Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-09 / 289. szám

4 KÉPÚJSÁG Moziban Hát kellett ez neked, Sergio? Sergio, Sergio, hát kellett ez neked? Fölsóhajthatunk így is a film végén, ba­rátságosan hátba veregetve a géppisz­toly csöve előtt végleg elárvult, majd föld­re rogyó hősünket? Elfolyt a véred sze­gény fiú (a rendező sem bírta már látni önnön képmását isten eltévelyedett, földi bárányaként). A jövőd, a barátaid, a sze­relmed is füstté vált a fölrobbant autóban. Mégis Sergio, beláthatod, bagatell kis ügy. Érti, hogyne értené a kajánságunkat, de hát az ironizáló melodramatikus ízek nélkül nem lenne teljes a játék; hősünk összemaszatolt arcán utoljára még ön­sajnálat, a kópes derű emlékét még hor­dozó, fanyar kétségbeesés ül, amit a csorgó paradicsomlé-patakok ellenére sem veszünk igazán komolyan. Sőt, kö­szönjük, hogy egy kis humorral megbo­­csáthatóvá tettétek ti hatan vagy heten azt a naiv és derekas ügyködést, aminek részeseivé váltunk mi nézők. Mert hát ezek a szerelmi háromszöggel, vér sza­gával, zenével kellősített balhék - amik­ben talán csak gyermekkori csatákhoz fűző illúziónkat éljük át - egyre ehetetle­nebbek a humor fűszere nélkül. De hát ez a humor talán az, amivel az olaszok ”charme”-ban, az élethez fűző szenvedélyek elegáns, könnyed bájú áb­rázolásában a franciákkal is versenyre keltek a háború alatti neorealista meg­újulást követő évtizedekben. Sőt, új ele­mekkel, az olasz temperamentum és lá­tásmód értékeivel­­ ma már unásig is­mert kliséivel - gazdagították azt, így kínál langyos nyári estékre címzett felüdülést ebben a ködös decemberben Adriano Celentano „Szerzetesek gép­pisztollyal” című filmje. A szentnek és profánnak, bölcsnek és együgyűnek, tisztának és banálisan gyarlónak az együttállásai, egymásba mosódásai, a dagadó érzelmek váratlan kipukkadása, avagy tétova, bárgyú leeresztése, ame­lyeknek az ábrázolásában Boccaccióig vagy akár korábbra is visszatekinthet­nek, otthonosan mozognak, és most is kellemes pillanatokat szereznek. Még akkor is, ha ismerős, ahogyan a szenve­délyek vérre menő vásárfiása komédiába fordul, vagy ahogyan a fennköltre fityiszt mutat a köznapi valóság. A szerelem és a csábítás ezúttal oly szolid istenasszonyát csak hősünk közönye ösztönzi hivatása kiteljesítésében, bár láthatóan jól érzi magát akkor is, ha pénz után szaladgáló fegyveres ifjak, ravasz mosolyú, de tiszta szívű rablógyilkosok, vagy a női képmás­ban csak Szűz Máriát látó papok forog­nak körülötte. A mese? A hat bandita, - korunk mondhatni csak hétköznapján megátal­kodott gyermekei - hiába öltenek csudát, hogy kolostorba vonulva bűnüket, a mil­liárdos rablást feledtessék a civilizáció­val - szerényebben szólva a rendőrség­gel. A rendőrség nem felejt, a kolostor forgalmas hely, ebből aztán sokféle gali­ba adódik. Nem tudjuk, hogy a bűnösök megtisz­tulásáért vagy kézrekerítéséért, Wanda szép szemeiért vagy az értük imádkozó szerzetesekért aggódjunk. De ez nem is fontos. Fontosabbak a gesztusok, a kaland, Celentano gitárral kísért tüzes szólója is­ten házának hűvösében. Felejtésre ítélhető másfél óra, könnyű mákonyokkal. BÓKA RÓBERT Ezúttal hősünk, Sergio kerül pácba Rádió Képviselő­kísérőben . Bizonyára oka van annak is, hogy jó ideig a rádió komolyan nem élt azzal a le­hetőséggel, hogy összefüggéseiben is­mertessen meg bennünket az ország­­gyűlési képviselők feladatával, munkájá­val és lehetőségeivel. Ellenben a leg­utóbbi országgyűlési képviselői és ta­nácstagi választást követően örömmel kell tapasztalnunk, hogy a korábbinál jóval gazdagabb terjedelemben, műsor­órában és jelentkezésben