Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-25 / 71. szám

1987. március 25. HŰSÉG Annak tulajdonsága, aki, ami hű, állhatatos, tudatos, rendszeres szerető ragaszkodás valakihez, valamihez, kitartás valaki, valami mellett. Megegyezés az eredetivel, a valósággal. (A magyar nyelv értelmező szótára) Emberi kapcsolatainkat határozza meg A hűség, mint az egyik, talán legemberibb megnyilvánulás, cselekedeteinket, érzelmeinket láthatatlanul befolyásoló erő átszövi, meghatározza az élet egészét. Születésünktől kezdve a halálig, az új életet termő szerelmet, emberi kapcsolatain­kat, viszonyulásainkat a világhoz, természethez, a földhöz, a lakóhelyhez való kötődést. Az egyik legtöbbször megjelenített, mágneses kapocsként ható vonzást a föld jelenti. Az irodalomban, művészetben sok­szor ábrázolt téma ez, egyik legmegrendítőbb példája Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó című regénye, a legutóbbi időszak olvasmányai közül. Persze, nem kell ahhoz könyvekben la­pozni, alkotók gondolatvilágát tanulmányozni, hogy ezt az ősi, ösztönös kötődést megértsük, vagy ha mi, a ma generációja meg nem is értjük, tisztelni tudjuk. Eszembe jutnak egyre fogyó falvaink, az ott felnőtt idős parasztemberek, akik életü­ket végigdolgozták, és akiknek életét a föld adta a mai napig, milyen egyszerű, szép szavakkal beszélnek a verejtéket kö­vetelő, sokszor könnyet fakasztó, a legnagyobb örömet adó földről, a természetről. Kevesen, egyre kevesebben vannak ma már. De ma is talá­lunk hozzájuk hasonlókat, akik ugyan nem az évszázados, apáról-fiúra szálló hagyományok folytatóiként, a szinte gén­jeikben elraktározott tulajdonságként, ösztönös erőként kö­tődnek a személyiségük kiteljesedéséhez, az önmagunk megmutatásához szükséges munkához. A számtalan kény­szerpályára vezető tényezőt itt nem említjük, hiszen itt nem pénzkeresetről van szó - többről. Azért is fontos ezt felvetni, mert ma forrponton áll a vita a korábbi felfogás és a jelenlegi gazdasági vezetők között, mennyiben erény és követendő példa a gyárhoz, üzemhez, munkahelyhez való több évtize­des hűség: az élhetetlen, szakmájukat kevéssé ismerők ma­radnak óvatosságból egy életen át egy helyen, vagy valódi érzelmi szálat, erkölcsi tartást jelent ez. A polémiát persze nem lehet igennel vagy nemmel megvá­laszolni, csupán egyetlen megjegyzést szeretnénk hozzáfűz­ni. Nemcsak évekkel mérhetjük - de a sorok írója szerint ez sem közömbös -, hanem a mindekori felkészültséggel, teljesítménnyel is a munkahelyhez való kötődést. Hiszen az eredményesen végzett munka, a jó hozzáállás, az önma­gunkkal szemben támasztott igény, annak a közösség köve­telményével történő összhangba hozása legalább ennyire fokmérője a hűségnek. Teljességre nem törekedhetünk, hiszen mindenkinek az értékrendszerében különböző helyen, más-más kategóriák­hoz kapcsolódva jelentkezik a fogalom, sokan a lakóhelyhez, hazához, a párthoz, egy eszméhez való hűséget tekintik első­nek. De talán nem tévedünk, hogyha legfontosabb emberi kapcsolatainkban, a legtöbbet adó érzésben, a szerelemben keressük és találjuk meg a hűség alapgondolatát. Közösséghez tartozni kell Nem az a fontos, hogy mi