Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

1984. május 12. A képernyő és szokásaink Bár­­ évek óta nem került rá sor, de sokan emlékez­nek még a Televízió néhány villany­szavazásos műso­rára. Egy mozgó mutatón láthattuk, mit jelent az, ha ugyanabban az időpontban bekapcsolják egy ország háztartásának valamennyi világítótestét, netán az elektromos főzőlapokat is. Budapest vízügyeiért felelős szakembertől hallhattuk — s ezt bizonnyal más váro­sok vizesei is elmondhatják —, hogy egy-egy népsze­rű tv-sorozat epizódjainak sugárzását követő percek­ben hirtelen megugrik a vízfogyasztás. Mert hogy addig visszatartjuk magunkat, azután rohanunk csak ki oda, hol meg lehet húzni az öblítő zsinórját. Egyszóval életünk, szokásaink olyan tartozéka lett a televízió, hogy otthon, a lakásban ezt nem érzékel­jük ugyan, de ami nekünk eszünkbe jut: délután, vagy este, az ugyanabban a pillanatban hozzávetőleg fél­millió honfitársunknak is ugyanabban a percben jut eszébe. Van, aki sopánkodik ezen — nem lehet tagadni, az ilyen uniformizálódásnak sok a veszélye —, van aki ör­vendezik, és persze azt sem lehet tagadni, hogy néha örömteli dolgok jutnak százezrek eszébe nagyjából ugyanabban a pillanatban. Mindez persze azt jelenti, hogy akik a televízióban a műsorokat szerkesztik (sokkal inkább, mint azok, akik csinálják) hétköznapi szokásaink órarendjét változtatják jó vagy rossz irányba. A legjobb irány persze az, ha arra ösztönöznek bennünket, hogy legyünk önállóak, merjünk elszakadni szokásaink láncaitól, mert lehet a szabad időnkkel másképpen is gazdálkodni, minthogy kedden és csütörtökön a sorozatokat várjuk, hogy fel­tétlenül 8 óra előtt érjünk vendégségbe, mert akkor már megnézhetjük a főműsort, hogy délután könnyeb­ben kószálunk el, főleg­­ mi férfiak, mert akkor úgy­sincs semmi izgalmas látnivaló, kivéve persze, ha a fo­cimeccset délután közvetítik. Azért érdemes erről beszélni, mert mintha az or­szág nem figyelne még eléggé arra, hogy január óta új időszámítás van a televízióban. A leglényegesebb változás, hogy délelőttönként már nemcsak­­ Iskola­televízió van, hanem film és egyéb nézhető műsor mindazok számára, akik délelőtt otthon tartózkodnak. S mint kiderült, nem is olyan csekély, országosan több százezerre tehető ezek száma, (nyugdíjasok, két műszakban dolgozók, háziasszonyaik, otthon dolgozók stb.). Ezek a délig tartó műsorok nemcsak ismétlések­ből állnak, nagyon sok program itt látható először — s néha utoljára is. A másik lényeges változás, hogy kora délután is igen gyakran filmmel, vagy valami hasonló népsze­rűbb műsorral jelentkezik a televízió. (Most tekint­sünk el attól, hogy a film lehet rossz is.) Ezt a kora délutáni programot sem vette észre eléggé az ország. Pedig éppen arra lenne jó, hogy esténként ne várjuk annyira a főműsort. Tegyük magunkat szabaddá csalá­dunk, barátaink, az alvás, a színház, a mozi, vagy éppen a korai alvás számára. Az év első negyedének tapasztalatai szerint ezek a délután sugárzott filmek semmivel nem rosszabbak, mint amilyeneket fő mű­soridőben láthatunk. (Ami persze fordítva is igaz.) Ez a műsorszerkezet-változás lehetőséget ad arra, hogy ismét színesebbek, változatosabbak, egyénibbek legyenek szokásaink. De hát miért baj az, ha sok ember egyszerre ugyan­azt nézi, és miért jó az, ha különböznek nézői szoká­saink? Nem baj, legalábbis nem nagy baj. Néha — jó, igényes műsoroknál — kifejezetten erénye lehet a te­levíziónak, ha egyszerre sok embert tud odaültetni a készülékek elé. Mégis, hosszú távon, elszürkít és uni­formizál az egyforma szellemi táplálék. Elképzelhetet­len, hogy mindenkinek ugyanakkor ugyanaz legyen jó, ugyanaz legyen haszos. Az egyik embernek többet