Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-21 / 144. szám
1984. június 21. NÉPÚJSÁG 5 ■ A kifejezést szinte mindennap használjuk. Otthon vagy 1 a munkahelyen, elvtársi vagy baráti társaságban. Célja mindenkinek van, elismert és titkolt is. Hogy ír róla a Magyar Nyelv Értelmező Szótára? „Cél az, amire akarati tevékenységünk irányul, aminek elérésére törekszünk, amit meg akarunk valósítani." Ami fontos, arra jut idő Volt egyszer egy főnököm, akit nem szerettem meg különösebben, de egy mondása most már nyilván végigkíséri munkámat és bizonyos mértékig az életemet is. Mindent lehetett neki mondani, hogy ez vagy az miért nincs kész határidőre, csak azt nem fogadta el indoknak, hogy „nem volt rá időm”. Erre ugyanis azt válaszolta: „mindenkinek arra van ideje, amit fontosnaktart”. Magam is úgy vagyok azóta, hogy gyanakvással szemlélem az efféle indokolást, hiszen a nap mindenkinek 24 órából áll, és valóban arra van az embernek ideje, mert azzal kezdi teendőit, amit fontosnak tart. Az időre hivatkozni tehát annak beismerése, hogy ami elmaradt, nem tartozott a legfontosabb dolgok közé. Tulajdonképpen elképesztő, hogy némely embernek mi mindenre jut ideje, most éppen nem a társadalmilag közömbös, vagy éppen felesleges, netalántán káros dolgokról akarok szólni, hanem a hasznosakról. Munkám során találkoztam munkásemberekkel, brigádtagokkal, akiknek gyerekek, építkezés, maszekmunka és kert mellett is maradt idejük társadalmi munkára. Járnak bölcsődékbe, óvodákba, sőt, újabban, az idő és az „öregedő” gyerekek előrehaladtával már iskolába is takarítani, karbantartani és játékokat készíteni. Jut rá idő, mert olyan a cél, amit fontosnak tartanak. Vannak az egyes ember életében olyan célok, amelyek hamar megvalósíthatók, másokra meg az egész élet is kevés, mert egyegy elvégzett feladat újabbakat szül. Ilyen cél lehet a közösség, vagy éppen egy konkrét közösség szolgálata. Ez persze nem szűkül le csak a társadalmi munkára, hanem olyasvalami, ami áthatja az ember egész életét. Értelmet ad a napi robotnak, a mindennapok néha nehéz, és olykor céltalan erőfeszítésének is az a tudat, hogy nem csupán önmagáért, hanem másokért csinálom, amit teszek. Persze, ha jól végiggondoljuk, a legönzőbb ember sem képes arra, hogy csak önmagáért dolgozzon, hiszen minden közös itt, amit tenni lehet. Ha már jól dolgozik valaki — még ha személyes hiúság, sikervágy, vagy éppen karrierizmus vezérli is, — már a közösséget szolgálja, legalábbis tágabb értelemben. Hiszen a valóságos munkahelyi környezet aligha boldog ilyen kollégával. A házépítés, lakásvásárlás sem egyéni cél, hiszen minden, ami épül és szépül, az a nemzeti vagyon része is. Nem kell hát lelkiismeretfurdalást érezniük azoknak, akik néhány évre kimaradnak a közösségi munkából azért, mert egyéni céljaik időlegesen háttérbe szorítják a közéletet, vagy a társadalmi munkát. A hétköznapi ember hétköznapi élete sem egyéb, mint kisebb-nagyobb célok, azok megvalósulásának, vagy éppen kudarcának és új célok kitűzésének a sorozata. Korszerűen, kényelmesen... Első alkalommal hirdették meg „Az év lakóháza” pályázatot, melyre megyénkből is szép számmal neveztek. Erre mi a magyarázat? Ezt mondja el az egyik „versenyző”, Balázs Csaba, szekszárdi építészmérnök: — Mindegyikünk úgy érezte, pályáznia kell, hogy bemutassuk miként lehet elfogadható áron korszerű és kényelmes családi házakat építeni. Egyébként még azért is örültem a pályázatnak, mert ez is azt bizonyítja, hogy valóban kezdünk odafigyelni a családi házak megjelenési formájára, funkcionálására, ezekkel együtt pedig arra, hogy az épület az adott tájba, környezetbe illeszkedjen. Megjegyzem, hogy családi házak építkezési kultúrájában mi magyarok legalább tíz évvel le vagyunk maradva... eddig ezt mostoha gyerekként kezeltük. De végre rájöttünk a fontosságára. És még egy figyelemre méltó dolog: az építészet történetében először kapott családi házért Ybl-díjat kolléga. — Egy szekszárdi teraszházzal és egy paksi családi házzal jelentkezett. — Jelentkeztünk. Ugyanis a tervezőnek, a kivitelezőnek és az építtetőnek közösen lehetett pályázni. Díjat ugyan nem, de más egyebet nyertem, és sokan nyertünk. Rengeteg hasznos és ügyes dolgot láthattunk egymástól, s úgy vélem, hogy ez a pályázat számunkra valamiféle