­sai. „ Amikor előhúztam a jegyzet­tömbömet, szemrehányóan pil­lantott rám. De azért baráti­én elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tej­­kovóban él, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok parkkal. Milyen volt Golovcov kato­nai múltja a háborúban? Har­colt a Volgánál és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állomá­sozott. Itt találkozott Kisfalu­­­di Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Go­lovcovot: valóban fel kellett, hogy keltse a szobrász érdek­lődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgoz­ni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az abla­kon keresztül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálma­ágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintáz­ta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1969. már­ciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alkalommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Tanácsköztár­saság kikiáltásának 50. évfor­dulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai külön­böző városokba látogattak. Én a Győrbe és Sopronba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk veterán forra­dalmárokkal, a volt nemzetkö­zi brigádok katonáival, közü­lük sokan harcoltak Oroszor­szágban a polgárháború ide­jén a szovjethatalomért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglátogattunk egy szana­tóriumot. Amint az egyik fo­lyosón mentünk, a röntgenszo­bából egy szép, szobortermetű nő lépett ki fehér köpenyben. Valamennyien felfigyelünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nő­­tagjait. A főorvos sietve megjegyez­te: — Ö a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla min­tázta Kisfaludi Stróbl a pál­maágat tartó nő alakját­­­­Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! így ismerkedtem meg, szá­momra is váratlanul. Turánsz­ki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim meg­nézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti pad­ra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyer­mekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbál­tatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem­­ bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fe­nyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobál­tak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmá­somra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledön­teni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriási vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szi­lárdan áll a lábán! — mond­ta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen,­ Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mel­lett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott szá­mára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány!... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hoz­hatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mond­ta. — Aki az emlékmű talap­zatánál zászlóval és géppisz­tollyal álL Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is is­merem. A sors véletlenül ös­­­szehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszé­lését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megis­merkedni magával a művés­­szel is. Ezt a találkozást kö­vetkező magyarországi látoga­tásom idejére terveztem. Másnap visszatértünk Buda­pestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parla­mentben, tolmácsom bemuta­tott a művelődésügyi minisz­ternek­. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e vala­miben a segítségemre, nem szereténk-e valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben oda­jött hozzánk egy középmagas­, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pom­pás hangulatban, széles mo­sollyal köszöntötte a minisz­tert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel fi­gyeltem Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére energikus, erős em­bernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcá­val egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Zsigmond Leningrádra mondott pohár­köszöntőt. Megköszöntem a­ szobrász szívből jövő szava­it, kifejeze­tem elragadtatásomat a gel­lérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam következ­­ni munkájához. Felhajtottuk borunkat.­ — Az új munkám — Petőfi Sándor: A költő! Megformálá­sa régóta izgat s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondtat — Ó. Leningrad L.: Tudja-e, hogy egy régi, kedves szob­rom, az Ijássz, az Ermitázsban látható... Ha arra ián, kör szöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Ermitázs udvarán áll, fs az íj húrjai megfeszítve a palota áttört kapuján keresz­tül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. Fordította? Jonst Pólóé 1 .­­­ m. Érdi Judit rajza ÁPRILIS 4-I ■ (PÓLYA ZOLTÁN FELVÉTELE — KS) Georgij Holopov amott szovjet író.­ Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósító­ként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlé­keiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvanéves író a lentin­­grádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. VÁCI MIHÁLY: LEGENDA Akit a­­ nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az. Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is, majd házról házra jár, ügynökök nélkül is. Dallá válik, mit esténként a puszták szele visz, legenda lesz és népmese, közmondás szava is, jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz. Jövőre lesz a múltja is — várják, majd visszajön, nem úgy hiszik, mint azt, ki volt, de mint ki végre jön, a várva várt öröm, aki minden ablakon beköszön. Hordják foguk között, mint tavaszi füvet, diákok élesztgetik, mint pásztor a tüzet, holtukban is őt éltetik, mint sírok a tűzet. Nevét rozstáblákba írják kedves gyalogutak, a lélek szájhoz emeli, ha rándul az ajak, mint vödrüket felemelik a fényre a kutak, kazlak alatt a csók után majd legénynek a lány, fiú apának, apa a családnak vacsora után, róla beszél: —­ Volt valami, valami lesz talán

Next