Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-03 / 104. szám

4 Képújság Moziban A bolygó neve: Halál Ripley tiszthelyettest ötvenhét évi hi­bernált állapot után megtalálják az űrjár­művében. Rövidesen - egy tengerész­­gyalogos kommandóval együtt - elküldik a titokzatos szörnyek lakta bolygóra. Gyilkos harc kezdődik, s a szörnyeket az utolsó szálig kiirtják, így lehetne röviden összefoglalni A nyolcadik utas: a Halál című film nem túl bonyolult folytatását, mely a változatosság kedvéért A bolygó neve: Halál elnevezést viseli. A szaklapok annak idején egyöntetű lelkesedéssel írtak erről az alkotásról, kiemelve, hogy James Cameron rendező nem az első rész fordulatait ismételte meg, hanem új történetet talált ki új törvényszerűségek­kel. Mindezt csak dicsérni lehet, ám az eb­ből adódó kezdeti lelkesedés - néhány filmkocka megtekintése után - hamar átadja helyét a csalódottságnak. Az alko­tók semmit sem bíztak a véletlenre és a fantáziánkra: a viszonylag csendes első háromnegyed óra elteltével feltűnnek a szörnyek, s ettől kezdve végeláthatatlan sorokban nyomulnak mind közelebb a rettenthetetlen kommandóhoz. A csúcs­­technikát képviselő fegyverek nyomban előkerülnek, s monoton kattogásuk a tör­ténet végéig betölti a vetítőtermet. A trük­kök, a­ szörnyeket bemutató képsorok valóban jól elkészítettek: a pók-skorpió­­polip-sárkánygyík keresztezéséből lét­rejött lények mintha gyermekkori félel­meinket elevenítenék meg. Mégis a sokadik ilyen rémállat látvá­nya már nem jár feltétlenül a kívánt ha­tással. A futószalagon érkező temérdek ak­ciójelenet sajnálatos módon háttérbe szorítja a feszültségteremtő horrorele­meket, így ellaposodik az első részben még gyakorta tapasztalható, váratlanság okozta idegborzoló „élmény”, s a ször­nyek egyhangú megsemmisítése - mely­nek során természetesen a kommandó létszáma is folyamatosan csökken - megkérdőjelezi a film komolyságát. Nem szerencsés a bolygó telepesei­nek egyetlen életben maradottjaként egy kislányt szerepeltetni. Az elcsépelt fo­gásból szinte törvényszerűen következ­nek újabb közhelyek: a hősnő, Ripley ál­­lig felfegyverkezve egymaga indul - min­den részen keresztül - megmenteni a szőke hajú csöppséget. Mondanunk sem kell, hogy a kalandos vállalkozást si­ker koronázza. S ezek után minden bizonnyal az is nyilvánvaló, hogy - hasonlóan az első részhez - ki menekül meg épségben a jövőben játszódó alvilági küzdelem­ből. SZERI ÁRPÁD A szörnyek, még az üvegbura fogságábanL Rádió Libikóka Gyarló ember lévén ismét engedtem a bűnre csábító korszellemnek. E szelle­met nem is nagyon kerülgethettem. Már kedden figyelmeztetett műsorával a rá­dió, hogy a „Pénz számolva lenne jó”, majd csaknem naponta az ipargazdák rovata nem hagyta nyugodni éberségün­ket, pénteken pedig már ömlött a panasz, hogy egy közönséges papucs az egyik boltban 260 forintba, ugyanaz a másik­ban több mint kétszeresébe kerül. Ugyanebben a műsorban Veres Ágnes „szabad”árak felől tudakozódó riportjá­ban azután meg is nyugodhattam, hiszen az áringadozást, a kezdeti szélsőséges kilengéseket úgyis mérsékli majd a kiala­kuló piac. Igaz, hogy nálunk még nincs igazi piac, ami az értékükön mérné a ter­mékek, a teljesítmény és más egyéb - például a munkaerő - árát, de így majd kialakul. Megnyugodhatunk, sugallta, a meg­szólaltatott szakemberek