Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-23 / 146. szám

a^ÉPÚJSÁG Moziban Hogy ugyanarról a témáról több bőrt is le lehet húzni, nem mai keletű találmány. Ismerik ezt Amerikában is, így várható volt, hogy a világsikerű A cápa című film­nek meglesz a folytatása. Mire hozzánk az első variáció eljutott, ott már a harma­dik folytatás is elkészült. A mozikban nálunk most a második rész borzolgatja a nézők idegeit, illetve a videó-feketepiac jóvoltából sokan láthat­ták a harmadik - már-már elviselhetetle­nül gyenge - variációt is. Most viszont maradjunk A cápa 2-nél. Jeannot Szwarc filmjében minden visszaköszön abból, amit az első részben láttunk. Roy Scheider épp olyan ellenállhatatlan igaz­ság bajnoka, mint az előző részben. Most sem a város vezetőinek profitérde­keit, hanem a nyaralók biztonságát igyekszik szolgálni. Most sem hajlandó megalkuvásra, így jutalmát is megkapja: leváltják beosztásából. És szolgálaton kí­vül is segítségére siet a bajbajutottaknak. Ebbéli érdemeiből még az sem von le semmit, hogy gyermekei is azok között vannak, akiket a cápa megtámadott. Természetesen ebben a jegyzetben nem­­ árulom el, ki lesz a győztes, de úgy gondolom, nem nehéz kitalálni. Minden­esetre a küzdelem módja, a végső össze­csapás mikéntje más, mint az első cápa­variációban volt. Végül is forgatókönyvírói lelemény dolga, hogy ki mennyi borzalmat, színes festéket és levágott, pontosabban hara­pott testrészeket imitáló műanyagot tud beépíteni a filmbe, ki mennyire tudja a nézők idegeit felborzolni, megszolgálva azok pénzéért. Mert vegyük azt is tudo­másul, hogy aki jegyet vált a cápa leg­újabb kalandjára, az tudja, mit vásárol. Borzongani, izgulni, kikapcsolódni ül be a mozi nézőterére. Ezt pedig meg is kap­ja. Mert A cápa 2. tisztességes iparos­munka, alkotói a filmkészítés mesterfo­gásait ismerik, alkalmazzák, az operatőri munka, a zene jól alkalmazkodik a sze­replők szuggesztív játékához. Döntő szerepe a rendező mellett mégis a trükkmesternek volt, hisz neki kellett el­hitetni a hihetetlent, életszerűvé vará­zsolni a behemót műanyag szörnyet, ré­mületkeltővé tenni a szereplők rémületet sugalló játékát. Hogy ez mennyire sike­rült, azt ki-ki önmagán állapíthatja meg, hisz nézőnként más és más reakciót vált ki egy-egy ilyen film. TAMÁSI JÁNOS A cápa újra hódít Jelenet a filmből O­rszágos szövetkezeti dalostalálkozó A Fogyasztási Szövetkezetek Orszá­gos Tanácsa és Szolnok Megyei Szövet­sége, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa és Szolnok Megyei Szövetsége, a KÓTA és Szolnok város XI. alkalommal rendezték meg az országos szövetkezeti dalostalálkozót. A rangos eseményre jú­nius 20-21 -én került sor a nagy múltú Ti­­sza-parti városban, ahova 24 együttes 1000 dalosa utazott az ország minden részéből, hogy bemutassa tudását, szá­mot adjon fejlődéséről. A kórusok két helyszínen - a gimnázium és a Pálfy Já­nos Szakközépiskola aulájában­­ adtak hangversenyt. Mindkét helyen neves szakemberekből álló zsűri értékelte a hallottakat. Zenei életünk olyan kiválósá­gai foglaltak helyet a bizottságokban, mint Fasang Árpád zeneszerző, Zámbó István Liszt-díjas karnagy és Nagy Olivér, a Zeneakadémia tanára, hogy csak a legismertebbeket említsük. Tolna megyét e nemes versenyben a mözsi Bartók Béla női kar és a Szekszár­di Szövetkezeti Madrigálkórus képvisel­te. Vasárnap színes felvonulással és a fel­­szabadulási emlékmű megkoszorúzásá­val