a nevem, ta­lán a munkatársaim csodálkoznának is, ha ilyeneket olvasnának rólam az újság­ban. Hogy párttag vagyok, azt mindenki tudja, a pártonkívüliek között is sokan gondolkodnak úgy mint én, ebből a szempontból nem különbözöm a töb­biektől. Olvastam egyszer valahol, hogy nálunk az alkotmány is tiltja, hogy szár­mazás és nem szerint megkülönböztes­sék az embereket, s biztosítja a világné­zeti szabadságot is, tehát nem lehet olyan statisztikát készíteni, miszerint ki­nek milyen a pártállása. Ezt én nagyon helyesnek tartom, hiszen h­ogy ki hogyan érez belül, azt nem lehet úgysem kifejezni ilyen formális dolgokkal, hogy ki milyen szervezthez tartozik. Félre ne értsen, nem arról van szó, hogy a párttagságot vagy a munkásőrsé­get ne vállalnám, hiszen azért, „kiállunk, mint a kémény, lássák”, hanem azt nehéz elmondani, hogy mindez mit jelent az em­ber számára. Mindenki sok közösséghez tartozik. Hiszen itt van a családom, a feleségem, a két gyerek. Aztán van tágabb család, a testvéreim, a rokonság. Ez is közös, az egész munkahely is az, azon belül pedig a szocialista brigád. Hogy a munkásőr­ség mit jelent összetartozásban, azt iga­zán csak az tudja, aki közéjük tartozik. Vannak ennek külső jelei is, hiszen min­denki, akiről eddig beszéltem, jött segíte­ni, amikor építkeztünk, velem voltak ak­kor is, amikor apám meghalt. Segítettek pénzzel, munkával, és jó szóval is támo­gattak. A dolog lényege azért mégsem biztos, hogy itt van. Most a történelmi évfordulók kapcsán sokszor eszembe jutott, hogy a nemzetnek, később pedig a munkás­­mozgalomnak mennyi mártírja volt, mi­lyen természetesen és egyszerűen tud­ták vállalni a halált is azért az eszméért, amelyben hittek, és amiért tettek is. Nagy kérdés, hogy ma közülünk hányan visel­kednének ugyanilyen bátran. Ma nem nagyon divatos hinni egy eszmében és dolgozni is érte. Ma inkább pénzért dol­gozik az ember, és elfelejtkezik arról, hogy ő egyedül semmire sem menne a többiek nélkül. Szerintem a hűség egy eszméhez, mozgalomhoz, közösséghez­­ érzelmi kérdés is, ahhoz kevés a tudományos meggyőződés, mégha nélkülözhetetlen is. Talán most végre elérkezek ahhoz a ponthoz, amit eddig talán kerülgettem. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy nekem apám emlékéhez kell hűnek len­nem, egyszerűen továbbcsinálom azt, amit ő 1947-ben elkezdett. Ennyi és nem több, de ezt a dolgot már igazán nem kell nagydobra verni. Ez igazán nem tartozik a nyilvánosságra csak rám. Egyébként, az hiszem, nagyon sokan vannak így, csak nem mondják, mint ahogy én sem szoktam hivatkozni erre. A táncoló nagymama Egy asszony Váraljáról - Kérdezzen nyugodtan, szívesen vá­laszolok. Amikor idekerültem Szekszárd­­ra, a húsiparhoz, éppen ilyen bőbeszédű asszonyra volt szükségük, aki toborozni tudja az embereket. Egy buszra valanyit sikerült megnyerni, a legtöbbet szülőfa­lumból, Váraljáról. Szép hely ám, jöjjön el oda, ha még nem járt arra. Nézze meg a mi magyardombi tojásvásárunkat hús­vét napján. Olyan viasszal hímzett, hagy­mával festett tojást csak mi csinálunk. A régi szokás szerint délután, templomból jövet kezdi vásárolni a nép. Az egész éle­temet itt éltem, még a déd- meg