Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
1983. január 22. Fiatalok stúdiója Megnyílt a fiatalok fotóművészeti stúdiójának 11. kiállítása a Nemzeti Galériában. Képeink a kiállításon készültek. Lengyel Gábor: Fotó Horváth Péter: Önarckép Horváth Dávid: — A miért fáj, ha... — című sorozatból NÉPÚJSÁG 11 A zománckép művésze Beszélgetés Kátéi Mihály festőművésszel A gallérjáról a Dunába látni, a Parlamentre, a pesti oldalra. Bent nagyon szűk a tér, talán hat 25 négyzetméter. Ez szolgál konyhaként és dolgozószobaként is. A könyvekkel zsúfolt polc mögötti rész a hálóhely. De a lépcsőn megközelíthető galérián jut hely a vendégnek is, ha éjszakára itt marad. Kényszerűségből, ügyes célszerűséggel az itt lakók színe mindenre alkalmassá tették az eredetileg csak műteremnek szánt szűk teret. A lakás kialakításánál ugyanaz az elv, törekvés munkált, mint a berendezésként szolgáló néhány parasztbútor — szekrönyök, tékák stb. — megformálásánál: a legkevesebb anyagi kihasznállással, munkával a lehető legnagyobb használati érték elérése. A szűk kis lakásban a falakon mindenütt zománcképek. Kisebbek, nagyobbak. Csillogó fényüket, ikonszerű ragyogásukat jól fogják vissza a nemesen szép régi szőttesek, hímzések. Szokatlansága ellenére is nagyon meghitt, barátságos ez a környezet. S valami furcsa, megmagyarázhatatlan keleties hangulatot áraszt minden. Szóvá is teszem ... — Bizonyára így van — néz körül a lakásban a nagykunsági, Karcagon született festőművész, Kátoi Mihály. — De ez csak annak lehet szokatlan, aki nem járt még régi falusi házakban. Egykor a parasztember együtt élt a természettel. Felfogána a körülötte lévő világról, szűkebb és tágabb környezetéről azonos volt a keleti emberekével. — Mégpedig? — Az ember is a természet része, nem pedig ura (leigázója) . Egymással mellérendelt viszonyban álltak. Ez a szemlélet volt jellemző a világképükre, a művészetükre. Nem volt alá- és fölérendeltség. Ahogy a természetben egyaránt fontos minden: a fák, a sziklák, s természetesen az ember, a motívumok egymáshoz való viszonyában, tehát a képi ábrázolásban is ez jelentkezett. S érthetően az otthonuk berendezésében is. — Mivel magyarázható, hogy a népművészet évszázadok során életképes maradt, sok-sok divatot túlélt, s tanúságai, „modell" volta ma is érvényes? — Olyan formákat őrzött meg, amelyek az ember és a természet viszonyának optimális képletei. Ezek a formák mindig praktikus eszközökön, bútorokon stb. jelentek meg. A használati tárgy és a dísztárgy a népművészetben, a népi kultúrában — s ugyanígy az ókori magas kultúrákban — nem vált külön. A hétköznapokra és az ünnepekre szánt darabok között nem volt lényegi különbség. Amit ma művészetnek nevezünk, akkor része volt az életnek. Fel sem merült egy-egy tárgy esetében, hogy az éppen szép, vagy csúnya. Művészetről csak azóta beszélhetünk, amióta ez a kettősség — szép és nem szép — létezik. Az elmondottak ismeretében már érthető, hogy Kátai Mihály a táblaképek, az olajfestés helyett miért a tűzzománcot választotta. Honnan ered egyáltalán ez a technika? — Mezopotámiában jelent meg először. Úgy tudom, a sumér művészettől vették át az egyiptomiak, majd a sumérok elvándorlása után kerülhetett Ázsiába és az ural-altáji területekre. A népvándorlás kori törzsekkel kerülhetett aztán a Kárpát-medencébe, ahol leginkább