folytatódott a program. Az emlékmű­nél Bálint Ferenc, Szolnok Város Taná­csának elnöke köszöntötte az együttese­ket. Beszédében utalt arra hogy a két év­­tizde, 1967 óta kétévenként megrende­zett dalostalálkozó immár hagyománnyá vált, melyet tovább kell folytatni. A haladó kórusmozgalom épít a szövetkezeti kóru­sok tevékenységére. Ezek az énekkarok fontos kulturális és közéleti szerepet vál­lalnak mindenhol, de különösen a falvak, kisközségek közművelődési életében. Nem lehet egészen boldog az az ember - folytatta Szolnok Város Tanácsának el­nöke -, akinek nem öröm a zene. Az ének, a zene az emberek kölcsönös megértését segíti határainkon innen és túl. A zene nyelve nemzetközi, melyet ápolni kell. Ezt követően került sor a koszorúzás­ra, majd felszalagozták a kórusok zász­lóit. A fesztivál a sportcsarnokban folytató­dott. Itt dr. Tóthpál József, a KÓTA főtitká­ra üdvözölte a jelenlévőket és emlékezte­tett arra, hogy francia kezdeményezésre szerte a világon ez a nap „a zene ünne­pe”. Felemelő, hogy a szövetkezeti da­lostalálkozót éppen ebben az időben rendezték. A közös számok eléneklése után Fa­sang Árpád a zsűri elnöke értékelte az együttesek teljesítményét. Elmondta, hogy óriási repertoár - 113 mű - hang­zott el ezúttal Szolnokon, mely felöleli az egész kórusirodalmat. Ezek közül 75 magyar művet hallottak az érdeklődők. Közülük 45 darab a mai magyar zenét képviseli. Példátlanul nagy dolog ez. A kórusművészet csúcsát jelző művek is megszólaltak magas színvonalon. Több énekkar sikeresen oldotta meg azt a fel­adatát, hogy a szerző helyett, a szerző nevében mondja el annak gondolatait. A közös éneklés társadalmi értékéről szólva a zsűri elnöke kiemelte a zene ne­velő hatását, mely kisugároz másokra is, közösségi magatartásra késztet, kifej­leszti az empátia, a beleélés képességét, segít felszámolni a korunkra sajnos egy­re inkább jellemző elidegenedést, ugyanakkor erősíti az egyén személyi­ségtudatát. Ez utóbbi gondolat Tóth Ár­pád egyik gyönyörű verssorával is meg­erősítette Fasang Árpád, íme az idézet: „Hinned kell, hogy a világ teveled is ékes.” Ezután átadták a díjakat. A mözsi Bar­tók Béla női kar (karnagy: Schmidt Jó­­zsefné) értékes teljesítményéért dicsérő oklevelet vehetett át, a Szekszárdi Szö­vetkezeti Madrigálkórus pedig (karnagy: Jobbágy Valér) I. díjat nyert. Az eredményhirdetést követően Dicz­­kó József, a Szövosz alelnöke mondott zárszót, majd felcsendült Kodály Magya­rokhoz című műve melyet Jobbágy Valér vezényelt. LEMLE ZOLTÁN Pécsi Nyári Színház A Baranya táncegyüttes jubileumi műsora 26-án A Pécsi Nyári Színház szabadtéri szín­padán június 26-án este 21 órától mutat­ja be a Baranya táncegyüttes 20 éves ju­bileumi műsorát.­­Az együttes az előadás tiszta bevételét a Pécsi Nemzeti Színház felújí­tásának céljaira ajánlotta fel.) Húsz évvel ezelőtt az együttes vállalta azt a sokszoros nehéz, fáradságos, csalódásoktól sem mentes munkát, hogy megmentsék és új­raélesszék nemzetiségeink felejtésre ítélt kin­cseit, elsősorban a délszláv etnikum gazdag népzenei és néptáncvilágát. Hittek magukban és vállalt feladatukban. Kitartó művészi mun­kájukkal mítoszt teremtettek, az együttes neve fogalommá vált. Most, amikor visszatekintenek az elmúlt húsz évre, együtt gondolnak közönségükkel a jelenre és a jövőre is. Rádió Mindennapi irodalmunk Nem vagyok biztos abban, hogy soka­kat csalt a rádió mellé szombaton kora délután Varga Lajos Márton