az ük­anyám is idevaló. Nagymama Sipos Éva, édesanyám Kiss Éva, én Varga Éva va­gyok. Férjem, Fercsek Ferenc, de mife­lénk az asszonyokat is azon a néven szó­lítják, amelyen gyerekkora óta ismerik, így hogy a keresztnevet az elsőszülött örökli, megjegyezni se nehéz - még a lányom is Éva. - De az unokája már Anita. - Van egy fiúunokám is,­­ a fiamék ki­csije aki meg édesanyám kérésére lett János, édesapám emlékére. Mindketten két és fél évesek, de a fiú náluk, Szek­­szárdon már mutatja, hogyan táncol a váraljai mama. - A tánccal hogyan került kapcsolat­ba?­­ ...kapcsolatba? Én inkább úgy mon­danám, hogy örököltem a szeretetét. Be­­leszülettem. Ha látná a ruhánkat, a szőt­teseket - a kezünk munkáját! Lemásol­hatja, aki nagyon akarja, de így sem lehet tőlünk ellopni. Hetenként legalább egy­szer, de van úgy, hogy többször is próbá­lunk. Sok országban megfordult az együttes, a környező országokban, de még Olaszországban is. Az idén holland és franciaországi folklórfesztiválra kap­tunk meghívást. - Emlékezetesen szép utak lehettek. - Nem szépek, hanem csodálatosak! - Férje szeret táncolni? - Képzelje, nem! De nem rosszkedélyű ő sem, baráti társaságban, ha a hangulat úgy hozza, maga is szívesen elénekelget. Tavalyelőtt nyugdíjazták, harmincnyolc évet töltött a bányában Komlón, tizenöt éves se volt, amikor kezdte. De hála a sorsnak, nem tette tönkre a bánya, jó erőben lévő, egészséges most is. A kö­zös munkahelyünkön ismerkedtünk meg, mert két évig a mázaiakhoz tartozó váraljai feltárásnál dolgoztam én is. Kor­­kedvezménnyel a lámpakamrában. Nem voltam még tizenhat éves. A házasságkö­tésnél sem voltam több tizenhétnél. Az el­ső munkahelyet és az első szerelmet nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Ami­kor kicsik voltak a gyerekek, a faluban nehéz volt az elhelyezkedés, csak alkal­mi munkát vállalhattam, később meg az életemhez nőtt az ingázás. Ha délelőttös vagyok, akkor már négy órakor kelek, a napot kovával kezdem, majd indulok. De nálam két nap sohase egyforma. Ha én otthon elmegyek a boltba, én nemcsak a boltba megyek - szinte nincs is úgy, hogy rám ne szóljanak: hova mész, Var­ga Éva?! Az életben is jöhet akármi várat­lan fordulat: öröm is, bánat is. Ott vannak a legidősebbek - mi vagyunk azok, akik még sokat tehetünk értük, őrizhetjük azt a tudást, amit tőlük kaptunk. - Említette, hogy az életéhez nőtt az in­gázás. - Igen, korábban sokáig Mázaszász­­váron egy vasipari vállalathoz buszoz­­tam. Merőkanalat gyártottunk, szállító­­gépszalag-alkatérszeket szegecseltünk. Présgépekkel kellett dolgozni. Férfiak­nak való, nehéz munka. Az akkori szerve­zők, akik 1979-ben a faluban jártak, fil­met is vetítettek nekünk, milyen is ez a húsipari szakma. Édesanyám, aki a leg­nehezebb években is olyan erővel tudta összetartani a családot, javasolta, pró­báljam meg. De kérni kellett az új vállala­tot, hogy segítsen, mert a régiről nem akarnak elengedni. A zsírzóüzembe kezdtem, onnan kerültem ide a belföldi csomagolóba, ahol igazán jól érzem ma­gam. A főnökeim rendesek, halk sza­­vúak, és ez igazán női munka. A húsipar a népi együttesünket is patronálja. - A pénz milyen szerepet