tapasztalatcserét is jelent. — Úgy tudom, többen azért estek el a díjtól, mert például az építtető a kivitelezés során különböző módosításokat kért. Nekünk viszont a megbízónk igényét kell szolgálnunk. Persze úgy, hogy építész lelkiismeretünk ne szenvedjen csorbát. Most pedig következzék, hogy a tervező a mai normákkal, anyagi lehetőségekkel és anyagbeszerzési gondokkal együtt milyen jellegű családi házat tart szépnek, jónak, korszerűnek. Hogy a lakóház átlagméretű legyen, az ára hozzáférhető; a jelszó lehetne az egyszerűség, korrektség, kényelem. Hogy egy- vagy kétszintes a ház, számomra gyakorlatilag nincs jelentősége, viszont híve vagyok a tetőtérbeépítésnek. Én az egyterű — nappali, étkezős — lakásokra voksolok. Ezekben együtt él, együtt van a család. De fontos, hogy mindenkinek legyen egy parányi „kuckója”, a magánélet „biztosítéka”. Balázs Csaba: Uniformizáltuk a magyar községeket. A pénz rabszolgái A pénz önmagában is jól megvan, és attól se válik érző valamivé, ha toronymagas közegekben kell állnia. A pénz eszköze az életnek, ezért érthetetlen sokunknak az egyes emberek viszonya a pénzhez. Szeretjük, szeretnénk a sok, a több pénzt. Amíg az ember értelmes célokra — és itt lehet bármire gondolni — költi el a lila vagy a zöld bankókat, addig nincs is baj, senki fenn nem akad rajta. Azonban, amikor a sok-sok pénz érzete összekuszálja az addigi kiegyensúlyozott életvitelt, amikor már olyan abnormális vásárlásokat végez a tulajdonos, amelyeknek hasznát nem élvezheti, akkor már baj van. De akkor is, amikor alázatosan, a szekrény aljára kötegelve „szolgálja”. Könnyű annak, akinek nincs! — tartja egy mondás. Nekem egy szekszárdi férfi esete jut az eszembe ennek kapcsán. A bácsinak volt pénze, nem is kevés. Világ életében rengeteget dolgozott. Őt és a feleségét három dolog éltette: először, másodszor, és harmadszor; a munka. Gyermektelen volt, és egyik napról a másikra elkezdett félni. Idősödött. Mi lesz az ő pénzével? Amilyen rajzással a távoli rokonok felélesztették az iránta sohase volt szeretetet; látnivaló volt, hogy a bácsi félelme nem alaptalan. Ha ez az idős házaspár jogosan és munkával szerzett gazdagságát értelmesen használja fel, olyan kényelemben és olyan kulturált körülmények között élhetett volna, mint kevesek. Nem így tették. Soha egy mozi, egy színház, könyvek vagy utazás. Legfeljebb egy újság és a heti lottó. Nem azt a pénzt sajnálom, amiért ez a két ember megdolgozott, hanem az emberszabású élet lehetőségének elpuskázását fájlalom. Van másik történetem is... Éveken át figyeltem azt a házaspárt, amely idős korig dolgozott és kuporgatott, mígnem egyszer kedvezett nekik Fortuna. Másfél milliós nyereményüket olyan viharos gyorsasággal tékozolták el, hogy hihetetlen. Most kétszeresen szomorúak. Vagy gondoljunk együtt azokra, akik a pénzt célként ismerik, gyűjtögetik, építenek belőle kacsalábonforgókat, de nem élnek benne, mert a ház arra bizonyíték, hogy ők mire vitték az életben. Szerencsére, gyakrabban találkozom olyan emberekkel, akik kétszeresen boldogok. Egyszer akkor, amikor előteremtik valamire a pénzt. Másodszor pedig, amikor megvásárolják a régóta vágyott tárgyakat. Bútort, sátort, házat, könyvet. Ez az igazi öröm! És ilyenkor mindig csak az a pénz, aminek lennie kell. Nem cél, hanem eszköz. A boldoguláshoz, a kényelemhez, az emberibb élethez segítés eszköze. Az oldalt írták: V. Horváth Mária, Iharosi Ibolya, Decsi Kiss János, Ékes László és Szűcs László János. A fényképeket Gottvald Károly és Kapfinger András készítette. Kis lépésekkel előre Tolnán a vásártéri, nemrégiben átadott OTP-lakóház környékén még véletlenül sem látszik a megszokott beköltözés utáni összevisszaság. Az új ház lakói portájuk környékét azonnal, a korábban épültekhez igazították. A lépcsőházban rend van, minden emeleten szolgálatvezénylés emlékezteti a lakókat arra, hogy ki mikor soros takarítani. Vass Gézáéknál — a földszint egyben — a délelőtt mindig csendes. A „nagylány”, a hétéves Szilvia nincs itthon. Míg a héthónapos Linda a gyermekágyban békésen szuszog, addig édesanyja, a szokásos napi tennivalókat végzi. A pelenkamosáson és a bevásárláson már túl van, nemsokára az ebédfőzés következik. — Átlagcsalád vagyunk. — mondja Vass Gézáné, amikor leülünk beszélgetni a