műsora. A magyarázat főként a manapság sokat emlegetett irodalom, főként pedig a köl­tészet iránti közömbösségben keresen­dő és szinte hozzászoktunk már a megál­lapításhoz: a legtöbben alig, vagy egyál­talán nem olvasnak verseket, elsősorban a szakmai jellegű könyveket, vagy másik réteg az úgynevezett pihentető krimiket, édesbús love storykat keresi. Egy biztos, a több, mint félórás összeállítás sokkal inkább egyfajta érdeklődéskeltés, figye­lemfelhívás céljából választotta a „min­dennapi” címet, mintsem a meglévő gya­korlat regisztrálására. Az irodalom barátainak mindenesetre érdekes és valóban hasznos időtöltést ígért az irodalom új és klasszikus képvi­selőit egyaránt bemutató, kritikák felso­rakoztatására építkező rádióműsor. Első felében elsőkötetes szerzőket ismerhet­tünk meg, közös vonásuk, hogy mind a hárman negyvenesek, viszonylag ké­sőn jelentkeztek, bár a kortárs költésze­tet figyelemmel kísérők számára nem tel­jesen ismeretlenek. Hallhattunk fyiarnó János, a létezés legalapvetőbb kérdéseit feltevő, zárt, befelé építkező világot meg­teremtő verseiről, a tünékeny hangulatot, törékeny pillanatot megragadó Varga Dánielről, a roncsolt emberi létet feltáró, Franz Kafka szellemi örököseként említ­hető Czukor Györgyről, sötét világlátásá­ról. Klasszikus szerzővel zárult az irodalmi összeállítás, Illyés Gyula A szentlélek ka­ravánja című művét, naplófeljegyzéseit ajánlotta a hallgató figyelmébe Domokos Mátyás. Egyetlen gondolat ebből, Stendhal fel­fogásában - akinek elve volt: „minél több részletet” felsorakoztatni­­ született az 1919-23 közötti időszakot magába fog­laló önéletrajz, egyben történelmi fel­jegyzés. Közelebb kerül ezzel az olvasó­hoz a közelmúlt kevéssé ismert kor­szaka és hogy ez mennyire sorsdöntő, arról Illyés úgy vélekedett, hogy az em­berek többnyire azt jegyzik meg a törté­nelemből, amit az irodalom megírt. Asze­rint cselekszenek, alakítják a jövőt. Ez pedig nemcsak az írástudók, de az olvasók felelősségét is felveti. -takács- 1987. június 23. Tévénapló Amphitryon Zeusz, Kronosz és Rheia legkisebb fia, akit anyja csele mentett meg attól, hogy apja felfalja, a görög istenek királya lett, a főisten, ég és föld ura, a világrend őre. Er­kölcseit tekintve meglehetősen ingatag, elcsábított több istennőt, húsz földi nőtől születtek gyerekei, volt akit bika, mást hattyú képében hódított meg, legismertebb kalandja azonban a szép Alkménével, Amphitryon hadvezér feleségével történt. Amphitryon megölte apósát, mert a görög mitológiában mindig történik valami, Thébába menekült s innen vezetett hadjáratot sógorai gyilkosai ellen. Ezalatt Zeusz a férj képében meglátogatta Alkménét s a boldog nászból született Héraklész. A történethez tartozik, hogy a megcsalt férj máglyára küldte hűtlen hitvesét, a gáláns Zeusz azonban záporesőt küldött és eloltotta a tüzet. Alkméné tragikus hősként szerepel Euripidész egyik drámájában, azonban már Plautus felismerte a történet humoros elemeit, utána pedig nagyon sokan feldolgozták. Legismertebb Moliére komédiája, ezt követi Kleist Amphitryonja, s ha némileg el is nehezültnek érezzük, sok új színnel gazdagítja a moliére-i szöveget. Kleist komédiájából készített tévéjátékot Almási Tamás, s legjobb, ha rögtön az elején kimondjuk: adaptációja nem tetszett. Valószínűleg szereposztási félreérté­sek is vannak, mert Törőcsik Mari nem igazi Alkméné, miként Sinkó László sem ideális Jupiter-Amphitryon. A hegyi