játszott az életében? - Szükséges valami, de soha nem töl­tötte ki az életemet. Családon belül se igen ismertük az „enyém-tied” fogalmát - közös elhatározásunk szerint költöttünk. Az a harmónia, az a rokonszenv, ami kö­rülvesz, számomra az az érték, az a „pénz”. Ha valami fájdalom ér, nem vi­szem haza és otthonról se ide a munka­helyre - és különben is: az életben nagyon sok mindennek lehet örülni, ha nem nézzük azonnal a sötétebbik oldalát. Sokan úgy ismerik: a „Váraljai Éva” "K­ÉPÚJSÁG 5 Kézen fogva 54 éven keresztül Szíjártó Sándor a 89. évében jár. Negyvenöt éven keresztül tanított, ma is vállal munkát a nyugdíj mellett. Kevés be­szédű, nehezen indulnak a szavak, az­után annál mélyebbre jutunk egy foga­lom tartalmát keresve egy rendkívül gaz­dag életút, humánus emberi tartás, érze­lemgazdag személyiség tárul fel. Társ­hoz, hivatáshoz, életelvhez, meggyőző­déshez való hűség - nehéz szétválaszta­ni, összefonódnak.­­ Nemrégiben a Balaton mellé kirán­dultunk a pártbizottság dolgozóival és ott csodálkozva kérdeztek bennünket, amiért kézenfogva jártunk a feleségem­mel. Erre csak azt válaszoltam: ezt tes­­­szük 54 éve. Az első fiammal megszüle­tésekor 1930-ban maradtam magamra, azután két év múlva Fiuméból hoztam a feleségem, Kucich Gemmát, aki ekkor egy szót sem tudott magyarul. Azóta is neki köszönhetek mindent, az életörö­möt, a munka szeretetét, párthűséget, az életemet. Szinte egymaga tanulta meg a nyelvet, közöttünk élve, beszélgetve, mert nem volt időm segíteni, akkor dél­előtt, délután 130 kisdiákot tanítottam a fácánkerti iskolában. Hogy miként került a szigetvári 11 gyermekes pedagóguscsaládból Sán­dor bácsi a kis faluba, nem nehéz elkép­zelni. Tanítódiplomával a zsebében nem kerülte el őt sem a háború, igaz, arra ma is büszke lehetne - inkább a szerencsé­jét említi -, hogy egyetlen embert sem ölt meg. Az őszirózsás forradalamat Buda­pesten élte át, a Tanácsköztársaság alatt végig tanított, így a fehérterror idején nem kapott munkát. Egy segítőkész ro­konnak köszönhette a fácánkerti községi tanítóságot, ahonnan azután csak 65 éves korában, nyugdíjba vonulásakor költözött be Szekszárdra.­­ Kilenc-tízezer gyereket, felnőttet ta­nítottam, nagyon jólesik ma is az emlé­kezés. Emlékezetes eset volt 1948-ban, a száz évvel ezelőtti eseményekre emlé­keztünk a faluban. Petőfiről szerveztünk előadást a gyerekekkel. Az egyik szerep­lő T. Nagy Sándor - ma az Élet és Tudo­mány című folyóirat munkatársa­­ távol­maradt. Másnap nagyon megszidtam. Nyugdíjba vonulásomkor aztán egy cikk jelent meg a lapban „Két bocsánatkérés” címmel egykori tanítványom tollából, az egyik címzett Petőfi Sándor, a másik én voltam.­­ Azt, hogy az ember mindennap örömmel menjen a munkahelyre, más emberekkel foglalkozzon, gyerekeket ta­nítson, vagy végezze a feladatát, csak az tudja megtenni, akinek az életét a családi támasz, a hűséges társ segíti. A felesé­gem tíz éve jelentkezett a múzeumba te­remőrnek. Megkérdezték tőle, hogy mennyi a nyugdíja, mire ő mondta, hogy nincsen, háztartásbeli volt. Nem dolgo­zott, csak rendben tartotta a házat, vizet hordott, fát fűrészelt, selyemhernyót te­nyésztett, petróleumlámpa mellett