Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

1984. június 2. Két album lapozása közben A fényírástól a fotóművészetig Szinte hihetetlen, hogy csaknem másfél évszázada már hazánkban is, amikor először hatolt be fény egy lencsén, mely kép rögzítésé­re volt hivatott. Pedig Pe­tőfi Sándor közismertté vált dagerrotip arcképe bizony immár több, mint 135 éve készült. Azóta nagy utat járt meg a művészetté érett fény­írás, ahogyan egykor nevez­ték. Számos korszaka ala­kult ki, élt nálunk is, akár­csak a nagyvilágban. A hazai fényképezésnek ezt a nagy ívét mutatja be egy-egy jellegzetességével az idei ünnepi könyvhétre a Képzőművészeti Kiadónál megjelent nagy album „Le­letek. A magyar fotográfia történetéből” címmel. A vá­logató, szerkesztő Szilágyi Gábor és Kardos Sándor tiszteletre méltó becsületes­séggel hárítja el már a be­vezetőben azt a látszatot, mintha a magyar fotográ­fia történetét kísérelték vol­na meg összehozni és megír­ni. Ehhez — az egyébként hiányzó műhöz — ennél több kötetre lenne szükség. Ám elégedettek lehetünk a 99 szerző 445 felvételének lapo­zásakor azzal, hogy valóban történeti szemlélettel kapunk áttekintést a magyar fotográ­fia különböző korszakairól, műfajairól, alkotó egyénisé­geiről, miközben „a szemlé­lődő élvezetét, rácsodálkozá­­sát tolmácsolja, vállalva a szubjektivitást is.” Mondhatni: imponáló le­letfeltárást és gyűjtést foly­tattak a szerkesztők, miköz­ben­ 1848—49-től csaknem napjainkig terjedő hatalmas anyagból kellett válogatniok. Nem lehet még most sem meghatottság nélkül szemlél­ni a Petőfi-képet, mellyel kötetüket indítják, de külö­nös érzés fogja el az embert a második kép láttán is, amely Zsák Móricz színezett dagerrotípiája egy 1856-ban Szegeden elhunyt asszonyról, Zselinszky Károlynéról, ki 30 éves korában elhalálozván 13 gyermeket hagyott maga után. Aztán időrendben kö­vetkeznek régi és újabb fel­vételek, ismert fotóművé­szektől, fotóriporterektől és ismeretlen, de figyelemre méltó amatőröktől. A képek bepillantást nyújtanak olyan korszakba, amikor a fotográ­fusok a képzőművészekkel léptek versenyre, a múlt szá­zadvégi piktorializmus ide­jén, s láthatunk jellemző al­kotásokat a szociofotó úttö­rő és bátor irányzatából épp­úgy, mint a polgárság ízlé­sének megfelelő úgynevezett magyaros stílusból. Figye­lemmel kísérhetjük az 1960- as éveknek azt a megújulá­sát, amikor a képzőművészet és a fotó közti határok mind­inkább kezdtek elmosódni, föloldódni — s még említ­hetnénk számos más példát is e lapokról. A fotóművészet kedvelői­nek érdekes elemzést nyújt Kreilisheim Györgynek 1941- ben megjelent tanulmánya, amely most változatlanul — és gondolatainak időszerűsé­gét máig megőrizve — ol­vasható a kötetben. Ha már a visszapillantás­nál tartunk, akkor egy má­sik új művet is meg kell említenünk, melynek szerző­je mondhatni a saját élet­­útjával ölel föl korszakokat. A 94 esztendős Vajda Lász­lóról van szó, akiben tudós botanikust és a magyar ter­mészetfotózás egyik nagy mesterét egyaránt tisztel­hetjük. Hét évtized fotómű­vészeti munkásságát mutat­ja be 200 felvétel fölhaszná­lásával a „Flora Photogra­phies Carpato-Pannonica” című album (ugyancsak a Képzőművészeti Kiadó gon­dozásában), Rácz István elemző bevezető tanulmá­nyával. A magyar fényképe­zés hőskorából származó fo­tói a Kárpát-medence és az azt körülvevő magashegyek, valamint az Adriai tenger partjának őshonos és ma már ritkaságszámba menő növényeit örökítették meg. Külön fölsorakoztatja a Sas­hegy, a budai hegyvidék, a Mátra, a Bükk, a Mecsek, a Vértes, a Magas-Tátra és az erdélyi hegyvidék flóráját, így nyújt gazdag és külön­leges­­ szemlélődést, sőt pon­tos ismeretanyagot a fényké­pezés híveinek éppúgy, mint a természetbarátoknak. Milyen szép még egy bo­gáncs is Vajda László fel­vételén!... Strelisky Sándor felvétele 1894-ben Blaha Lujzáról A századfordulón még élt 48-as honvédeket megörökí­tő Plohn József felvétele a hódmezővásárhelyi Kovács Mihályról. NÉPÚJSÁG 11 Virágoskert Piroska János kiállítása Egy nép jellemét, jellegét, bölcsességét, bánatát, örömét, bizakodását, kedveszegett voltát, egyszóval egész világ­­szemléletét legtömörebben közmondásai fejezik