pásztornak öltözött Garas Dezső érzi legjobban a szerep már-már tragédiába forduló humorát, de amikor önmagával beszélget, csak a szegényes technikai lehetőségre tudunk gondolni. Önmagában nem lenne baj, hogy a rendező ugyanarra a színészre osztotta ki Jupiter és Sosias, illetve hasonmásuk szerepét, de ezt valahogy meg kellett volna oldalni, látványban is. Amit látunk, nagyon szegényes: Garas-Merkur beszél s válaszol neki Garas-So­­sias, mi pedig hol az egyiket, hol a másikat látjuk. A helyszínt Kleist így jelöli meg: történik Thébában, Amphitryon háza előtt. A játék helyszíne azonban áttekinthetetlen, olcsó műanyag falak között bizonytalankodnak a szereplők, majd teljesen feleslegesen felvillannak egy szegényházi bachanáliá­­nak képei is. A befejezés Moliére-nél is, Kleistnél is istenhez méltóan ünnepélyes: villám csapkod, dörög az ég, majd villámot hozó sas jelenik meg, Jupiter pedig „el­vész a felhők közt, melyek ezalatt odafent megnyíltak: látni az Olimposz csúcsát, melyen az istenek tanyáznak”. Itt csak füst van, közben valami villan, de ez nem mél­tó lezárása az isteni átváltozás mulatságosan ünnepélyes történetének befejezésé­hez. A tv-Amphitryon elmondja ugyan a póruljárt és megdicsőült thébai hadvezér ka­landját, de legföljebb pillanatokra érezzük benne a tragikomédiát, amiről prológu­sában Plautus is beszél, s amit a darab végén az ő Amphitryonja így összegez: Semmi baj, hogyha Jupiterrel kell osztoznom a javakon,­­ s most már ő akarja kien­gesztelni a legfőbb istent. A Kleist-darab jó lehetőséget kínált, elmélyültebben, több körültekintéssel másként is sikerülhetett volna. Sütő András köszöntései Amikor 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című könyve, Sütő And­rást egyszerre szárnyára vette a hír. Irodalmi körökben már régen nem volt ismeret­len, Veres Péter 1954 őszén így kiáltott fel önfeledten: „megálljunk csak emberek, itt író születik", de levelében azt is írta azért, „novelláid még nem lehetnek olyan iga­ziak, amilyenek majd jönni fognak”. S jöttek is, sorra egymás után, míg végül ott volt az igazi nagy mű, „ tanúskodásképpen egyről és másról”, az anyai ígéret könnyű álmának szivárványos fényében. A sikert a tanúság ténye is segítette, a tájat, ahonnan a híradás jött, a háborút kö­vető évek reménysége után sokáig felhők árnya borította, s a hírhozó szavából nem volt nehéz kihallani a hitet, amit egyformán táplált a közös gondban fészkelő fele­lősségtudat és a jövőt formáló szándék. Az Anyám könnyű álmot ígér hetek alatt őszinte könyvsiker lett, jelentőségéből azóta sem veszített, szavait az idő to­vább nemesítette. Sütő művészete kezdettől arra keresi a választ, hogyan lehet áthidalni az idő sza­­kadékait, melyek végzetesen szembeállítanak népeket, országokat. Ezért keresi mindig az otthonhoz vezető utat, szolgálva a kölcsönös hazatalálást, de pillanatig sem feledi, hogy „a nemzetközihez a nemzetin át vezet csak út”. S tovább is lép, mert tudja, hogy az együvé tartozás értékek hordozója, s azt is magabiztosan vallja: „A mi fáink igenis az égig nőnek, hogy lombjuk testvérlombokkal ölelkezzék a vé­ges térben s a végtelen időben.” Nagy László ravatalánál mondta ezt, s ráfelel a végső szentencia: „Valóban nincs semmi az Egészen kívül”. A földről, amely adta és ahol él, mindig messze vezettek utak, Rodostóba épp úgy, mint tibeti lámakolostorok magányába vagy Ábel Amerikájába, de a kicsi haza gondját mindenki magával