Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-23 / 147. szám

1983. június 23. „Olyan személy, aki cselekvéseivel, mutat, aki méltó a követésre.” (A magyar nyelv értelmező szótára­^ I­öld magatartásával, életével példát ad, bál.) Vannak egyáltalán? Kevés olyan középiskola van megyénkben, amely ne viselné egy-egy olyan szemé­lyiség nevét, aki életével, munkásságával követésre méltó példával szolgált, azaz példakép. A bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium négy ta­nulójával arról beszélgetünk, hogy ma szükségesnek, fon­tosnak tartják-e a példaké­pek kiválasztását és van­nak-e egyáltalán. — Nincs konkrét példaké­pem — mondja Korond Ma­riann második C osztályos tanuló. — Viszont vannak olyan emberi tulajdonságok, amelyeket különösen tiszte­lek, amelyek belőlem hiá­nyoznak, de fontosnak tartom ezeket. Ilyen például a „talpraesettség”, hogy az em­ber feltalálja magát bármi­lyen körülmények között is könnyen. Én ugyanis néha sokat „rágódom” egy-egy dolgon. László János a 2. béből el­mondja, hogy ő Simontor­­nyáról azért került a bonyhá­di gimnáziumba, mert az itt végzett tanulók jó eredmé­nyei neki példának számíta­nak. A pedagógiai módsze­rekkel is hasonló érzések van­nak. Ezért is példaképe a német nyelv tanára, Sánta László mé. Ő ugyanis azért nem ad elégtelent, ha valaki nem készíti el a házi felada­tát. Ott helyben megoldatja vele, és utána értékeli... — Szerintem fontos a pél­dakép, mert kiválasztásában az ember céljai is megnyilvá­nulnak, tükröződnek — néz maga elé Standovár Ákos el­ső cél. — Milyenek a te céljaid? — Inkább a példaképem­ről beszélek. Számomra Mol­nár Gábor kutató, író, „fel­fedező” egész élete példa. Ámulok tettei­, hogy amikor egy brazíliai rovargyűjtő-ex­­pedícióban maláriában el­veszti társait, utána is marad ereje nemzetének értékesebb­nél értékesebb múzeumi tár­gyakat, anyagokat gyűjteni. Rovarkutató szeretnék lenni. Hegedűs Zsuzsa harma­dikos diák. Zenei pályára készül, ezért minden alkal­mat megragad a zene hallga­tására, tanulására. Tiszteli mindazokat, akik kitartóak, nem törnek le kudarcokon, nem torpannak meg akadá­lyok előtt, akiknek mély meg­győződése, hite van. Szülei sorsában talált számára erőt adó pontokat. Úgy szeretné majdani gyermekeit nevelni, olyan szigorral teli szeretet­tel, amint azt szülei teszik vele és még három testvéré­vel. Korond Mariann, László János, Hegedűs Zsuzsa, Stando­­­­vár Ákos Jobb adni, mint kapni Varga András, a szekszárdi Városi Tanács Költségvetési Üzemének parképítési ága­zatvezetője ötvenhét alka­lommal adott térítésmente­sen vért. A megyei nyilván­tartóban ezzel a számmal első helyre került. — Példaadó véradó — ját­szunk a szavakkal. — Nem szoktam ezzel di­csekedni, de magamban szá­mon tartom azt a négy idő­pontot, amikor elmegyek vért adni — lép az íróasztalon le­vő határidőnaplóhoz Varga András. — Március 28, júni­us 27, szeptember 19 és de­cember 19. Ezekre a napokra más programot nem terve­zek — mosolyog. — Mikor határozta el a rendszeres véradást? — Amikor a kislányom, Neill született, életben tartá­sához nagyobb mennyiségű vérre volt szükség. Hat hó­napra és 830 grammal jött ugyanis világra. Nem sok re­ményünk volt. Ma egészség­­ügyi dolgozó már. Szóval én akkor határoztam el, hogy véradó leszek. Az is erősítet­te a szándékomat, hogy ti­zenhatodik éve vagyok a köz­lekedésrendészetnél önkén­tes