ki. Cso­dálom is, hogy akik népünk megismerésére törekszenek, nem ezek vizsgálatával fog­nak hozzá. Milyen szép pél­dául: ,,Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. A Virág az ember iránt közöm­bös növény, de ezer színt játszik, de illata van, de karcsún hajladozik s aki na­pi gondjai között reáfeled­kezik erre, gyönyörködik benne, abban olyan emberi finomságok, gyengédségek élnek, hogy valóban nem le­het rossz ember. Szeretünk is virágok között élni, néha tenyérnyi udvarokon is ül­tetnek virágot, a szabadban csokrot szednek, szobanövé­nyek közt sok a virágos. Az ember tehát nemcsak rácsodálkozik, hanem szeret­ne mindig közelében lenni. Nézzenek szét: ebben a ki­állításban Piroska János vi­rágoskertjében vagyunk, és szivárványos szépségük egy­úttal kedves feleségét is fel­idézi, aki kertjében gondoz­za a természeti csodákat. De természeti csoda az ártéri erdő, a Tisza feletti zivatar, a benne küszködő ember s ezeket is itt látjuk a fala­kon. Az amit Piroska János felidéz bennünk: életünk szépségét jellemzi s valóban képei láttán nemcsak, hogy nem lehetünk rossz emberek, hanem jobbak, szebbek le­szünk. Tovább is forgathat­nánk ezt a tényt például ak­ként, hogy aki Piroska Já­nos képeit szereti, abban tiszta az emberség, mosolyog a szépség. De lépjünk közelebb a ké­pekhez, s firtassuk, a képpé formálás módját, a festés tündéri játékát. Javallanám, kezdjük azzal, hogy bárme­lyik képén kiválasztunk egy tenyérnyi foltot, mintha a többi ott sem lenne és eltöp­rengünk azon, hogy mit is látunk: csak az ecset és a színek cikázását, nem isme­rünk fel semmiféle ábrázo­lást. Aztán távolabb lépünk a képtől s egyszerre szinte illatáról ismerjük fel virá­gait, kibomló szirmait, leve­les ágait. Mi történt itt? Ho­gyan jött létre a kuszának tűnő ecsetnyomokból a lát­vány? Ennek nagy sora van. Piroska János festői előadá­sában örököse a nagy euró­pai mestereknek, elsősorban Velasqueznek és az imp­resszionista festőknek. Ők teremtették meg a gondos lefestés helyett a mozgássá, színné átköltött látványt. Megint csak egy kísérlet: áll­janak bármelyik Piroska-kép elé s kíséreljék meg kezük­kel utánajátszani az ecset mozgását, gyönyörű mozgás­bozót jön így létre a szem­lélőben. Az történik a képek felületén, hogy a lélektele­­nül pontos, szinte leltárszerű rajz helyett a színek tündé­ri táncában újraformálódik a látvány, valahogy úgy, ahogy Arany János mondta, nem a valóság, annak égi mása. Nos, ez a művészet nem másolás, hanem szinte közmondások tömörségével lejátszódó varázslat, a sze­münk előtt bontakozik ki a valóság égi mása. Piroska János nagy taní­tómestere a természet, de egyúttal nem­ tagadhatja, hogy a jelen embere, miben nyilatkoznék meg ez? Ab­ban, hogy nem tagadja a kép létrejöttét, a belefek­tetett munkát! Nem simo­gatja el az ecset járását, hogy úgy tűnjék, mintha maga a látvány kerülne elénk, hanem meghagyja ke­ze mogását: szemünk láttára születik a kép! Mondják s igazuk van, hogy mondják, hogy Piroska János a magyar akvarellis­­ták nesztora, szinte hogy nemzetségfője. Ez igaz, de kora nem teszi fáradttá ké­peit, rajtuk a fiatalság örö­mével sugárzik, hogy az élet szép, csak fel kell ismernünk áldását! Ezekkel a gondola­tokkal köszöntöm Piroska Jánost és Önöket és a kiállí­tást megnyitom! LÁSZLÓ gyula régészprofesszor (Elhangzott a szekszárdi Szakszervezeti Művelődési Házban.) MŰVÉSZET Részlet a kiállításról Hincz Gyula rajzai ■A Magyar Munkásmozgal­mi Múzeumban nyílt meg Hincz Gyula kiállítása. Ara­di Nóra írja róla: „Hincz Gyula pályája hat évtizedes, folyamatos alkotómunka. Az a művészünk, aki kezdettől fogva legnyitottabban rea­gált a képzőművészet min­den újabb rezdülésére. Soha semmilyen elért eredményét nem tekintette lezártnak, mindenfelé figyelt, minden újat feldolgozott munkáiban és mindig továbblépett. Nem az egymást váltó vagy egy­mással párhuzamos stílusvo­nulatok teszik Hincz Gyula munkásságát annyira színes­sé, változatossá, hanem a művészet funkciója és ak­tualitása iránti érzéke, me­részsége, ahogyan a legkü­lönbözőbb műfajokban kez­deményezésre volt képes. Festő, akinek egyik legna­gyobb erénye a rajz.” Igáslovak Zászlóvivők

Next