vitte, bármerre sodorta is a történelem kényszere vagy a maga elé tűzött feladat. Vörösmarty gondolata, a haza­i emberiség, itt min­dig egyet jelentett, s közös a tanulság is, úgy ahogyan Sütő András szolgálja, bölcs megértéssel, a szeretet gyöngédségével, az értékek tiszteletével. Mindegyikre szükség van, talán jobban, mint bármikor. Illyés Gyula így szólította meg: „Te vagy a mai magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza.” Az is. Őrtüzénél sokan melegednek, mert a „kollektív sorsviselés" nemcsak a nemzetiségi eszmélet táplálója és megtartója, hanem olyan közös feladat, amiben ott van az emberiség megmaradásának reménye és felelőssége is. Most hatvanéves, tegyük hozzá, remekművekkel a háta mögött. A tévé több mű­sorral is köszöntötte, újra láthattuk az 1981-ben készített portréfilmet is, mi pedig innen messziről kívánunk neki további gazdag éveket. CSÁNYI LÁSZLÓ A színházi évad értékelése Tudatosabb tervezés, áttekinthetőbb szín­házi koncepció, a biztonságra való törekvés jellemezte az 1986-87-es színházi évadot. Ennek nem mond ellent, hogy a műsorterve­zésben ősszel még sok bizonytalanságot le­hetett tapasztalni; ezek elsősorban a színház­­rekonstrukciókkal, társulatépítési törekvések­kel függtek össze - tájékoztatta Gödöllői La­jos, a Művelődési Minisztérium színházi osztá­lyának vezetője az MTI munkatársát, értékelve a színházaknak az elmúlt tíz hónapban nyúj­tott teljesítményét. Miként elmondta: a színházak vezetőinek döntő többsége az eddigieknél sokkal körül­tekintőbben, a művészi igényességre jobban törekedve, a művelődéspolitikai célokat és a közönségigényt jobban szem előtt tartva állí­totta össze a bemutató- és repertoártervet. Bár különösebben kiemelkedő teljesítmény­ről, látványos, nagy sikerekről vagy bukásról nem lehet beszélni - a vártnál jobb évadot zár­tak a színházak. Néhányuk nagyon is sikeres évadot könyvelhet el, s szinte nincs olyan tár­sulat, amelynek programjából ne lehetne ki­emelni egy vagy több, az átlagot meghaladó színvonalú produkciót. Ebben az évadban is, mint már esztendők óta, mutatkoztak a kommercializálódás veszé­lyének a jelei.­­Kifejezetten csak a könnyed szórakoztatás céljait szolgáló művek szép számmal akadtak ugyan csaknem minden tár­sulat műsorán, de sokan képesek voltak arra, hogy ezeket színvonalasan vigyék színre. A hazai társulatok mintegy 250 új darabot mutattak be, a választott művek azt tükrözik, hogy a színházak többsége inkább a bizton­ságra törekedett, s bár akadtak folytatandó kí­sérletnek tekinthető színpadi megoldások, ke­vés volt a szakma vagy a közönség számára ismeretlen mű. Örvendetes viszont, hogy emelkedett a műsorra tűzött magyar drámák száma. A jövőre előretekintve is optimizmusra ad okot, hogy több fiatal, tehetséges hazai drámaíró kapott színpadott. A magyar klasszi­kus, a századfordulón és a két világháború kö­zött alkotó szerzők újrafelfedezésének folya­mata is kiteljesedett. Olyan alapművekkel gaz­dagodott a választék, mint Katona József, Ma­dách Imre, Móricz Zsigmond, Németh László, Bródy Sándor alkotásai. A szocialista dráma­­irodalom azonban a kívánatosnál kevésbé van jelen a magyar színpadon. Elsősorban a szov­jet szerzők műveit játszották-játsszák, ebben jelentős szerepe volt a Barátaink-Kortársaink sorozatnak, amely felhívta a figyelmet a kor­társ szovjet drámákra. Néhány bolgár, cseh, és lengyel szerző műve is helyet kapott a mű­sortervekben.

Next