rendőr. Többször láttam olyan súlyos balesetet, ahol sok vér folyt el... — Tizenkét héten belül csak rendkívüli esetben vesz­nek vért. Előfordult-e, hogy korábban is adott? — Egyszer, egy vérzékeny kisgyereknek... Akkor még csak a kilencedik hétben vol­tunk. Erre a véradás előtt figyelmeztettek is. — Ismerte a gyereket? — Nem. Másokat sem is­merek, akiknek segítettem, viszont őrzöm két traktoros levelét. Megköszönték, hogy egészségesen visszatérhettek egy baleset után a dolgozó emberek sorába. Egyikük Ko­vács Sándor tengelici, a má­sik Haraszti János nagydo­rogi lakos. Nem különleges a vérem, „A-pozitív”. A „nullás vércsoportúak” a rit­kábbak, őket jobban számon tartják. Én csak rendszeresen megyek, mert jobb adni, mint kapni. •• Választás - életkörelből Sólyom Zoltánnéval, a me­gyei Pedagógiai Intézet pszi­chológusával beszélgettünk arról, hogy a serdülők szemé­lyiségének alakulásában mi­lyen jelentősége van a példa­kép kiválasztásának, a példa­kép létezésének. — A serdülőkort 12—13 évtől 17—18 évig számítjuk. Ebben az időszakban a szo­­cializálódás folyamataként alakul ki a fiúkban, illetve a lányokban az úgynevezett én­azonosság, ami kérdésekben megfogalmazva annyit tesz, hogy „milyen vagyok én, mit érek, hol a helyem a világ­ban?” Ennek az önkeresés­nek hangsúlyos időszakában belső bizonytalanság alakul ki a tizenévesekben. S ez a fajta bizonytalanság lényegé­ben addig tart, amíg meg nem szilárdul az identitás. — Vagyis ebben a korban hangsúlyozott jelentősége van a példaképnek? — Fogalmazhatunk így is. Mert egészen pici korban is vannak példaképek, csakhogy a gyermek ezeket nem tuda­tosan választja, mert alap­magatartásának kialakulásá­ban a szülők hatása kíséri végig. A serdülők, mint jól tudjuk, már nem állnak olyan intim közelségben szüleikkel, ők barátot, rokont, tanárt választanak példaképül, akik értékskáláját, magatartási és viselkedési formáikat rész­ben tudatosan, részben ön­kéntelenül veszik át. — Mindennek nemcsak bel­ső jelei vannak ... — Nem bizony. A külsők­kel kezdődik. Igyekeznek ha­sonlítani választottjukra pél­dául hajviseletben, öltözkö­désben, hanghordozásban ... Később pedig cselekvéseiket, ítéleteiket is a választott „képhez” formálják. Tehát a serdülő már részt vesz önma­ga nevelésében, alakításában. — Magam részéről eddig pozitív tulajdonságokkal ren­delkező példaképekre gondol­tam. Pedig negatívok is adód­nak ... — Főként olyankor, ami­kor a fiatal nagyon elbizony­talanodik, s mondhatni, el­veszik a külsőségek bűvköré­ben. Ennek gyökerei a koráb­bi évekre, szülő-gyermek vi­szonyára nyúlnak vissza. De ilyenkor sincs veszve minden, hiszen a szocializálódási fo­lyamatban — amely életünk végéig tart —, módja van mindenkinek korrekcióra, hi­szen a környezet visszajelez, esetenként szakember avat­kozik be. — Régen elsősorban a nagy, a jeles történelmi személyi­ségek választódtak példaké­pül. És ma? — Ritkán, nagyon ritkán. Újabban nagyon konkrét, élő, egyben hozzájuk közeli embereket választanak. S azt hiszem, hogy ez nem baj, hi­szen a legtöbb esetben meg lehet beszélni a gondokat, problémákat a példaképpel. Viszont, ha az ideál távoli, a meg nem ismerhetőség vala­miféle elérhetetlenséget su­gall, azaz csalódást okozhat. ■__ i*­ v ....|­ ~ . •. ‘ *.................