Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-21 / 144. szám

1984. június 21. NÉPÚJSÁG 5 ■ A kifejezést szinte mindennap használjuk. Otthon vagy 1 a munkahelyen, elvtársi vagy baráti társaságban. Cél­ja mindenkinek van, elismert és titkolt is. Hogy ír róla a Magyar Nyelv Értelmező Szótára? „Cél az, amire akarati tevékenységünk irányul, aminek elérésére törekszünk, amit meg akarunk valósítani." Ami fontos, arra jut idő Volt egyszer egy főnö­köm, akit nem szerettem meg különösebben, de egy mondása most már nyil­ván végigkíséri munkámat és bizonyos mértékig az életemet is. Mindent lehe­tett neki mondani, hogy ez vagy az miért nincs kész határidőre, csak azt nem fogadta el indoknak, hogy „nem volt rá időm”. Erre ugyanis azt válaszol­ta: „mindenkinek arra van ideje, amit fontosnak­­tart”. Magam is úgy vagyok azóta, hogy gyanakvással szemlélem az efféle indo­kolást, hiszen a nap min­denkinek 24 órából áll, és valóban arra van az em­bernek ideje, mert azzal kezdi­­ teendőit, amit fon­tosnak tart. Az időre hi­vatkozni tehát annak be­ismerése, hogy ami elma­radt, nem tartozott a leg­fontosabb dolgok közé. Tulajdonképpen elké­pesztő, hogy némely em­bernek mi mindenre jut ideje, most éppen nem a társadalmilag közömbös, vagy éppen felesleges, ne­­talántán káros dolgokról akarok szólni, hanem a hasznosakról. Munkám során találkoz­tam munkásemberekkel, brigádtagokkal, akiknek gyerekek, építkezés, ma­szekmunka és kert mellett is maradt idejük társadal­mi munkára. Járnak böl­csődékbe, óvodákba, sőt, újabban, az idő és az „öregedő” gyerekek előre­haladtával már iskolába is takarítani, karbantarta­ni és játékokat készíteni. Jut rá idő, mert olyan a cél, amit fontosnak tarta­nak. Vannak az egyes ember életében olyan célok, ame­lyek hamar megvalósítha­tók, másokra meg az egész élet is kevés, mert egy­­egy elvégzett feladat újab­bakat szül. Ilyen cél le­het a közösség, vagy ép­pen egy konkrét közösség szolgálata. Ez persze nem szűkül le csak a társa­dalmi munkára, hanem olyasvalami, ami áthatja az ember egész életét. Értelmet ad a napi ro­botnak, a mindennapok néha nehéz, és olykor céltalan erőfeszítésének is az a tudat, hogy nem csu­pán önmagáért, hanem másokért csinálom, amit teszek. Persze, ha jól végig­gondoljuk, a legönzőbb ember sem képes arra, hogy csak önmagáért dol­gozzon, hiszen minden közös itt, amit tenni lehet. Ha már jól dolgozik va­laki — m­ég ha személyes hiúság, sikervágy, vagy éppen karrierizmus vezérli is, — már a közösséget szolgálja, legalábbis tá­­gabb értelemben. Hiszen a valóságos munkahelyi kör­nyezet aligha boldog ilyen kollégával. A házépítés, lakásvásár­lás sem egyéni cél, hiszen minden, ami épül és szé­pül, az a nemzeti vagyon része is. Nem kell hát lelkiismeretfurdalást érez­niük azoknak, akik né­hány évre kimaradnak a közösségi munkából azért, mert egyéni céljaik időle­gesen háttérbe szorítják a közéletet, vagy a társadal­mi munkát. A hétköznapi ember hét­köznapi élete sem egyéb, mint kisebb-nagyobb cé­lok, azok megvalósulásá­nak, vagy éppen kudarcá­nak és új célok kitűzésé­­­nek a sorozata. Korszerűen, kényelmesen... Első alkalommal hirdették meg „Az év lakóháza” pá­lyázatot, melyre megyénkből is szép számmal neveztek. Erre mi a magyarázat? Ezt mondja el az egyik „ver­senyző”, Balázs Csaba, szek­szárdi építészmérnök: — Mindegyikünk úgy érezte, pályáznia kell, hogy bemutassuk miként lehet el­fogadható áron korszerű és kényelmes családi házakat építeni. Egyébként még azért is örültem a pályázatnak, mert ez is azt bizonyítja, hogy valóban kezdünk oda­figyelni a családi házak meg­jelenési formájára, funkcio­nálására, ezekkel együtt pe­dig arra, hogy az épület az adott tájba, környezetbe il­leszkedjen. Megjegyzem, hogy családi házak építkezé­si kultúrájában mi magya­rok legalább tíz évvel le va­gyunk maradva... eddig ezt mostoha gyerekként kezel­tük. De végre rájöttünk a fontosságára. És még egy figyelemre méltó dolog: az építészet történetében elő­ször kapott családi házért Ybl-díjat kolléga. — Egy szekszárdi terasz­házzal és egy paksi családi házzal jelentkezett. — Jelentkeztünk. Ugyanis a tervezőnek, a kivitelező­nek és az építtetőnek közö­sen lehetett pályázni. Díjat ugyan nem, de más egyebet nyertem, és sokan nyertünk. Rengeteg hasznos és ügyes dolgot láthattunk egymástól, s úgy vélem, hogy ez a pá­lyázat számunkra valamiféle tapasztalatcserét is jelent. — Úgy tudom, többen azért estek el a díjtól, mert például az építtető a kivite­lezés során különböző mó­dosításokat kért. Nekü­nk vi­szont a megbízónk igényét kell szolgálnunk. Persze úgy, hogy építész lelkiismeretünk ne szenvedjen csorbát. Most pedig következzék, hogy a tervező a mai nor­mákkal, anyagi lehetőségek­kel és anyagbeszerzési gon­dokkal együtt milyen jelle­gű családi házat tart szép­nek, jónak, korszerűnek.­­ Hogy a lakóház átlag­méretű legyen, az ára hozzá­férhető; a jelszó lehetne az egyszerűség, korrektség, ké­nyelem. Hogy egy- vagy két­szintes a ház, számomra gya­korlatilag nincs jelentősége, viszont híve vagyok a tető­térbeépítésnek. Én az egy­terű — nappali, étkezős — lakásokra voksolok. Ezekben együtt él, együtt van a csa­lád. De fontos, hogy min­denkinek legyen egy parányi „kuckója”, a magánélet „biz­tosítéka”. Balázs Csaba: Uniformi­záltuk a magyar községe­ket. A pénz rabszolgái A pénz önmagában is jól megvan, és attól se válik érző valamivé, ha torony­magas közegekben kell áll­nia. A pénz eszköze az élet­nek, ezért érthetetlen so­kunknak az egyes emberek viszonya a pénzhez. Szeretjük, szeretnénk a sok, a több pénzt. Amíg az ember értelmes célokra — és itt lehet bármire gon­dolni — költi el a lila vagy a zöld bankókat, addig nincs is baj, senki fenn nem akad rajta. Azonban, amikor a sok-sok pénz érzete össze­kuszálja az addigi kiegyen­súlyozott életvitelt, amikor már olyan abnormális vá­sárlásokat végez a tulajdo­nos, amelyeknek hasznát nem élvezheti, akkor már baj van. De akkor is, ami­kor alázatosan, a szekrény aljára kötegelve „szolgálja”. Könnyű annak, akinek nincs! — tartja egy mondás. Nekem egy szekszárdi férfi esete jut az eszem­be ennek kapcsán. A bácsinak volt pénze, nem is kevés. Világ életében rengeteget dolgo­zott. Őt és a feleségét há­rom dolog éltette: először, másodszor, és harmadszor; a munka. Gyermektelen volt, és egyik napról a másikra elkezdett félni. Idősödött. Mi lesz az ő pénzével? Amilyen rajzással a távoli rokonok felélesztették az iránta sohase volt szeretetet; látnivaló volt, hogy a bácsi félelme nem alaptalan. Ha ez az idős házaspár jogosan és