kel­lene aludni, a másiknak többet olvasnia, a harmadik­nak társasági kpcsolatokra lenne szüksége, a negyedik­nek zenére, az ötödiknek mezőgazdasági szaktanács­ra. Ha pedig milliószámra egyformán, ugyanakkor ott csücsülünk a készülékek előtt, ez csak úgy képzelhető el, ha feladunk valamit egyéniségünkből, csak ránk jellemző szükségleteinkből. BERNÁTH LÁSZLÓ Képújság 11 A népdaltól a kortárs zenéig Portré Csengery Adriennéről Az idén kapta meg — a korábbi Liszt-díj mellé — az érdemes művészi kitüntetést. Dal- és operaénekesnő. Nem — több annál! A zene, szin­te mindenfajta jó zene meg­szállott művelője és propa­­gátora. Énekművészeink kö­zött talán nincs még egy, akinek olyan sokféleképp töltené be életét a muzsika, mint Csengery Adrienne-. Szép színű, minden fekvés­ben kiegyenlített hangja ta­lán Mozart zenéjének tol­mácsolására a legalkalma­sabb, de Csengery Adrienne éppoly stílusosan interpre­tálja a reneszánsz és a ba­rokk irodalmat is, mint Do­nizettit, Schumannt és Brahmsot, vagy Alban Berg és Kurtág György zenéjét. A dekoratív megjelenés, a tű­nődő, olykor befelé fordu­ló, puha asszonyi tekintet éppúgy hozzátartozik egyé­niségéhez, mint a kutató szenvedély, mellyel el tud mélyedni a népdalok vagy a Handel-kantáták világában. — Hogyan tudott az évek során állandó egyensúlyt tartani operaénekesi felada­tai és más irányú zenei am­bíciói között? — kérdeztük a művésznőtől. — Ez sokáig a legnagyobb gondjaim egyike volt. Mert igaz, hogy a kapott felada­tokat is szívesen elvégeztem, de hát ezeken kívül még oly sok minden érdekelt már a konzervatóriumi és a főisko­lai tanulmányaim alatt is, hogy emiatt gyakran nehez­teltek rám a tanáraim. Mert egy operaénekes növendék­nek, aki szigorúan a klas­­­szikus repertoáron nevelke­dik, nem az a dolga, hogy népdalt gyűjtsön, hogy régi zenét énekeljen, és barokk zenék szövegét fordítsa ma­gyarra. Pedig én akkoriban már elkísértem későbbi fér­jemet, Moldován Domokost egy-egy népdalgyűjtő útjá­ra, és ugyanolyan intenzíven tanulmányoztam a régi ma­gyar zenét. Sok mindent csi­náltam, amit akkor nem vártak tőlem, de mindez nem ment a tanulmányaim rovására, sőt, egyfajta tel­jes zenei élményt nyújtott számomra, amelyben az egyik érdeklődés segítette a másik jobb megértését és megvalósítását. — Úgy tudom, a modern zenéhez is a népdalok útján jutott el... — Ez rendkívül sajátos, de jellemző módon történt. Csángó népdalt énekeltem a rádióban, amelyre Mihály András felfigyelt, és meg­kért, hogy énekelném el egy hangversenyen Maros Rudolf Siratóját, mi persze már ízig-vérig kortárs mu­zsika. Ezzel kezdődött a ko­runk zenéje iránti nagy sze­relmem, és végtelenül örü­lök, hogy ma már a műfaj egyik hivatott tolmácsolójá­­nak tartanak. — Angol c­ansonetteket, olasz madrigálokat is éne­kel, és persze Mozartot, Do­nizettit az Operában, ahol felejthetetlen Lulut is alakí­tott Alban Berg operájában, és énekel Mahler VIII. szim­fóniájában az új lemezfelvé­telen, és megszólaltatja Kur­tág György műveit... Hogyan tudja mindezt összeegyeztet­ni? — Kétségtelen, hogy a pá­lyám egyik legizgalmasabb kérdése, hogy miféle ös­­­szefüggés van, lehet a ma­gyar n­épdal, az Ómagyar Mária-siralom, Monteverdi, Mozart és Kurtág zenéje kö­zött. De hát számomra e sok­féle zene hiánytalan teljes­séget jelent, töretlen össze­tartozást. Ami jó zene, szá­momra teljesen mindegy, hogy mikor írták. Nem is hiszem, hogy létezik valami­féle zenei evolúció. Ami mű­vészi értéket képvisel, azzal szívesen foglalkozom. Nagy­részt elfogadták, hogy sok­félék az igényeim, így már nincs ellentét a feladataim és az ambícióim között. Ter­mészetes, hogy miközben az Operában Mozartot énekelek (aki a legkedvesebb maradt számomra), magam