Erdélyben használták. A nyugat-európai kultúrában egyrészt Bizáncon, másrészt délről, a mórokon (lásd: limogesi zománc!) keresztül került be. Itt viszont már elveszti keleti jellegét. Eltűnik a háttér élete. A reneszánsz táblakép-szemléletet erőszakolják rá. De ez az eljárás imitatív ábrázolásra alkalmatlan, mert a zománcolt felület minden ponton egyenlő erővel él. Ez az anyag sajátos lényege: mély drágakő intenzitású tüze. A tűzzománcokon nincs külön háttér és figura — egyenlő erővel élnek. — S ez jellemző népművészetünkre, faragásainkra, hímzéseinkre is ... — Igen és mindazon népek ősi művészeténél, akikkel motívumkincsünk állandó elemei és témavilága rokonságot, vagy még inkább, azonosságot mutat. Szerintem a Kárpát-medence népeinek etnikai jellege és vezető kulturális rétegeinek műveltség-eszménye között sajátos feszültség tapasztalható évszázadok óta. Ez a feszültség a magyarok néprajzi örökségének és a nyugat-európai szemlélet hatásának az ellentétéből fakad. — Mi ennek az ellentétnek a lényege? — Az úgynevezett nyugati szemléletben az ember és az emberen túli világ, a természet egésze elkülönült központba kerül az ember, mint a természet fölé rendelt úr. A világ emberen túli része háttérbe szorul, az ember nem veszi azt figyelembe. — Hogy mennyire nem, azt napjaink egyre riasztóbb jelenségei, környezetünk szennyezése, pusztulása is bizonyítja. — Sajnos. Az ökológiai egyensúly megbomlása korunk fő problémája. A levegő, a víz szennyezése egyre nagyobb méreteket ölt. Meg kellene akadályoznunk. Ehhez viszont szem képtartó idol léletváltozásra van szükség. A paraszti társadalom embere még a természettel együttműködve, s nem attól elszakadva létezett. A népművészetben éppen ezért megőrződött az ember tudatának — Viszonylagos — ökológiai egyensúlya. Szerintem az emberiség léte azon múlik, hogy tudja-e rendezni viszonyát a természettel. Az a véleményem, hogy az ember és a természet egyensúlyának megteremtésére alkalmas a művészet. (A környezet mindenkor hat az emberre!) Olyan struktúrákat kell tehát felépíteni, amelyek megint ezt a harmóniát sugallják. Úgy tudom, a kecskeméti tűzzománc-alkotótelep — amelynek a munkáját éppen Kátai Mihály irányítja, az előbb említettekre próbál a művészet oldaláról megoldást találni. Hogyan? — Az 1975 óta nyaranként itt dolgozó magyar és szovjet alkotók a népművészethez, mint az ember és a természet viszonyának vizuális modelljéhez fordulva, abból merítve végzik munkájukat. Az ökológiai célkitűzéseknek, programnak megfelelően próbáljuk munkáinkkal a környezeteit gazdagítani, az utcaképek monotóniáját feloldani. Szelestey László Alföldi látomások Élő múzeumok Új Petőfi-képtár - üzemi festménygaléria Az év első napján múlt 160 esztendeje, hogy Petőfi Sándor megszületett Kiskőrösön. Emlékezetére jelentős társadalmi összefogás révén a város Petőfi - képtárat létesít adományozásból, vásárlásból. Ennek keretében közös pályázatot hirdetett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségével olyan festmények, szobrok, grafikák kiskőrösi bemutatására, melyek Petőfi alakjával és művészetével kapcsolatosak. A Petőfiképtár törzsanyagának alapját alkotja egy gyűjteményes kiállítás, őszire pedg a Petőfi emlékhelyek országos találkozóját rendezik meg Kiskőrösön. A jubileumi év jegyében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendezett hosszabb ideig nyitva tartott tárlatot saját Petőfi dokumentációjából, s mintegy nyitányként rendezték meg a városi művelődési központban és könyvtárban Tavaszy Noémi képi vallomásait Petőfi világáról. Régebben magyar, lengyel, jugoszláv, csehszlovák tájakról készített lényeges népi mozzanatokra és jellegzetes fájmotívumokra alapozott linó és olajpasztell sorozatokat, az elmúlt öt esztendőben az Ady, Bartók, Kodály évfordulókra készített színvonalas ciklusokat. Ez a Petőfi összeállítás részben különbözik az előző életművek grafikai kíséretétől, önfeledtebben, áradóbban közelíti Petőfi eredeti szellemiségét, képzeletének feszült és diadalmas viharzását. E képekkel írt Petőfiszótár igyekszik méltó módon vizuális nyelvezetre fordítani a költő népmeséi ihletésének bőségét, apró kedvességeit, hamvasságát, szerelmi lírájának mélységét és feltartóztathatatlan forradalmiságát. A kiskőrösi Petőfi-képtár első darabjai között tarthatjuk számon a Tavaszy Noémi által adományozott János Vitéz illusztrációkat és Komjáthy Gyula Petőfi-portréját, továbbá Petőfi halálát ábrázoló rézkarcát, melyet még Dienes András könyve és adatai alapján komponált az 1950-es évek elején. Másutt is az országban olyan folyamat tanúi vagyunk, amikor a képzőművészet elmúlt évtizedeinek számos termése klasszikus értékké vált, és múzeumi elhelyezést igényel. így lett Szentendréből, a festők városából egyben a múzeumok városa is. Ilyen új múzeumváros Pécs és Győr, Sárospatak, Miskolc. Az értékfelhalmozódás időpontjában természetszerűen növekszik az ország kulturális körforgalma, így legújabban Patay Éva esetében, akinek munkásságát a győri Xantus János Múzeum gondozza, de egy kisebb gyűjteményt, mintegy félszáz akvarellt és 17 olajfestményt Tápiószelének adományozott. A Kohászati Gyárépítő Vállalat helyiségeiben — könyvtárában, tanácskozótermeiben, folyosóin, klubjaiban, színháztermében — nyert végleges elhelyezést, kapott állandó otthont. A választás méltó helyre esett. Nemcsak azért, mert Tápiószelén a Blaskovich Múzeum több unikummal rendelkezik, II. Rákóczi Ferenc emlékekkel, Kisfaludy Károly festményeivel, a nagybányai festészet több alkotásával, hanem azért is, mert a Kohászati Gyárépítő Vállalat új épülete, színdinamiikáija üdítően korszerűvé nemesíti a külső, belső teret, nem is beszélve Rózsa Péter plasztikájáról és Fajó János mannális munkájáról. Ebbe a környezetbe került az adomány. Egyébként a művésznő 1900-ban született Aranyosmaróton, Rudnay Gyula tanítványa lett a Képzőművészeti Főiskolám, sajátos értékeivel bemutatkozott Budapestem, a Műcsarnokban, továbbá Győrött, Ráckevén, Pécsett, Doboson, Nyíregyházán és Debrecenben. Egy ideig Isaszegen tanított, 1948-ban költözött Győrbe. Azóta ott él, ott alkot. Vívódó egyéniség, szinte Dosztojevszkij mélysége érződik gyűrt, görcsös felületein. Emberi drámákat, sorsokat, küzdelmeket tükröznek, közvetítenek alkotásai, akvarelljei üdék, tiszták, derűsek. E vízfestményeken gyűjtötte össze hat évtized megszállott szorgalmával az élet megannyi kedvességét és intimitását, kukoricást, kaszálást, Rába-partot, asszonyt napsütésben, lovasszekeret. Mindez bizonyára örömet fakaszt Tápiószelén, a munkások között, akik számára munkahelyük a festménygalériával immár önálló, saját, mintegy élő múzeumuk egyben. Losonczi Miklós