•. ..................: Az oldalt írták: V. Horváth Mária, Iharosi Ibolya, Decsi Kiss János és Szűcs László János. A képeket Kapfinger András és Decsi Kiss János készítette. Kemény élet után Kurdi Pál. Ugye, sokaknak ismerős ez a név? Akik a szekszárdi Garay János Gimnázium és Óvónőképző Szakközépisko­lában tanultak az elmúlt tíz év alatt, azoknak mindenkép­pen. Ám a járás, a megye más középiskolájában vég­zetteknek ugyancsak közel tíz éve is ismerősen cseng a kiváló matematikatanár ne­ve. E név viselője — aki még nem tudná —, kereken öt­venévesen egy meglehetősen hányatott és kemény élet után kezdett el 1962-ben ta­nárként tanítani. Pali bácsi — maradjunk ennél a meg­szólításnál —, hetvenegy éve­sen még tanít ebben a tanév­ben. Szükség volt munkájá­ra a tolnai Földvári Mihály Gimnáziumban. — Példakép? Egyszemé­lyes példaképem életem so­rán nem nagyon volt. Min­dig arra törekedtem, hogy minden embertől elsajátít­sam azokat a tulajdonságo­kat, melyeket jónak találok. Mindig ezért iparkodtam. Akarattal sohase bántottam meg senkit. Igaz, volt, akit megbántottam, de el is is­mertem tévedésemet. Az élet arra is megtanított, hogy so­hase az ember származását nézzem, hanem magát az em­bert. Tanáromra, Zelenka Gyula matematikatanárra nagyon szívesen gondolok vissza a Garay Gimnázium­ból. őt talán tanári példaké­pemnek is tekinthetem. Min­dig nyugodt ember volt. Igaz, nem volt zseni, de nagyon tu­dott tanítani, magyarázni. Szerettük is mindnyájan. Hagyta az embert a táblánál kifutni, nem szakította meg modoros, erőszakos tanári közbeszólásaival. Megpróbál­tam én is ilyen szellemben tanítani a matematikát. Mondtam én is az eltelt évek során tanítványaimnak: ha nem tudnak valamit, csak szóljanak közbe ... Zsuzsi ÍS­rsei Azt mondják a lakótelepen, hogy Simon Zsuzsi három esztendejével rendkívül okos, élelmes, talpraesett kislány, őt keresve csöngettem be a szekszárdi Herman Ottó la­kótelepi lakásukba. A kölcsö­nös bemutatkozás után én le­pődtem meg jobban, mert a témáról, amit én indítvá­nyoztam, Zsuzsi szabályosan beszélgetett, sőt, úgymond meghökkentő dolgokat is hallottam tőle. (Bemutatása­képp csak annyit: májusban múlt háromesztendős, van egy „nyolchónapos Hugi kis­testvére”, édesanyjuk gyesen van. De szeretné, ha Zsuzsi szeptembertől — délelőttön­ként — járhatna óvodába.) — Kivel szoktál játszani, Zsuzsi ? — Andival, Beával... anyu­val és apuval. És a Piroska babával. Azt mondom neki, gyorsan húzd föl egyedül a cipődet, mert megyünk a busszal a szőlőbe. — Ülj az ölembe, és úgy beszélgessünk — (gondolko­dás nélkül elhelyezkedik). — És amikor Piroskával men­tek, nem félsz, hogy jön a farkas? — Nem. Mert apukáig na­gyon gyorsan tud futni és na­gyon erős. Kibír egy farkas­sal. Sokkal is. rf‘ — Anyuval hogy játsz­ik? Lepattan az ölemből, a szőnyegre ül és mutatja, ho­gyan építenek. Először maga rakja a kockákat egymásra, majd anyukáját imitálva ugyancsak a földön kuporog­va. (Ezt látva, nyomban Ló­éi jutott eszembe és édesapja, Szabó Lőrinc, aki leült gyer­mekéhez játszani, „Legug­goltam s az óriásból negyed­órára törpe lett.”) — Jó, ha anyu a szőnye­gen játszik veled? — Az nagyon jobb.. Te is leülhetsz ide... Würtz Ádám illusztrációja: „S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.” Ellenpéldák A lista sajnos, végtelen, bárki hosszan tudja sorolni is­meretségi köréből azokat az embereket, típusokat, akik és amelyek magatartása, élete aligha lehet példa. Példaképnek sem jók, annak ellenére, hogy néha sikert