Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-25 / 71. szám
1987. március 25. HŰSÉG Annak tulajdonsága, aki, ami hű, állhatatos, tudatos, rendszeres szerető ragaszkodás valakihez, valamihez, kitartás valaki, valami mellett. Megegyezés az eredetivel, a valósággal. (A magyar nyelv értelmező szótára) Emberi kapcsolatainkat határozza meg A hűség, mint az egyik, talán legemberibb megnyilvánulás, cselekedeteinket, érzelmeinket láthatatlanul befolyásoló erő átszövi, meghatározza az élet egészét. Születésünktől kezdve a halálig, az új életet termő szerelmet, emberi kapcsolatainkat, viszonyulásainkat a világhoz, természethez, a földhöz, a lakóhelyhez való kötődést. Az egyik legtöbbször megjelenített, mágneses kapocsként ható vonzást a föld jelenti. Az irodalomban, művészetben sokszor ábrázolt téma ez, egyik legmegrendítőbb példája Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó című regénye, a legutóbbi időszak olvasmányai közül. Persze, nem kell ahhoz könyvekben lapozni, alkotók gondolatvilágát tanulmányozni, hogy ezt az ősi, ösztönös kötődést megértsük, vagy ha mi, a ma generációja meg nem is értjük, tisztelni tudjuk. Eszembe jutnak egyre fogyó falvaink, az ott felnőtt idős parasztemberek, akik életüket végigdolgozták, és akiknek életét a föld adta a mai napig, milyen egyszerű, szép szavakkal beszélnek a verejtéket követelő, sokszor könnyet fakasztó, a legnagyobb örömet adó földről, a természetről. Kevesen, egyre kevesebben vannak ma már. De ma is találunk hozzájuk hasonlókat, akik ugyan nem az évszázados, apáról-fiúra szálló hagyományok folytatóiként, a szinte génjeikben elraktározott tulajdonságként, ösztönös erőként kötődnek a személyiségük kiteljesedéséhez, az önmagunk megmutatásához szükséges munkához. A számtalan kényszerpályára vezető tényezőt itt nem említjük, hiszen itt nem pénzkeresetről van szó - többről. Azért is fontos ezt felvetni, mert ma forrponton áll a vita a korábbi felfogás és a jelenlegi gazdasági vezetők között, mennyiben erény és követendő példa a gyárhoz, üzemhez, munkahelyhez való több évtizedes hűség: az élhetetlen, szakmájukat kevéssé ismerők maradnak óvatosságból egy életen át egy helyen, vagy valódi érzelmi szálat, erkölcsi tartást jelent ez. A polémiát persze nem lehet igennel vagy nemmel megválaszolni, csupán egyetlen megjegyzést szeretnénk hozzáfűzni. Nemcsak évekkel mérhetjük - de a sorok írója szerint ez sem közömbös -, hanem a mindekori felkészültséggel, teljesítménnyel is a munkahelyhez való kötődést. Hiszen az eredményesen végzett munka, a jó hozzáállás, az önmagunkkal szemben támasztott igény, annak a közösség követelményével történő összhangba hozása legalább ennyire fokmérője a hűségnek. Teljességre nem törekedhetünk, hiszen mindenkinek az értékrendszerében különböző helyen, más-más kategóriákhoz kapcsolódva jelentkezik a fogalom, sokan a lakóhelyhez, hazához, a párthoz, egy eszméhez való hűséget tekintik elsőnek. De talán nem tévedünk, hogyha legfontosabb emberi kapcsolatainkban, a legtöbbet adó érzésben, a szerelemben keressük és találjuk meg a hűség alapgondolatát. Közösséghez tartozni kell Nem az a fontos, hogy mi a nevem, talán a munkatársaim csodálkoznának is, ha ilyeneket olvasnának rólam az újságban. Hogy párttag vagyok, azt mindenki tudja, a pártonkívüliek között is sokan gondolkodnak úgy mint én, ebből a szempontból nem különbözöm a többiektől. Olvastam egyszer valahol, hogy nálunk az alkotmány is tiltja, hogy származás és nem szerint megkülönböztessék az embereket, s biztosítja a világnézeti szabadságot is, tehát nem lehet olyan statisztikát készíteni, miszerint kinek milyen a pártállása. Ezt én nagyon helyesnek tartom, hiszen hogy ki hogyan érez belül, azt nem lehet úgysem kifejezni ilyen formális dolgokkal, hogy ki milyen szervezthez tartozik. Félre ne értsen, nem arról van szó, hogy a párttagságot vagy a munkásőrséget ne vállalnám, hiszen azért, „kiállunk, mint