fordítom magyarra például készülő Haydn-lemezem borítójához a szöveget, s hogy nyáron Kurtág-dalokat énekelek Angliában a Bath-i Fesztivá­lon. És mivel egyik műfaj pihenteti a másikat, különö­sebb fáradtságot sem érzek, amiért sokat dolgozom. Szomory György Csengery Adrienne A színház: A főváros — vidékieket is vonzó — kulturális életének új, érdekes jelensége a Ma­gyar Színkör, mely az új színházi törekvések egészsé­ges kibontakozását is szol­gálja. Új közönséget keres és talál, főleg a fiatalok kö­rében, az íróknak biztosít gazdag dramatizálási lehető­séget, irodalmi értékeink fel­­támasztását, s pályakezdő rendezők kapnak bizonyítá­si lehetőséget startjukhoz. Az sem lebecsülendő, hogy mi­vel a darabok többnyire egy­­két-három szereplősek, így színészeink jó lehetőséget kapnak a játékra, azok kü­lönösen, akik a nagy szín­házakban ezer ok miatt ke­vés szereplehetőséghez jut­ mindenkié­ nek. Itt főszereplők, megha­tározó egyéniségek lehetnek akkor, ha van bennük te­hetség, akarat, szorgalom, összpontosítás. Tallózva a tavasz ajánla­taiban, örömmel fedezzük fel a diákoknak szánt Antigo­né előadásokat, melyet Tren­­csényi-Waldapfel Imre for­dított, és Romhányi László rendezett. Ezek a rendezvé­nyek zártkörűek, hogy opti­mális lehessen az előkészí­tés és a hatás. Fazekas Mi­hály Lúdas Matyija a mu­­sicalban is folytatja diada­lát a Balogh—Tolcsvay— Bródy trió közreműködése révén. Színházművészetünk emlékezik Illyés Gyulára az­által is, hogy Sinkovits Im­re, Kovács Adél, Ferenczy Csongor főszereplésével, Sik Ferenc rendezésében bemu­tatja — Szekszárdon is — a Testvérek című drámát. Szabó József az ifjúságnak a két nagy költő levelezése alapján Petőfi Sándor­ Arany János Mécsfény című költői dialógját ajánlja Ge­­réb Attila és Fazekas Ist­ván tolmácsolásában. Su­­nyovszky Szilvia Élni címen tartja önálló estjét Tóth Ár­pád, József Attila, Petőfi, Arany, Szép Ernő, Karinthy Frigyes, Fábri Péter, Simo­­nyi Imre verseiből. Komoly sikerrel adják elő az Almássy téren Sütő And­rás Nagyenyedi fügevirág című darabját. Fontos tett Bethlen Miklós önéletírásá­nak életre keltése, melyet Nemeskürty István végzett el gondos filológiai munká­val, hozzáértéssel: az egy­személyes színház főszerep­lője Bánffy György, aki rá annyira jellemző küldetéstu­dattal, szép magyar beszéd­del, nemes veretű hangzás­sal alakítja Bethlen Miklós szerepét. Székely János Dó­zsa történetére szerkesztett monológot öt helyzetre, s e történelmi személyiség meg­jelenítését Bessenyei Ferenc­­re bízta. Érdekesség, hogy a díszleteket és jelmezeket Szervátiusz Tibor tervezte plasztikus egyszerűséggel, tö­mörítő erővel. Van még egy kiaknázatlan lehetősége a Magyar Szín­kör kezdeményezésének: ép­pen a kevés szereplő és az egyszerű díszlet révén az előadások könnyen eljuthat­nának vidékre, iskolákba, művelődési házakba, bizo­nyítva, hogy a színház­ min­denkié. LOSONCI MIKLÓS Édesapám (1924) Bolmányi Ferenc jubileumi kiállítása A 80 esztendős mester, Bolmányi Ferenc festőművész Ernst Múzeum-beli kiállítá­sán hatvan év terméséből láthatunk kü­lönböző stílusú festményeket, akvarelleket. A kiállítás rendezője Baranyai Judit az ifjú Bolmányi portréista korszakától kezdi a válogatást, ezt követi a Fényváros-cik­­lus, majd a szentendrei lírai korszak, a Robin úr és társai sorozat. A hosszú időt átölelő kozmikus korszak vezet a leg­újabb kori alkotásokig, s szerepelnek Bol­mányi nagyszerű üvegablaktervei is. A gazdag életműnek csupán töredéke kerül­hetett a kiállításra, mégis fogalmat alkot­hatunk Bolmányi gazdag fantáziájáról, ma­gas szintű technikai készségéről, művészi hitvallásáról. Képeink a kiállításon készültek. 1912 Tiszta színek és formák (1912)

Next