Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-31 / 25. szám

( TCH.NA­­ alepújsag 1984. január 31. Moziban Bizonyára minden nem­zetnek megvan a maga Do­­berdója, Isonzója, amelyeket sokáig a hűség és becsület fogalmával azonosítanak emlékművek, regények, fil­mek. Addig, amíg homályba nem borítja őket egy Don­­kanyar, hogy utána a hús­daráló és vágóhíd képzete váltsa fel a korábbi hősi le­gendákat. Szerencsésebb or­szágok, úgy látszik, képesek a tragikus közbenső állomást kikerülve is ledönteni a mi­­liltarizmus évszázadokon át kétkedés nélkül tisztelt bál­ványát. Ezt teszi Peter Weil rendező Gallipoli című film­jével az ausztrálok számára, vagy az ő nevükben, már­pedig ez az alapvizsga a bé­ke iskolájában. Jó érzékkel választ főhőséül egy far­merfiút, akit „örömka­tona” és mégis végig rokonszenves a néző számára. Archy gyorsfutó őstehetség, hallat­lan akaraterővel és kitartás­sal rendelkezik. De a nagy verseny ezúttal csak alkalom számára, hogy fiatal kora ellenére bejusson a hadse­regbe, amely 1915-be­n már­ átesett a tűzkeresztségen. Egyszerűen nem képes arra, hogy ebből kimaradjon. Ami­kor elutasítják, spor­tvetély­­társból lett barátjával egy távoli városba­­n indul, ahol nem ismerik, így besorozzák. Barátjának semmi kedve a háborúhoz, de a lányok csak az egyenruhához vonzód­nak, így végül mindketten az egyiptomi kiképzőtábor­ban, majd a kietlen török félszigeten, Galipoliban találják magukat. Ez már csatatér, az ausztrálok em­bertelen körülmények között erőszakolták ki a partra­szállásit és tartják a kis földdarabot, hogy álcázzák az angolok egy másik, fon­tos hadműveleteit. Archyt egy sorsdöntő roham előtt parancsnoka futárnak jelöli ki, de ő maga helyett annak idején legyőzött barátiját, Frankéit ajánlja a veszélyte­lenebbnek vélt feladatra. És az utolsó képsorokban Frank lábainak gyorsaságától függ, hogy időben odaérne a táma­dást halasztó paranccsal, amelyen sok száz bajitársá­­val együtt Arohynak is az életet jelenítheti... A rendező mindig a kel­lő időben és mértékben hu­mort is adagol. Ugyanakkor meglepő realizmussal jelzi, hogy aljasul szolgává a ki­képző­tábornak helyet adó — lényegében megszállt — or­szág népe. Egyaránt ért a hátors­zági, viszonylag gond­talan élet és a front véres valósága közti ellentét és a katonai vezetés ostobaságá­nak és­­ embertelenségének bemutatásához. A dinamikus rendezést kitűnő operatőri munka egészíti ki, akár egy forgatagos tömegjelenet­­ be­fogása, akár egy gondolat vagy érzés végtelenül leegy­szerűsített formában való megjelenítése a feladat. Ez a film úgy gyűlölteti meg nézőjével a háborút, hogy közben a hősiesség, hősies­ség és a­­ vágóhíd vágóhíd marad. Így látszólag minden együtt van, hogy nagy film szülessen. A megrendülés mégis elmarad. Nagy nehe­­zen rájövök, hogy talán azért, mert a lovagkor kard­­csattogásánál meseszerűbbé távolítja a csata előtti szu­­romyköszörülés, a töl­ténysza­­lagot faló gépfegyver képé­nek félelmetességét minden­napi tv-híradónk, a maga fenyegetően meredező r­aké­­takilövő- állásaival és va­lódi, mai harcterek fölött száguldó