a kémény, lássák”, hanem azt nehéz elmondani, hogy mindez mit jelent az ember számára. Mindenki sok közösséghez tartozik. Hiszen itt van a családom, a feleségem, a két gyerek. Aztán van tágabb család, a testvéreim, a rokonság. Ez is közös, az egész munkahely is az, azon belül pedig a szocialista brigád. Hogy a munkásőrség mit jelent összetartozásban, azt igazán csak az tudja, aki közéjük tartozik. Vannak ennek külső jelei is, hiszen mindenki, akiről eddig beszéltem, jött segíteni, amikor építkeztünk, velem voltak akkor is, amikor apám meghalt. Segítettek pénzzel, munkával, és jó szóval is támogattak. A dolog lényege azért mégsem biztos, hogy itt van. Most a történelmi évfordulók kapcsán sokszor eszembe jutott, hogy a nemzetnek, később pedig a munkásmozgalomnak mennyi mártírja volt, milyen természetesen és egyszerűen tudták vállalni a halált is azért az eszméért, amelyben hittek, és amiért tettek is. Nagy kérdés, hogy ma közülünk hányan viselkednének ugyanilyen bátran. Ma nem nagyon divatos hinni egy eszmében és dolgozni is érte. Ma inkább pénzért dolgozik az ember, és elfelejtkezik arról, hogy ő egyedül semmire sem menne a többiek nélkül. Szerintem a hűség egy eszméhez, mozgalomhoz, közösséghez érzelmi kérdés is, ahhoz kevés a tudományos meggyőződés, mégha nélkülözhetetlen is. Talán most végre elérkezek ahhoz a ponthoz, amit eddig talán kerülgettem. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy nekem apám emlékéhez kell hűnek lennem, egyszerűen továbbcsinálom azt, amit ő 1947-ben elkezdett. Ennyi és nem több, de ezt a dolgot már igazán nem kell nagydobra verni. Ez igazán nem tartozik a nyilvánosságra csak rám. Egyébként, az hiszem, nagyon sokan vannak így, csak nem mondják, mint ahogy én sem szoktam hivatkozni erre. A táncoló nagymama Egy asszony Váraljáról - Kérdezzen nyugodtan, szívesen válaszolok. Amikor idekerültem Szekszárdra, a húsiparhoz, éppen ilyen bőbeszédű asszonyra volt szükségük, aki toborozni tudja az embereket. Egy buszra valanyit sikerült megnyerni, a legtöbbet szülőfalumból, Váraljáról. Szép hely ám, jöjjön el oda, ha még nem járt arra. Nézze meg a mi magyardombi tojásvásárunkat húsvét napján. Olyan viasszal hímzett, hagymával festett tojást csak mi csinálunk. A régi szokás szerint délután, templomból jövet kezdi vásárolni a nép. Az egész életemet itt éltem, még a déd- meg az ükanyám is idevaló. Nagymama Sipos Éva, édesanyám Kiss Éva, én Varga Éva vagyok. Férjem, Fercsek Ferenc, de mifelénk az asszonyokat is azon a néven szólítják, amelyen gyerekkora óta ismerik, így hogy a keresztnevet az elsőszülött örökli, megjegyezni se nehéz - még a lányom is Éva. - De az unokája már Anita. - Van egy fiúunokám is, a fiamék kicsije aki meg édesanyám kérésére lett János, édesapám emlékére. Mindketten két és fél évesek, de a fiú náluk, Szekszárdon már mutatja, hogyan táncol a váraljai mama. - A tánccal hogyan került kapcsolatba? ...kapcsolatba? Én inkább úgy mondanám, hogy örököltem a szeretetét. Beleszülettem. Ha látná a ruhánkat, a szőtteseket - a kezünk munkáját! Lemásolhatja, aki nagyon akarja, de így sem lehet tőlünk ellopni. Hetenként legalább egyszer, de van úgy, hogy többször is próbálunk. Sok országban megfordult az együttes, a környező országokban, de még Olaszországban is. Az idén holland és franciaországi folklórfesztiválra kaptunk meghívást. - Emlékezetesen szép utak lehettek. - Nem szépek, hanem csodálatosak! - Férje szeret táncolni? - Képzelje, nem! De nem rosszkedélyű ő sem, baráti társaságban, ha a hangulat úgy hozza, maga is szívesen elénekelget. Tavalyelőtt nyugdíjazták, harmincnyolc évet töltött a bányában Komlón, tizenöt éves se volt, amikor kezdte. De hála a sorsnak, nem tette tönkre a bánya, jó erőben lévő, egészséges most is. A közös munkahelyünkön ismerkedtünk meg, mert két évig a mázaiakhoz tartozó váraljai feltárásnál dolgoztam én is. Korkedvezménnyel a lámpakamrában. Nem