aratnak, vagy éppen kikényszerítik azt. AZ AGRESSZÍV ö az, aki mindig előbb száll be a liftbe, aki nemcsak a munkájával kapcsolatos kérdésekről, de a tegnap esti tévé­műsorról is kinyilatkoztat, rendszerint elítélőleg. Ellenvé­leményt nem tűr, még annyira sem, hogy legalább meg­hallgatná. Közben, ezzel a modorral, lehet, hogy aktivista valamilyen társadalmi szervezetben, még tesz is valamit, a főnökei is számíthatnak rá, ha fel kell valahol szólalni. Csak a feleségének, barátainak és gyerekeinek nehéz a sorsa mellette, mert igazán otthon éli ki magát a családi és baráti körben. Ha hagyják. A PÖFFETEG Csoda, hogy hasra nem esik, mert orrát mindig fenn­hordja, főként azért, hogy lássák, ő valaki. Ha beszédbe elegyedsz vele, főleg magáról beszél, korábbi szavait idézi. Minden fontos belpolitikai és nemzetközi kérdésben, vala­mint jelentéktelen ügyekben nyomatékosan kifejti véle­ményét, már csak azért is, hogy másokat is felvilágosítson, mások is átélhessék személyiségének mérhetetlen súlyát, véleményének fontosságát. Csak nehogy valaki tőle kérjen számon valamit, munkát vagy ígéretet, mert vagy leta­gadja, vagy ha ez lehetetlen, hosszú időre megsértődik. Szerencsére. A PANASZKODÓ örül, ha bánatos lehet, ha általános világfájdalma végre valódi testet ölthet. Ha sok a pénze, olyasmire vágyik, ami még neki is elérhetetlen, ha kevés, el is költi felesleges és drága dolgokra, hogy utána szűkölködhessen és panasz­kodhasson. A szomszédokra, a rokonságra, a bolti eladók­ra, a televízió műsorára, a könyvkiadóra, az időjárásra. A nemzetközi helyzet és az atomháború réme kedvenc témája, akkor van elemében, ha a pusztítást ecsetelheti. Néha sajnálatra, részvétre is képes, csak azért, hogy be­bizonyítsa: mások bánata semmi az övéhez képest. A sor folytatható a hanyag, a felületes, a kíméletlen em­berekkel. A karrieristákat, az erkölcsileg gátlástalanokat sem választják a fiatalok, az emberek példaképül. Után­zóik vannak, de a többség úgy vélekedik róluk: na ilyen se szeretnék lenni. i­ÉpÚJSÁG 5 A család is... A család az az életforma, amelyben igazán élni lehet, amelyben minden vonatko­zásban kiteljesedhet az em­beri élet és egyenjogúság. Ebben az összeállításban, ahol példaképekről esik szó, egy olyan családmintáról kellene beszélni amely szintén példa lehet. Nincs olyan recept, amely szerint az ilyen kiala­kítható. Egy szociológus európai körútja végén tanulmányt írt, melyben Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország ifjúságának energiától duzza­dó, de sok tekintetben elgon­dolkodtató kanképét rajzolja meg. Idézzük néhány sorát: „Kelet-Európában több mint 20 millió fiatal él... Roppant biológiai erő ez, mely ha nem szublimálódik hasznos ener­giává, nyers önkiélési formá­kat teremt magának, s az együttélésben zavart teremt.” Milyen legyen hát mégis a jó családi élet? Ahol minden családtag egyformán kap részt az örömökből és a gon­dokból, munkából és fele­lősségből, ahol nincs nem közös ügy, ahol minden min­denkire egyformán tartozik természetesen erejéhez és érettségéhez képest. Minden­nek alapja természetesen a szeretet. A gyermekek és a serdülők életé­ben pótolhatatlan a csa­lád. Ez az emberré for­málódás kohója, és csak itt válhat valaki igazán alkal­massá a közösségi életre. Ezért fontos tudatosítani a család szükségességének gon­dolatát és felébreszteni a csa­lád iránti egészséges igényt.

Next