élt és felnevelt velem két gyereket. Tudja, azt hiszem ez a legnagyobb hűség. Sándor bácsi születésnapját ünnepelték február 10-én, természetesen együtt Már gyermekkorban is Nem kell sülve-főve együtt lenni... A tizenhárom éves Eszter és Tímea el­sős koruk óta barátnők. Kérdésemre, hogy ki­tartó ragaszkodásuknak mi a titka, így valla­nak: Tímea: Első osztálytól kezdve barátok va­gyunk Eszterrel. Persze, van más barátom is, de vele szorosabb a kapcsolatom. Mindent el­mondok neki a családunkról, arról, hogy mi történt a diszkóban, minek örülök, vagy miért szomorkodom, néha olyan dolgokat is, amit még anyu se tud. Általában egy véleményen vagyunk az osztálytársainkról, nem szoktunk összeveszni, legalábbis nem emlékszem rá. Nem lógunk folyton egymás nyakán, mert ak­kor meg is unnánk a másikat. Szerintem akkor is lehetünk hű barátok, ha nem vagyunk együtt sülve-főve. Vannak fiúbarátaim is, velük is meg lehet beszélni mindent, de ők ebben a korban inkább a szerelemre gondolnak, és egymásnak dicsekednek azzal, hány lánnyal jártak, s éppen hány van nekik. Van olyan is, aki három lányt is tart magának egyszerre. Szerintem nem kell azonnal szerelemre gon­dolni, lehet fiú és lány között is barátság, ugyanúgy, mint két fiú vagy két lány között. A lányoknál hosszabb ideig tart a barátság. A miénkben egyébként nincs semmi különös. Megértjük egymást, segítünk a másiknak, so­kat tudunk együtt nevetni, és mindig van közös témánk. Ezért tudtunk 7 éven át kitartani egy­más mellett. Eszter: Timi hetedik éve a barátnőm. Sze­rintem a barátság nagyon fontos, mert ez köti össze az embereket. Ha valakinek nincs ba­rátja, annak nagyon rossz lehet. Mi ketten nem szoktunk összeveszni. Ha egyikünk megsérti a másikat, pár percig nem szólunk egymáshoz, de a végén valamelyikünk nem bírja tovább, és kibékülünk. Nem is tudom, mi lesz velünk, ha nyolcadik után elválunk, és mindegyikünk má­sik iskolába megy. Azt már elterveztem, hogy mindjárt az első napon felhívom Timit telefo­non, és elmondok neki mindent, ami az új suli­ban történt. Mi nem nagyon szoktunk együtt moziba vagy ilyen helyekre járni, de azért ez a barátság összeköt bennünket. Több barátom is van az osztályban, de a legjobb ő. Hallottam már olyanról, hogy két barátnő összeveszett, és akkor az egyik elkezdett mindenféle dolgo­kat terjeszteni a másikról, s aztán amikor nagy nehezen kibékültek, mindent letagadott. Köz­tünk ilyen nem fordult elő. Olyan volt, hogy az egyik osztálytársnőm megpróbált elválasztani a Timitől. Én talán rá is álltam volna, de mikor a Timi megmondta neki, hogy nem engedi a ba­rátságunkat elrontani, akkor észbe kaptam, és a Timi mellett maradtam. Ha valami nem tet­szik a másikon, például a frizurája, szerintem ezt nem kell neki megmondani, mert esetleg megbántom vele. Mi ketten sokat szoktunk ne­vetni, segítjük egymást a tanulásban, de főleg ő engem. Ez jólesik, de azért kellemetlen is, mert én rosszabb tanuló vagyok, és nem tu­dom neki viszonozni. Úgy érzem, mindaz amit leírtam, megmagyarázza, hogy mitől hűséges a mi barátságunk. Az oldalt készítették: BÓKA RÓBERT, CSER ILDIKÓ, IHAROSI IBOLYA, KAPFINGER ANDRÁS, TAKÁCS ZSUZSA.

Next