voltam még tizenhat éves. A házasságkötésnél sem voltam több tizenhétnél. Az első munkahelyet és az első szerelmet nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Amikor kicsik voltak a gyerekek, a faluban nehéz volt az elhelyezkedés, csak alkalmi munkát vállalhattam, később meg az életemhez nőtt az ingázás. Ha délelőttös vagyok, akkor már négy órakor kelek, a napot kovával kezdem, majd indulok. De nálam két nap sohase egyforma. Ha én otthon elmegyek a boltba, én nemcsak a boltba megyek - szinte nincs is úgy, hogy rám ne szóljanak: hova mész, Varga Éva?! Az életben is jöhet akármi váratlan fordulat: öröm is, bánat is. Ott vannak a legidősebbek - mi vagyunk azok, akik még sokat tehetünk értük, őrizhetjük azt a tudást, amit tőlük kaptunk. - Említette, hogy az életéhez nőtt az ingázás. - Igen, korábban sokáig Mázaszászváron egy vasipari vállalathoz buszoztam. Merőkanalat gyártottunk, szállítógépszalag-alkatérszeket szegecseltünk. Présgépekkel kellett dolgozni. Férfiaknak való, nehéz munka. Az akkori szervezők, akik 1979-ben a faluban jártak, filmet is vetítettek nekünk, milyen is ez a húsipari szakma. Édesanyám, aki a legnehezebb években is olyan erővel tudta összetartani a családot, javasolta, próbáljam meg. De kérni kellett az új vállalatot, hogy segítsen, mert a régiről nem akarnak elengedni. A zsírzóüzembe kezdtem, onnan kerültem ide a belföldi csomagolóba, ahol igazán jól érzem magam. A főnökeim rendesek, halk szavúak, és ez igazán női munka. A húsipar a népi együttesünket is patronálja. - A pénz milyen szerepet játszott az életében? - Szükséges valami, de soha nem töltötte ki az életemet. Családon belül se igen ismertük az „enyém-tied” fogalmát - közös elhatározásunk szerint költöttünk. Az a harmónia, az a rokonszenv, ami körülvesz, számomra az az érték, az a „pénz”. Ha valami fájdalom ér, nem viszem haza és otthonról se ide a munkahelyre - és különben is: az életben nagyon sok mindennek lehet örülni, ha nem nézzük azonnal a sötétebbik oldalát. Sokan úgy ismerik: a „Váraljai Éva” "KÉPÚJSÁG 5 Kézen fogva 54 éven keresztül Szíjártó Sándor a 89. évében jár. Negyvenöt éven keresztül tanított, ma is vállal munkát a nyugdíj mellett. Kevés beszédű, nehezen indulnak a szavak, azután annál mélyebbre jutunk egy fogalom tartalmát keresve egy rendkívül gazdag életút, humánus emberi tartás, érzelemgazdag személyiség tárul fel. Társhoz, hivatáshoz, életelvhez, meggyőződéshez való hűség - nehéz szétválasztani, összefonódnak. Nemrégiben a Balaton mellé kirándultunk a pártbizottság dolgozóival és ott csodálkozva kérdeztek bennünket, amiért kézenfogva jártunk a feleségemmel. Erre csak azt válaszoltam: ezt tesszük 54 éve. Az első fiammal megszületésekor 1930-ban maradtam magamra, azután két év múlva Fiuméból hoztam a feleségem, Kucich Gemmát, aki ekkor egy szót sem tudott magyarul. Azóta is neki köszönhetek mindent, az életörömöt, a munka szeretetét, párthűséget, az életemet. Szinte egymaga tanulta meg a nyelvet, közöttünk élve, beszélgetve, mert nem volt időm segíteni, akkor délelőtt, délután 130 kisdiákot tanítottam a fácánkerti iskolában. Hogy miként került a szigetvári 11 gyermekes pedagóguscsaládból Sándor bácsi a kis faluba, nem nehéz elképzelni. Tanítódiplomával a zsebében nem kerülte el őt sem a háború, igaz, arra ma is büszke lehetne - inkább a szerencséjét említi -, hogy egyetlen embert sem ölt meg. Az őszirózsás forradalamat Budapesten élte át, a Tanácsköztársaság alatt végig tanított, így a fehérterror idején nem kapott munkát. Egy segítőkész rokonnak köszönhette a fácánkerti községi tanítóságot, ahonnan azután csak 65 éves korában, nyugdíjba vonulásakor költözött be Szekszárdra. Kilenc-tízezer gyereket, felnőttet tanítottam, nagyon jólesik ma is az emlékezés. Emlékezetes eset volt 1948-ban, a száz évvel ezelőtti eseményekre emlékeztünk a faluban. Petőfiről szerveztünk előadást a gyerekekkel. Az egyik