vehetünk hírt a minket képviselő társadalmi tisztségvi­selők munkájáról. Ez az előrelépés elsősorban nyilván­valóan nem a Magyar Rádió műsorszer­kesztőinek az érdeme, hanem egy de­mokratizmusában gazdagabb és megúj­­­­hodó politikai gyakorlat következmé­nye is. Az elmúlt hét péntekjén a Kossuth­­adón az országgyűlési képviselői munka egy fontos részterületére vethettünk pil­lantást Kapás Irén és Szigethy Anna szerkesztő riporterek jóvoltából. A két or­szággyűlés között főcímet viselő közel félórás adásban a Vas megyei képviselő­­csoport tevékenységével ismerkedhet­tünk meg. Az iménti kijelentés kissé korrigálásra szorul, mert az ismerkedés első lépcső­jére léphettünk csak, kizárólag a feszes műsoridő miatt. Mégis... Mégis a vasi képviselők csoportülésén elhangzott témák annyira sokrétűek vol­tak, hogy most ízelítőnek elég is volt. A fő­szereplőket hallva, érvelésüket és a vá­lasztókörük problémái iránti fogékony­ságukat hanglejtéseikből is kiérezve két­ségünk nem maradt afelől, hogy ízig-vé­­rig közösségi emberek mondatait halljuk. A riport második részében az egyik ri­porter egy képviselő mellé társult és elkí­sérte őt néhány településre. Az ottani fo­gadóórák egyetlen lakóhelyen sem vol­tak partnerek híján. A képviselőt delegá­ló és benne bízó lakosok számtalan ügyben kértek segítséget. Ő pedig ter­mészetesen azt tette, amire esküt tett. Egy ilyen fontos közéleti területet be­mutató riport kapcsán felvetődik a hall­gatóban az újabb igény arra is, hogy a képviselői munka korábbi személyte­lenségének végeztével minél több terület munkájába pillanthasson be... szűcs HIDEG NYOMON Az izgalmas bűnügyi történetek kedve­lőinek jó szórakozást ígér a most megje­lent, három kisregényt tartalmazó Hideg nyo­mon című kötet A szerző: Dér Ferenc. A torpedó és a Lavina című kisregények a második világháború alatti idők történetéből merítik témájukat: valóságos események do­kumentumait dolgozzák fel újszerűen, sajá­tos stílusban.A harmadik kisregény - A gyil­kos visszatér - bűnügyi történet, amely a má­ban játszódik ugyan, de egy negyven évvel ezelőtt elkövetett háborús bűncselekmény felderítését kíséri végig azon a bizonyos „hideg nyomon”. A harmadik kisregény sze­replői közül számosan még ma is élnek. (Lap­kiadó - Magyar Média) B. K. 1986. december 9. Tévénapló Bíró Mihály A plakát újkori fogalom, művészi rangját a századforduló éveiben kapta, bár a szó korábbi, a franciában placarder­t kiragasztani, a placard pedig falragaszként for­dul elő, bár éppenséggel faliszekrényt is jelent. Nálunk 48-ban Kossuth placatu­­mokról beszélt, mert ekkor már a szó átment a nemzetközi gyakorlatba, bár egyelő­re hirdetményt jelentett, s nem volt semmi művészi jelentése. Igazi megalapítója a francia Toulouse-Lautrec, aki a párizsi Moulin Rouge számára litografált színes plakátokat, amelyeknek művészettörténeti jelentőségét senki nem vitatja. Nálunk alkalmilag Iványi Grünwald, Vaszary János, Rippl-Rónai is készített plakátot, s rövidesen kialakult a plakátművészet, ami politikai célokat épp úgy szolgálhatott, mint kereskedelmieket. Nálunk legnagyobb mestere Bíró Mihály volt, akinek neve­zetes kalapácsos emberét mindenki ismeri, a szerző személye azonban sokáig hát­térben maradt, s csak most, születésének századik fordulóján fedeztük fel igazán. Műveiből kiállítást rendeztek, számos megemlékezés hangzott el, a televí­zió pedig hatásos filmmel kapcsolódott az ünnepségekhez. Bíró Mihály szobrásznak indult, de a festészet is érdekelte, igazi területe azonban a színes plakát lett, amivel nemzetközi tekintélyt szerzett magának, s az osztrák