szupergépeivel. CSONTOS KÁROLY Gallipoli Jelenet a filmből Könyv Szíjártó István: Sipos Gyula A közelmúltban jelent meg Szij­ártó István Sipos­ Gyula kétszeres József Attila-díjas költőről írott könyve. Sipos Gyula 1976 nyarán hunyt el és a pusztai cselédek, kétkezi munkások világából érkezett. Ez és a szülőföld életre szó­lóan meghatározó élményeket adott a költőnek. Rokonai, barátai, kortársai, harcostár­sai, s mindazok, akiknek el­veit vallotta, a falusi és vá­rosi szegénység sorából ke­rültek ki.­„A föld fiaként” született 1921-ben a Dombóvár mel­letti Tüskepusztán. Hadak útja volt ez a föld, egy kis folyónak, a Kaposnak völgye, északi oldalán a Balatonra nyíló szelídebb, ligetes tájjal, délre a Dráváig meredek dombok nagy erdőségeivel.” A felszabadulás után Győrf­­fy­ kollégista diákvezetőként, a Nemzeti Parasztpárt bal­szárnyának politikusaként jelentős közéleti szerepet töl­tött be. Nemzedékének egyik reprezentáns költője, aki hű­séges maradt a szegénységhez, a népiség és a lírai realizmus eszményeihez: „Mi győztünk, mert igazunk volt! — én így tanultam. Nézd a pöffeszkedőket Hogy zeng szavakban a régi nóta: — Mi győztünk, hát iga­zunk van!” (Kiskirályok) Ezt bizonyítja a „Pusztaiak” című szociográfiai munkája Alsóhetényről: „A pusztaiak nagy többsége még annyira sem szabadult meg hátrányos helyzetétől, mint az alsóhe­­tényiek. Csak hajszálerecskék kötik össze őket a világgal, gyerekeik iskolázási nehézsé­gekkel, ők maguk sárral, por­ral, rossz lakás- és munka­­körülményekkel, ellátási ba­jokkal küszködnek. Az alsó­­hetényi beszámolót úgy adha­tom át azoknak, akiket e kis település gondja foglalkoztat, mint példát, hogy így is le­het.” E könyvet a Kossuth Kiadó nyolcezer példányban az 1977. évi könyvhétre jelentette meg, s szinte még a könyv­­sátrakból elfogyott. Írásaiban emberi örömök­ről, közösségi boldogságról szól, de bemutatja a gond­verte földet is, a csírázó mag hatalmát, énekli. Autonóm a világgal szembenéző költő, akinek verseiben, prózájában az önmagunkkal és lehető­ségeinkkel szembeni elége­detlenség szikráztat feszült­séget. A Pusztaiak bizonyítja, hogy Sipos azok közé a sze­rencsés alkotók közé tarto­zik, akiknek szellemi arcát egy zárt tájegység sajátos vi­lága formálta. Ahogy az ál­tala igen nagyra becsült írói példakép, Móricz Zsigmond számára Tiszacsécse, a jeles parasztpolitikus író Szabó Pálnak Biharugra, Veres­ Pé­ternek Balmazújváros, Illyés­nek/ Rácegrespuszta, a szel­lemi vezérként is tisztelt és szeretett tudós-író-politikus­­nak, Erdei Ferencnek Makó, Tamási Áronnak Farkasnak, Kós Károlynak Kalotaszeg — úgy Sípos Gyulának Tüske­puszta volt a tűzhányó, mely belső feszültségtől izzó szik­ladarabként kivetett hírvivő­nek — és tanúságtevőnek. „Amennyit nemzetemért tenni tudtam, annyit tettem az emberiségért”...