munkával szer­zett gazdagságát értelmesen használja fel, olyan kénye­lemben és olyan kulturált körülmények között élhetett volna, mint kevesek. Nem így tették. Soha egy mozi, egy színház, könyvek vagy uta­zás. Legfeljebb egy újság és a heti lottó. Nem azt a pénzt sajnálom, amiért ez a két ember megdolgozott, hanem az emberszabású élet lehe­tőségének elpuskázását fáj­lalom. Van másik történetem is... Éveken át figyeltem azt a házaspárt, amely idős korig dolgozott­­ és kuporgatott, mígnem egyszer kedvezett nekik Fortuna. Másfél milliós nyereményüket olyan viharos gyorsasággal téko­­zolták el, hogy hihetetlen. Most kétszeresen szomorúak. Vagy gondoljunk együtt azokra, akik a pénzt cél­ként ismerik, gyűjtögetik, építenek belőle kacsalábon­­forgókat, de nem élnek ben­ne, mert a ház arra bizonyí­ték, hogy ők mire vitték az életben. Szerencsére, gyakrabban találkozom olyan emberek­kel, akik kétszeresen bol­dogok. Egyszer akkor, ami­kor előteremtik valamire a pénzt. Másodszor pedig, ami­kor megvásárolják a régóta vágyott tárgyakat. Bútort, sátort, házat, könyvet. Ez az igazi öröm! És ilyenkor mindig csak az a pénz, ami­nek lennie kell. Nem cél, hanem eszköz. A boldogu­láshoz, a kényelemhez, az emberibb élethez segítés esz­köze. Az oldalt írták: V. Hor­váth Mária, Iharosi Ibolya, Decsi Kiss János, Ékes László és Szűcs László Já­nos. A fényképeket Gott­­vald Károly és Kapfinger András készítette. Kis lépésekkel előre Tolnán a vásártéri, nemré­giben átadott OTP-lakóház környékén még véletlenül sem látszik a megszokott be­költözés utáni összevisszaság. Az új ház lakói portájuk környékét azonnal, a koráb­ban épültekhez igazították. A lépcsőházban rend van, minden emeleten szolgálat­vezénylés emlékezteti a lakó­kat arra, hogy ki mikor so­ros takarítani. Vass Gézáéknál — a föld­szint egyben — a délelőtt mindig csendes. A „nagy­lány”, a hétéves Szilvia nincs itthon. Míg a héthónapos Linda a gyermekágyban bé­késen szuszog, addig édes­anyja, a szokásos napi ten­nivalókat végzi. A pelenka­mosáson és a bevásárláson már túl van, nemsokára az ebédfőzés következik. — Átlagcsalád vagyunk. — mondja Vass Gézáné, ami­kor leülünk beszélgetni a nagyszobában. — Sőt, úgy is mondhatom, tipikusan olyan, mint bármely szerény anya­giakkal rendelkező, kétgyer­mekes család. Szüleink segí­tenek bennünket és ez jó. Nagyon vártunk erre a lakás­ra. A berendezésen látszik, hogy nem rövid távra vették a bútorokat, a garnitúrát. És becsülik is, mindegyiket. — Panaszkodni nem pa­naszkodunk — folytatja Vass Gézáné. — Minden forintot meg kell fognunk, be kell osztanunk, hogy elég legyen, de előre is tudjunk lépni. Férjem a Volán Vállalat tol­nai kirendeltségén dolgozik, nem keres valami sokat. Én a tolnai Nagyközségi Közös Tanácsnál dolgozom, persze, most gyesen vagyok. Milyen célok vezetik őket? A kedves asszony pár perc­cel ezelőtt erre is azt mond­ta, hogy átlagosak. Nem na­gyon hiszem el neki, hogy az első gyermek után a követ­kező sikeres megérkezése, az idei januári költözés, vala­mint a „kis lépésekkel előre”, a beérkezés és gyarapodás útja csak átlagos lenne. Ne­héz, kemény, és szép. Mint minden ember életében... Linda édesanyja karjában Kontraszt Békési Józseffel Bonyhá­­don találkoztam. A hófehér hajú, tevékeny bácsin