mű­vészettörténet is számon tartja. Pályája szerencsés csillagzat alatt indult, berlini, pá­rizsi tanulmányok után a londoni The Stúdió pályázatán első díjat nyert, majd haza­térve több kiállítást is rendezett. A Tanácsköztársaság leverése után emigrációba kényszerült, Horthyról készített litográfia-sorozata után nem is gondolhatott hazatérésre, s csak 194­7-ben látta vi­szont hazáját, de ekkor már súlyos beteg volt, a következő évben meg is halt. A kalapácsos vörös ember, ami eredetileg a Népszava számára készült, bejárta a világot, a munkáserő jelképévé lett Kínában épp úgy mint Itáliában, mint­egy azt jelképezve, hogy a jó mű egy idő után függetlenné válik alkotójától, s éli a saját életét. Itthon is ez történt, - tízezrek viselték a Szociáldemokrata Párt jelvénye­ként - miközben Bíró Mihályról alig esett szó, többi munkáját sem említették, pedig ez az életmű kivételesen gazdag. A tévé megemlékezése ezt is bizonyította, mely­nek szerkesztője és rendezője, Ézsiás Anikó és Sólyom László, messze tekintő gondossággal idézte fel Bíró Mihály pályáját, jellegzetes alkotásait. A szerzők nem érték be a megemlékezéseknél szokásos sémákkal, a művek mellett megszólaltat­ták Éva Bírót, a művész Bécsben élő lányát, de szót kapott dr. Heinz Fischer osztrák tudományügyi és kutatási miniszter, Köpeczi Béla művelődésügyi miniszterünk, Benhardt Denscher kutató és Horn Emil muzeológus, akik gondosan végigjárták Bíró Mihály útját, rámutatva jelentőségére, hatására, maradandóságára. Vallomá­sok, dokumentumok sorakoztak fel, mi pedig úgy éreztük, történeti, művészettörté­neti igazságszolgáltatásnak vagyunk tanúi, s a hányatott életű mester tulajdonkép­pen most tért haza igazán a hosszú száműzetésből, amikor megkapta a művészetét megillető rangot. cs. Viszontlátásra Vasárnap délután láthattuk a televízióban az 1986-os Elmebajnokság döntőjét. Ha egyszerűsíteni akarom a dolgot, akkor úgy fogalmazok, hogy a megszokott szín­vonal jellemezte - ugyanúgy, ahogyan e sokak által kedvelt, s mindig várt műsor bármelyik adását. A sorozatnak sok-sok érdeme van, de talán a legfőbb az, hogy a nézők - sőt, mint Egri János mondta, a készítők is - rengeteget tanulhatnak belőle. Szóval­­ egy olyan műsor, ami gyereknek, felnőttnek, mindenkinek egyaránt sokat nyújt - akár információban, akár szemléletkialakításban, mi több, élményben is. Persze, vita adódott az elmúlt esztendők során. Mint például a témák fajsúlya, dehát ezt most mellőzöm, legfeljebb annyit jegyzek meg, hogy egy műsor - egy írás, egy művészeti alkotás... - tulajdonképpen akkor hatásos és - megkockázta­tom - jó, ha körülötte viták dúlnak, ha összecsapnak a nézetek. Utóbbira bizonyíték egyebek között az is, hogy számtalan levelet kapott a tévéstáb adásról adásra. S most szívem szerint úgy folytatnám, hogy bizonyára ezután is érkeznek a szerkesztőhöz, műsorvezetőhöz, rendezőhöz észrevételek, de hát kénytelen vagyok a múlt időnél maradni, hiszen Egri János kissé meghatottan búcsúzott el va­sárnap tőlünk, a nézőktől, majd a bemondónő egyértelműen úgy konferálta le az adást, hogy az Elmebajnokság utolsó műsorát láttuk. Hiszem, hogy nagyon sokunk­ban támadt ekkor szomorúság, mivel őszintén sajnálhatjuk, hogy e tanító, csiszoló sorozat a végéhez ért. Persze, tudjuk azt is, hogy valamit akkor érdemes befejezni, amikor az még a csú­cson van, s úgy a szép emlékek maradnak meg bennünk. Ami a szép és gazdag él­ményeket jelenti, afelől nincs kétségem, inkább oda tenném a kérdőjelet, hogy a befejezéssel nem lehetett volna még várni? Azért mondom, mert a kívülálló számá­ra nem volt kifújófélben a ragyogó