­ — írja egyik kötetében. Tizenegy verseskötete, két regénye, egy szociográfiai írása és a Győrffy-kollégisták emlékére írott könyve jelent meg e rövid életút alatt. Rá emlékezik e kis­ könyv, mely rövidesen megjelenik — az Akadémiai Kiadó jóvoltából — a könyvesboltokban. BODO IMRE Rádió Riportcsokor az érdekről A Kossuth rádió egyik szó­rakoztatóan­ komoly adása, a minden vasárnap délelőtt je­lentkező Szivárvány ezúttal —­­tegnapelőtt — teljes ki­lencven percét egyetlen té­mának szentelte. S mi volt az a nagyon fontos téma ? Az, ami életünk minden cselek­vésében,­­minden­­ reakciójá­ban, minden gondolatában jelen van. Formál, irányít, támad, szeret és rombol. Ez pedig: az ÉRDEK. A Szivárvány alkotógár­dája a műsoridő adta lehető­ségeken belül talán mi­n­den részterületet érintett, ami az érdek tar­tomán­yába tartozott és tartozik. Foglalkozott ve­le, elemezni próbálta, ám mindvégig attól óvta a hall­gatót, ho­gy azt a konklúziót vonja le az egyes riportok­ból, amit a műsorvezető vagy a­­ riporter fontosnak tart. Mert a hallott kilenc ri­port témája azokban a tar­tományokban mozgott, ami minden­­ ember életében je­len van. Az egyik riport — Kapusi Rózsa munkája — egy fele­sége által kisemmizett, de jókedélyét és életörömét megőrző férfiről szólt. A má­sik — Széll Júliáé — néhány perc alatt ismét bizonyítot­ta azt a tételt, hogy milyen sok embernél a gyermeki és a hitvesi szeretet egyetlen ára a ház, a vagyon. A műsort hallgatva ki­tetsz­hetett : miközben az alkotók szuverén véleménynyilvání­tási és értékítéletalkotási jo­got biztosítanak a hallga­tóknak, egyvalamire nagyon ügyelnek. Mégpedig arra, hogy az arányt még véletle­nül se tolják el vagy felejt­sék k­i valamelyik érdek k­a­tegóriát. Ne sokalljanak be a­z „egyéniből” vagy kevésbően bánjanak a „csoporttal”, fő­leg (!) az össztársadalmival. szűcs Tévénapló 1849 tavaszán a drezdai barikádokon egy hatvan év körüli férfi ágál, akiben Wagnerre kell ismernünk, de aki ebben az esztendőben mindössze 36 éves, foglal­kozását tekintve szász királyi karmester. Már itt zavarba jövünk, mert Richard Burton valóban jó színész, sőt világsztár, évei számát azonban nem tudja megfordí­tani, s a film során tíz, majd húsz évvel is ugyanazt a Burtont látjuk, jóllehet, köz­ben az igazi Wagner felett már tíz, húsz év szállt el. A képzelet megtorpan, botla­dozva tudja csak követni az életrajz ese­ményeit, melyekkel egyébként is elég szűkmarkúan bánt a film írója. Mi is történt Drezdában? A felkelés nyomán — egyes részletei valamennyi Wagner-életrajzban megtalálhatók — a porosz csapatok megindultak Drezda el­len, végül az ideiglenes kormány a város kiürítése mellett döntött, elsősorban a fel­kelést szervező Bakunyin tanácsára, aki­nek nevével a munkásmozgalom történeté­ben gyakran találkozunk. A menekülő kormányelnököt, Heubnert és Bakunyint elfogták, Wagnernek azonban, aki közben másutt is járt, sikerült Weimarba jutnia, ahol Liszt várta. Mi történt még, mielőtt elkezdődik a film? Wagner mögött egy sor maradandó mű áll: bemutatták a Bolygó hollandit, már 1845-ben elkészült a Tann­häuser, amit Liszt mutatott be, s 1848-ban befejezte a Lohengrint is. Amikor tehát 1849. május 27-én hamis útlevéllel átlépi a svájci határt, elismert komponista. 