nem látszik, hogy vállait hetven év nyomja. Ma is dolgozik, az áruház előtt könyvet árul, — bizományosként. Kérdésemre elmosolyodik, majd visszakérdez: — Hogyan lehet még, vagy egyáltalán mi lehet a célja egy hetvenéves embernek, aki a kenyere javát már meg­ette?... Nem is tudom, mit vá­laszoljak. Kis töprengés után folytatja: — Negyvenhat évig az egészségügyet szolgáltam... Van rendes lakásom... Mi kell még nekem?... Ha húsz­éves lennék, volnának célja­im. Például­­ egy autó, vagy más. Most?... Nézze, dolgo­zom, olyan lelkiismeretesen, mint ahogy az egészségügyet is szolgáltam... Élek a gyere­keimnek, ahogy tudok segí­tek rajtuk... Ha a múltat né­zem, akkor azt mondhatom, az én életcélom az volt, hogy szolgáljam az emberiséget, embertársaimon segítsek... és ezt elértem.” Kovács Krisztina csak né­hány napja fejezte be az ál­talános iskolát és találkozá­sunkkor már a vakáció örö­meit élvezte. Az udvarias, il­­lemtudó kislánnyal, akire il­lik a „nem egy elveszett gye­rek” jelző, közelebbi és tá­volabbi céljairól beszélget­tünk. — A nyáron Karl-Marx- Stadtba megyek táborozni és most arra készülök. Ott sze­retnék kikapcsolódni, pihen­ni, erőt gyűjteni, aztán pedig sok barátot szerezni... A má­sik közelebbi célom az, hogy szeptembertől a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium tanulójaként a tanulmányi munkában, de a KISZ-ben is bizonyítsák. Ez a négy év lesz a felkészülés és a távo­labbi célom eléréséhez, ugyanis jogász vagy tanár szeretnék lenni. Már most el­döntöttem, akármelyik sike­rül, igyekszem mindent elsa­játítani ahhoz, hogy jól csi­náljam. Egyébként a kitűzött céljaimat eddig még mindig elértem, miért ne sikerülne megvalósítani azokat ezután is? Az őcsényi repülőtér a vitorlázást kedvelők felleg­vára. Sajátos, fegyelmezett ma­gatartást és életvitelt kíván ez a sport, cserébe minden felszállás új és új szépséget kínál. Már a kezdő repülők is, akik csupán néhány hó­napos reptéri múlttal ren­delkeznek, a felhők állásá­ból jól olvasnak. Leginkább azok repülőgépet emelő ha­tását kémlelik. Ennek meg­felelően indítják oktatóik vezetésével egymást. Egy napsütéses délutánon voltunk egyik Góbé típusú gép utasai. A szó szoros ér­telmében felemelő érzés, amikor a startzászló indítása nyomán suhogva a felhők irányába emelkedik a motor nélküli gép orra. Fel, fel, fel, egészen addig a pontig, ahol kiold a csörlő drótkötél. Ek­kor, mintha pillanatra meg­állna a gép, de aztán sikla­ni kezd. Az oktató megbil­lenti a gép szárnyát, és tér­képpé rajzolódik a táj. A horizont meggörbült kissé, s az ismerős utcák, terek, dű­­lőutak, gépkocsik maketté zsugorodnak. Renddé törpül, tisztul a láthatár. Tájékozó­dás következik. Az ismert települések hangos felfede­zése, megnevezése. A reptér fölötti kör szűknek bizonyul, arra mégis elegendő, hogy erősítse az állítást, ami sze­rint könnyen szenvedéllyé válik a repülés, ha valaki megérzi annak igazi ízét. Látni a célt, az indulás pont­ját. Ráfordul a gép. Az oktató otthonos moz­dulataival biztosan helyezi a gépet a zöld gyepre, aztán rövid gurulás után a start­zászlós fiú vonalában a cél­ban lefékezi, majd pihenj állásba billen a Góbé. Íme az élet egy területe, ahol a cél: pontosan ugyan­oda visszaérni. Ugyanoda visszatérni Start előtt

Next