véleménye, hi­szen a jóslások szerint a textilipari árak lefelé, azon belül a szőnyegeké fölfelé megy. A FÉG is nyugodtan emelheti 40 százalékkal a nehezen beszerezhető fű­tőeszközeinek az árát, hiszen erre mono­polhelyzete lehetőséget ad, és a minden­napi mosóporaink árai is lépcsőzhetnek fölfelé. „Addig úgy sem lehet emelni - vi­lágosítottak föl bennünket józan éleslá­tással -, hogy a termék eladhatatlan le­gyen.” Különben is, a parizer ára marad, továbbra is a hatósági árán ehetjük, s ha úgy tetszik, ihatunk több teát és nem kell ezentúl tartózkodni a fűszerektől sem. Csökken az áruk. Ha mindez nem billentené helyre a mérleg olyan szeszélyesen ingadozó nyelvét, akkor sem kell kétségbe esnünk. A riport megszólaltat árakhoz értő szak­embert is. Megtudjuk, hogy a megtévesz­tő látszatok ellenére van árellenőrzés. Máris megállapították - hallgatom meg­nyugodva, most már pusztán csak öncé­lú szellemi izgalommal -, hogy az esetek 90 százalékában jogosak ezek az emelé­sek. A vállalatok vállán az ÁFA, a szabály­zók meg különben is olyanok, amelyek „a jelenlegi körülmények között” nemigen adnak lehetőséget másra. Vitassuk meg - folytatnám az általá­nosságok ködébe burkolózó riportot - nem ad lehetőséget arra sem, hogy job­ban dolgozzunk? De hát ez csak kötöz­­ködés lenne, a műsor már így is olyan so­kat markolt, hogy tanulságul - a libikóka mellett - az a bizonyos játék jutott az eszembe, amikor a gyerekek a tenyerük­be emelik a homokot, feldobják, majd csúfondárosan mutatják, hogy mennyi maradt­­ nekem. Nekünk. Könyv Egy drámai fordulat belső képei Büki Attila - Valkai Zsuzsa: Üzenetek a sárga házból Rohanó világunkban fokozódnak bel­ső feszültségeink, ingerlékenyebbek és kevésbé toleránsak lettünk. Vannak fo­lyamatok, amelyeket képtelenek va­gyunk konstruktív módon mgközelíteni, olykor-olykor a többrétegű valóságban értelmezni. Büki Attila és Valkai Zsuzsa új könyvére azért is szeretném felhívni az olvasó fi­gyelmét, mert egy,meglehetősen „miszti­fikált” és - mondjuk ki nyíltan - „tabu­ként” kezelt problémakört dolgoz fel. Az elmebetegségek kialakulását és megje­lenése formáit követhetjük nyomon a könyv lapjain. Az egyes betegségtípusok tünetei mellett - a népszerű ismeretter­jesztés eszköztárát felsorakoztatva­ - ar­ra is törekedett a szerzőpáros, hogy ezt a drámai folyamatot pontosan regisztrálja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a pszichotikus világukkal magukba zárkó­zott emberek betegek és a külvilággal minden „normális” kapcsolatuk meg­szűnt. Felvetődik a kérdés: milyen jelek és üzenetek segítségével érthetjük meg a legjobban ezt a tragikusan bezárult vilá­got? A szerzők számba veszik a lehető­ségeket. A verbális közlés adta lehetősé­gek szakmai szempontból értékes ada­tokat tartalmaznak, a betegekkel leíratott élmények pedig a folyamatok grafológiai megközelítésére és elemzésére alkalma­sak. Büki Attila és Valkai Zsuzsa egy, a magyarországi gyakorlatban új szem­pont alapján tárja fel az egyes betegség­­tíusokat. Hallatlanul izgalmas - a vizuális megértést elősegítő eszközt választanak. Szövegközi színes illusztrációkkal tárják a figyelmes olvasó elé az első magyar pszichiátriai múzeum rajz-és festmény­anyagát. Első pillanatra döbbenetet vál­tanak ki ezek a képzőművészeti alkotá­sok, aztán, ahogy a képmagyarázatokat végigolvassuk, oldódik