sorozat, így reménykedem, reménykedjünk. Hátha félreértettünk valamit, és jövőre mégis lesz folytatás. Úgyhogy azt mondom: viszontlátásra! - hm - Hangverseny Czigány György, Merényi Judit, Sebestyén János és Matuz István estje a Művészetek Házában Még a melegen ünnepélyes kará­csonyi idők közeledtével se hagyjon el humorunk: teljes véletlen módján egymás mellé csúszott a Művésze­tek Házában két hasonló alkatú mű­sor: ez csöppet sem baj, mert mind­kettő más közönségnek szánódott. A szakközépiskolai ezt a címet viselte: Bachtól Bartókig - Századokon át, a budapesti művészeké a december 4-i esti koncerten: „Jó kedvet adj uram” - Téli rögtönzések. A humor egyben az igazság az, hogy mindezekkel együtt közös, ös­­­szefoglaló címmel lehetne őket illet­ni, mondjuk így: „Karácsony vers­ben, muzsikában”. S hogy mennyi a kijelentésben az igazság, közvetve még az is bizonyítja, hogy­­ semmi összebeszélés! - közös volt a mű­sorpontokban a Gluck: Melódia is, valamint a Kosztolányi-vers: „Akarsz-e játszani?” (Nem kritikus­hoz illő kiszólás: ki az, aki nem akar­na, különösen karácsony időszaka táján?...) Czigányék, Matuzék persze igazi profiként állították össze műsorukat: (tudjuk-e mindannyian, hogy Czi­gány időközben debütált költő, és nemes szerénységéről vall, hogy költeményeivel nem tolakodott az előtérbe). A műsor némileg elfogódottan in­dult, és azóta már bizonyos tapasz­talatnak is birtokában vagyunk: elő­zőleg - megértetvén a probléma lé­nyegét - mindkét műsor esetében meg kellett volna kérni a közönséget, hogy csak a legvégén tapsoljon, így bizony némileg széttöredezett a han­gulat, s a Gluck: Melódia esetében kísértetiesen hasonló, nehézkes in­dulások történtek mindkét ízben. Matuzt országunk egyik legjele­sebb fuvolaművészeként jegyzik: méltán lenne helye a Guiness-rekor­­dok könyvében: nem igaz, hogy léte­zik ember, aki virtuozitásába má­sodpercenként több hangot lefúj, mint ő. Merényi Judit hangja csodálato­san tisztán, érthetően hangzott, még fenn, a karzaton is: előadásmódja nemes egyszerűséggel, de hangu­lattal, vivőerővel is teljes volt. Czigány­­ a nobilis emberek „grandezzájával” vezette a műsort: hivalkodástól mentes, egyszerű, közvetlen és meleg volt a jelenléte. Sebestyén Jánosnak, saját magá­tól való nyilatkozatából tudjuk: való­sággal szerelmes ebbe a Házba, szépséges miliőjébe, akusztikájába. (Nem elírás, így igaz: vékony hang­zású hangszereknek, gitárnak, csembalónak áldás: valóságos ter­mészetes erősítő ez a „tízszeres tá­­gasságú” tér...) Részletesebb értékelés helyett ré­szeltessük inkább címek szerint az élményből azokat is, akik nem le­hettek ott: Garai Gábor: Jókedvet adj uram, Bach: Badinerie, Vivaldi: A tél, Boccerini: Szerenád, Simai Mihály: Téli bánat, Gluck: Melódia, Nietsche: Elhagyatva, Schubert: Ave Maria, Kosztolányi: Akarsz-e játszani?, Gá­nin: Velencei karnevál, Czigány György: A nap vége, Goethe: Rád gondolok, Massenet: Meditáció, Székely Dezső: Cím nélkül, Bartók: Kolindák, Enescu: Cantabile presto, Eminescu: Ó jössz-e már?, Corelli: Pastorale, Liszt: Karácsonyfa, Ko­dály: Esti dal, Dohnányi: Pastorale, József Attila: Betlehemi királyok... Csodálatos életünk valós, nemde? Ám csodálatos az is, ahogy ez a ház rövid fennállása óta működik. Nem „Fehér Ház”, de nekünk, s akár másoknak­­ Nagy Ház. Ebben legyünk biztosak és rá büszkék. Akár a fülepi (hál’ istennek) be nem vált prófétai dörgedelem jegyében: „úgy látszik, a művészeteknek lejárt”. A Művészetek Háza­­ látogatta, legkedvesebb tanítvány, Fodor And­rás is felhatalmazhatna, hogy üzen­jünk neki: „Professzor úr, még nem járt le...”

Next