1850-ben már a Siegfried foglalkoztatja, 1851 februárjában pedig ezt írja Lisztnek: „Elkészült egy igen terjedelmes könyvem, címe Opera és dráma." Minderről azonban az angol—magyar Wagner-filmben szó sem esik. Ez a Wagner pontosan olyan, amilyen­nek a kispolgár képzeli a lángészt: hiú, házsártos, kötekedő, hűtlen, állandó pénz­zavarban él, a hazudozás sem idegen tő­le, mert jóhiszemű hitelezőit sorra becsap­ja. Wagnernek nem volt nyugodt élete, a romantikus póz sem volt tőle idegen, mindezt a Wagner-életrajzok hitelt érdem­lően tanúsítják. Ám ha valaki csak ezt lát­ja Wagnerben és általában a lángelmében, a lényeget kerüli meg, függetlenül attól, hogy ebben a formában nem is igaz. Mert az a Wagner, akinek állandóan anyagi gondjai voltak, s közben szerelmi viszo­nyokat is szőtt, fáradhatatlan erőfeszítéssel dolgozott, s a svájci idill sem múlt el nyomtalanul, bizonyíték rá a Wesendonck­ dalok sorozata vagy éppen maga a Tris­tan, aminek kéziratával érkezett a lelkes II. Lajos udvarába. . Sajnos, a film megreked a külsőségek­nél s azt sugallja, hogy bárki lehet láng­ész, ha könnyelműen és hóbortosan visel­kedik, vagy éppenséggel sok az adóssága. Tudjuk, hatásosabb, ha a mű maradandó­­sága helyett az emberi gyengeségek kap­nak hangsúlyt, de így az igazságtól távo­lodunk el egyre jobban. Közben, talán épp a hatásosság kedvé­ért, a tényekkel is bajok vannak. A Tann­­häusert 1861 márciusában mutatták be Pá­rizsban, ahol nem egy, hanem három elő­adást ért meg, s bár botrány is volt bőven, Gounod, a Faust komponistája így só­hajtott fel: „Bár adna isten nekem is ilyen bukást!” — Baudelaire, a költő pedig nagy tanulmányban ünnepelte a „jövő zenéjét". Pedig nagyon szép film, az is látszik, hogy alkotóinak nem voltak anyagi gond­jaik. Pompás tájak, történelmi környeze­tek, kosztümös jelenetek váltják egymást, mi pedig egyre csak arra gondolunk, hogy Wagnernek mindenre jutott ideje. Emiatt csónakázik a Zürichi tavon, most éppen felolvas, pénzt kér kölcsön, szerelmeske­dik, királyi pártfogójával sétál a festői pagolyban, csak éppen azt nem tudjuk el­képzelni, hogy mikor írta meg az opera­­irodalom maradandó remekműveit. CSANYI LÁSZLÓ Wagner Mit ők Egy tévésorozat indulásakor, egyetlen adásból még nem lehet következtetni, hogy siker lesz-e, avagy sem, sőt még arra sem szabad tippelni a látott egyetlen műsor után, hogy maga a sorozat milyen szín­vonalat nyújt. Pontosan ezért mindössze gondolataimat rovom papírra a Mitiek, azaz a Tinirandevú szombat délutáni — el­ső — adása kapcsán. Olvasva Petrucz Miklós szerkesztő írá­sát, mely egyaránt tekinthető ajánlásnak, meghívásnak; ugyanakkor kéri a tiniket, hogy a közös szerkesztéshez tippjeikkel álljanak elő. Először is az jut eszembe, hogy vajon­­ szerencsés-e a műsornak szombatonként, a délutáni órákban való sugárzása. (Az első adás fél négy után kezdődött, és fél ötig tartott.) A cikk szer­zője, azaz a műsor szerkesztője is fölveti, hogy a tinik igen elfoglaltak... Hát ezt ve­tem föl én is. Igaz, szombat délutánonként csak ritkán van edzés, olyankor inkább a versenyek bonyolódnak. Abban az időben nincs szakköri foglalozás, viszont kezdő­dik a disco. Nem éppen akkor kell elkészí­teni a leckét, viszont akkortájt kapnak ki­menőt a