nagyszobában. — Sőt, úgy is mondhatom, tipikusan olyan, mint bármely szerény anyagiakkal rendelkező, kétgyermekes család. Szüleink segítenek bennünket és ez jó. Nagyon vártunk erre a lakásra. A berendezésen látszik, hogy nem rövid távra vették a bútorokat, a garnitúrát. És becsülik is, mindegyiket. — Panaszkodni nem panaszkodunk — folytatja Vass Gézáné. — Minden forintot meg kell fognunk, be kell osztanunk, hogy elég legyen, de előre is tudjunk lépni. Férjem a Volán Vállalat tolnai kirendeltségén dolgozik, nem keres valami sokat. Én a tolnai Nagyközségi Közös Tanácsnál dolgozom, persze, most gyesen vagyok. Milyen célok vezetik őket? A kedves asszony pár perccel ezelőtt erre is azt mondta, hogy átlagosak. Nem nagyon hiszem el neki, hogy az első gyermek után a következő sikeres megérkezése, az idei januári költözés, valamint a „kis lépésekkel előre”, a beérkezés és gyarapodás útja csak átlagos lenne. Nehéz, kemény, és szép. Mint minden ember életében... Linda édesanyja karjában Kontraszt Békési Józseffel Bonyhádon találkoztam. A hófehér hajú, tevékeny bácsin nem látszik, hogy vállait hetven év nyomja. Ma is dolgozik, az áruház előtt könyvet árul, — bizományosként. Kérdésemre elmosolyodik, majd visszakérdez: — Hogyan lehet még, vagy egyáltalán mi lehet a célja egy hetvenéves embernek, aki a kenyere javát már megette?... Nem is tudom, mit válaszoljak. Kis töprengés után folytatja: — Negyvenhat évig az egészségügyet szolgáltam... Van rendes lakásom... Mi kell még nekem?... Ha húszéves lennék, volnának céljaim. Például egy autó, vagy más. Most?... Nézze, dolgozom, olyan lelkiismeretesen, mint ahogy az egészségügyet is szolgáltam... Élek a gyerekeimnek, ahogy tudok segítek rajtuk... Ha a múltat nézem, akkor azt mondhatom, az én életcélom az volt, hogy szolgáljam az emberiséget, embertársaimon segítsek... és ezt elértem.” Kovács Krisztina csak néhány napja fejezte be az általános iskolát és találkozásunkkor már a vakáció örömeit élvezte. Az udvarias, illemtudó kislánnyal, akire illik a „nem egy elveszett gyerek” jelző, közelebbi és távolabbi céljairól beszélgettünk. — A nyáron Karl-Marx- Stadtba megyek táborozni és most arra készülök. Ott szeretnék kikapcsolódni, pihenni, erőt gyűjteni, aztán pedig sok barátot szerezni... A másik közelebbi célom az, hogy szeptembertől a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium tanulójaként a tanulmányi munkában, de a KISZ-ben is bizonyítsák. Ez a négy év lesz a felkészülés és a távolabbi célom eléréséhez, ugyanis jogász vagy tanár szeretnék lenni. Már most eldöntöttem, akármelyik sikerül, igyekszem mindent elsajátítani ahhoz, hogy jól csináljam. Egyébként a kitűzött céljaimat eddig még mindig elértem, miért ne sikerülne megvalósítani azokat ezután is? Az őcsényi repülőtér a vitorlázást kedvelők fellegvára. Sajátos, fegyelmezett magatartást és életvitelt kíván ez a sport, cserébe minden felszállás új és új szépséget kínál. Már a kezdő repülők is, akik csupán néhány hónapos reptéri múlttal rendelkeznek, a felhők állásából jól olvasnak. Leginkább azok repülőgépet emelő hatását kémlelik. Ennek megfelelően indítják oktatóik vezetésével egymást. Egy napsütéses délutánon voltunk egyik Góbé típusú gép utasai. A szó szoros értelmében felemelő érzés, amikor a startzászló indítása nyomán suhogva a felhők irányába emelkedik a motor nélküli gép orra. Fel, fel, fel, egészen addig a pontig, ahol kiold a csörlő drótkötél. Ekkor, mintha pillanatra megállna a gép, de aztán siklani kezd. Az oktató megbillenti a gép szárnyát, és térképpé rajzolódik a táj. A horizont meggörbült kissé, s az ismerős utcák, terek, dűlőutak, gépkocsik maketté zsugorodnak. Renddé törpül, tisztul a láthatár. Tájékozódás következik. Az ismert települések hangos felfedezése, megnevezése. A reptér fölötti kör szűknek bizonyul, arra mégis elegendő, hogy erősítse az állítást, ami szerint könnyen szenvedéllyé válik a repülés, ha valaki megérzi annak igazi ízét. Látni a célt, az indulás pontját. Ráfordul a gép. Az oktató otthonos mozdulataival biztosan helyezi a gépet a zöld gyepre, aztán rövid gurulás után a startzászlós fiú vonalában a célban lefékezi, majd pihenj állásba billen a Góbé. Íme az élet egy területe, ahol a cél: pontosan ugyanoda visszaérni. Ugyanoda visszatérni Start előtt