szereplő T. Nagy Sándor - ma az Élet és Tudomány című folyóirat munkatársa távolmaradt. Másnap nagyon megszidtam. Nyugdíjba vonulásomkor aztán egy cikk jelent meg a lapban „Két bocsánatkérés” címmel egykori tanítványom tollából, az egyik címzett Petőfi Sándor, a másik én voltam. Azt, hogy az ember mindennap örömmel menjen a munkahelyre, más emberekkel foglalkozzon, gyerekeket tanítson, vagy végezze a feladatát, csak az tudja megtenni, akinek az életét a családi támasz, a hűséges társ segíti. A feleségem tíz éve jelentkezett a múzeumba teremőrnek. Megkérdezték tőle, hogy mennyi a nyugdíja, mire ő mondta, hogy nincsen, háztartásbeli volt. Nem dolgozott, csak rendben tartotta a házat, vizet hordott, fát fűrészelt, selyemhernyót tenyésztett, petróleumlámpa mellett élt és felnevelt velem két gyereket. Tudja, azt hiszem ez a legnagyobb hűség. Sándor bácsi születésnapját ünnepelték február 10-én, természetesen együtt Már gyermekkorban is Nem kell sülve-főve együtt lenni... A tizenhárom éves Eszter és Tímea elsős koruk óta barátnők. Kérdésemre, hogy kitartó ragaszkodásuknak mi a titka, így vallanak: Tímea: Első osztálytól kezdve barátok vagyunk Eszterrel. Persze, van más barátom is, de vele szorosabb a kapcsolatom. Mindent elmondok neki a családunkról, arról, hogy mi történt a diszkóban, minek örülök, vagy miért szomorkodom, néha olyan dolgokat is, amit még anyu se tud. Általában egy véleményen vagyunk az osztálytársainkról, nem szoktunk összeveszni, legalábbis nem emlékszem rá. Nem lógunk folyton egymás nyakán, mert akkor meg is unnánk a másikat. Szerintem akkor is lehetünk hű barátok, ha nem vagyunk együtt sülve-főve. Vannak fiúbarátaim is, velük is meg lehet beszélni mindent, de ők ebben a korban inkább a szerelemre gondolnak, és egymásnak dicsekednek azzal, hány lánnyal jártak, s éppen hány van nekik. Van olyan is, aki három lányt is tart magának egyszerre. Szerintem nem kell azonnal szerelemre gondolni, lehet fiú és lány között is barátság, ugyanúgy, mint két fiú vagy két lány között. A lányoknál hosszabb ideig tart a barátság. A miénkben egyébként nincs semmi különös. Megértjük egymást, segítünk a másiknak, sokat tudunk együtt nevetni, és mindig van közös témánk. Ezért tudtunk 7 éven át kitartani egymás mellett. Eszter: Timi hetedik éve a barátnőm. Szerintem a barátság nagyon fontos, mert ez köti össze az embereket. Ha valakinek nincs barátja, annak nagyon rossz lehet. Mi ketten nem szoktunk összeveszni. Ha egyikünk megsérti a másikat, pár percig nem szólunk egymáshoz, de a végén valamelyikünk nem bírja tovább, és kibékülünk. Nem is tudom, mi lesz velünk, ha nyolcadik után elválunk, és mindegyikünk másik iskolába megy. Azt már elterveztem, hogy mindjárt az első napon felhívom Timit telefonon, és elmondok neki mindent, ami az új suliban történt. Mi nem nagyon szoktunk együtt moziba vagy ilyen helyekre járni, de azért ez a barátság összeköt bennünket. Több barátom is van az osztályban, de a legjobb ő. Hallottam már olyanról, hogy két barátnő összeveszett, és akkor az egyik elkezdett mindenféle dolgokat terjeszteni a másikról, s aztán amikor nagy nehezen kibékültek, mindent letagadott. Köztünk ilyen nem fordult elő. Olyan volt, hogy az egyik osztálytársnőm megpróbált elválasztani a Timitől. Én talán rá is álltam volna, de mikor a Timi megmondta neki, hogy nem engedi a barátságunkat elrontani, akkor észbe kaptam, és a Timi mellett maradtam. Ha valami nem tetszik a másikon, például a frizurája, szerintem ezt nem kell neki megmondani, mert esetleg megbántom vele. Mi ketten sokat szoktunk nevetni, segítjük egymást a tanulásban, de főleg ő engem. Ez jólesik, de azért kellemetlen is, mert én rosszabb tanuló vagyok, és nem tudom neki viszonozni. Úgy érzem, mindaz amit leírtam, megmagyarázza, hogy mitől hűséges a mi barátságunk. Az oldalt készítették: BÓKA RÓBERT, CSER ILDIKÓ, IHAROSI IBOLYA, KAPFINGER ANDRÁS, TAKÁCS ZSUZSA.