kollégisták, sőt, apu és anyu is olyankor engedi el otthonról tizenéves lányát, fiát. Az időpont kiválasztásával kapcsolatban többet nem akarok akadékoskodni, inkább néhány gondolat az első adásról, amely igen jól szerkesztett, egybefogott, és célra­törő volt. Előnyéül szolgált, hogy az ifjú­sági szerkesztőség fiatal munkatársai nem­ akartak egyszerre sokat markolni, nem vesztek el a sok téma, a sok színhely kö­zött. A Debreceni Élelmiszeripari Szakkö­zépiskola és Szakmunkásképző Intézet diákjai roppant elfogulatlanul, imponáló objektivitással beszéltek problémáikról, tárták a nézők elé terveiket, lehetőségeiket. A riportokat igazán fölkészülten készítette, s tartotta vágányon a két ifjú riporter, Radványi Dorottya és Héder Barna. Viszont zavart, hogy a riport felnőtt résztvevői, azaz néhány tanár mód­felett szertartásos volt, melytől modoros szerepjátszássá vált közreműködésük. Leszögezhetjük, hogy könnyed hangnem­ben zajlott, ámde elmélyült volt a Mitiök első adása. Még sok ilyen sikeres „fellé­pést" kívánunk a problémákat megoldani akaró fiataloknak! — hm — Kedves másunk, jobbik felünk Igen, ekként ismertük eddig is Dajk M­argitot, aki a televízió jóvoltából lehetett indégünk az elmúlt hét szerdáján. Kár­­ egy kissé későn, az úgyszintén, hogy rö­­d időre. Vagy a képernyőn végig látha­­tlan Molnár Gál Péter riporteri bűne így kurtának tűnt a közel egy óra? Alig­­­nem ez az igazság, kivált ha tovább indolja az ember, valahogy így: ugyan­it hozott volna ki ebből a beszélgetésbe televízió mind ez ideig legnagyobb és rég­ibb kérdezője, Vitray Tamás? Rá ugyani­­galább annyira jellemző az őszinteség amor és önirónia, mint arra a Dajka Mar­tra, aki túl a hetvenen se kíván művész­­nek szállíttatni. Nem. ő Margit, Margit 2 vagy Margit néni. Miközben úgy tud­­indent a színészmesterségről, ahogy a­­lőtte járt legnagyobbak, vagy a vele azo­ns korú nagyok, de van bátorsága „igyek 5 dilettánsnak" nevezni magát, jóllehet jó kivételes gazdag és kimagasló színész letmű birtokosa, ő a színművész, ha nyy­­­szik csupa nagybetűvel, még akor is, h<­zt vallja, hogy csak akkor tud mindent a jók és emberségesek hozzá. Kik? Hát e­lemző a csak jóság és csak emberség. ■ De amelyik jó-rossz sokszínűségében, kedveli azt a mítoszűző őszinteséget és emberies­séget, mely másokra legfeljebb kivételes pillanatokban, Dajka Margitra egyfolytá­ban jellemző volt és maradt is a színház világán belül. Már csak ezért is megérdemelt volna egy készültebb — s igen, le kell írni — gyön­­gédebb partnert a beszélgetésben, mely nem a megszólaltatott hibájából vált egye­netlenné, s befejezésében — amikor a 77. évét taposó színésznőnek a szerelemről, szerelmi életéről kellett (?!) volna vallania — odacsapottá. Dajka Margitot, a párat­lan drámai hőst, az ízléses nevetteni tudás nagy mesterét, a drága komédiást rásze­­dettnek éreztük és drukkolását, zavartsá­­gát is végig megalapozottnak. Nem valószínű, hogy egyhamar sikerül ismét a tévé kamerái elé ültetni, pedig de sok — szerencsénkre — még mindig a mon­danivalója a vele közös nevezőn lévőkről, rólunk, emberekről. —óa—

Next