bennünk a fe­szültség, közelebb kerültünk egy tragi­kusan kegyetlen folyamat megértéséhez. Egy olyan világba pillanthattunk be, amelyből - mint azt a kötet írói is kimond­ják - nincs visszaút! A Sárga Ház lakói között nagyon sok neves festőmvész volt. Nemes Lampért József és Gulácsy Lajos munkáival is találkozhatunk a kötet olda­lain. S itt még egy fontos észrevételt kell elmondanunk. A kötet arra is szeretné felhívni a nagyközönség figyelmét, hogy a pszichiátriai múzeum képanyaga olyan nemzeti érték, amelyet óvni és megőrizni kötelesség! Egy drámai folyamat belső ké­peit adja közre ez a külső megjelenésében is esztétikus kötet. A szerzőpáros nemes szándékai is arra ösztönöznek bennünket, hogy olvasás után polcunkra helyezzük a könyvet. A művet a Népújság szerkesztő­ségi titkárságán és néhány egészségügyi intézményben lehet megvásárolni. ZETELAKY ZOLTÁN 1988. május 3. Tévénapló z. z. Baskircsev Mária gazdag orosz családból származott, tehetséges festőnek indult, de 24 éves korában, 1884-ben elvitte a tüdőbaj. A múlt század második felé­nek népbetegsége volt, de a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a szegények között szedte áldozatait, jó néhány arisztokratát is ez a betegség vitt el, mint nálunk a tehetséges Justh Zsigmondot, akinek ma is élvezetes naplója hű tükre korának. Baskircsev Mária is naplót írt, ami a századforduló egyik könyvsikere lett, lefordítot­ták magyarra, Ady is írt róla. A napló hasznos műfaj, arra kiváltképp alkalmas, hogy aki betegágyban tölti napjait, pontosan lejegyezze mikrovilágának történetét. Nap­jainkban az autóbaleset vált népbetegséggé, s akit egy véletlen katasztrófa tétlen­ségre kárhoztat, legokosabban teszi, ha naplót vezet, bizonyítva, hogy a látszólagos eseménytelenségben is mindig történik valami, vele is, körülötte is. Ezt tette szegény Zemlényi Zoltán is, könyve pedig váratlanul siker lett, amiben nyilván a kíváncsiság is közre játszott, hisz egy ígéretes sportkarrier tört ketté, megrendítő következményekkel. Kissé harsány című könyve, a Hoppárézimi alap­jaiban különbözik Baskircsev Mária naplójától, melyből a biztos halál szava hangzik, míg a magyar fiatalember sorsa felett a legkeservesebb körülmények között is a re­mény szivárványa lebeg, s az orvosok, ápolók bizakodásából mindig megérez vala­mit. Naplója is ezt tükrözi, kicsit hetyke, néha szamárfület mutat a sorsnak, de köz­ben azért nagyon szomorú. Ezt a könyvet alkalmazta televízióra a film rendezője Kenyeres Gábor, dicséretes gyorsasággal az Új nyitott könyv sorozatban. Természetesen számolnia kellett azzal, hogy a hatást elsősorban maga a nyers­anyag rejti, s be is érte ennyivel, mert a tévéváltozat egymást gyorsan váltó pillanat­képek sora csupán, melyből hiányzik az írói elmélyültség. Nem a sors kifürkészhe­­tetlensége jelenik meg a filmen, hanem az, ami ebből következik, meglehetősen szárazon, Zemlényi Zoltán hetykeségében is keserű humora nélkül. Elmondja egy rémséges baleset következményeinek történetét, a néző meghatódik, esetleg el is érzékenyül, pedig a tények mögött egy keserűségbe fordult élet keresi a lehetséges kiutat. Kár, hogy az átíró-rendező mindvégig megmaradt a felszínen, néhány meggyőző jeleneten kívül többre nem futotta erejéből. Pedig a kulcs kezében volt. A nagyvilág házhoz jön Gyerekkorom nagy szenzációja a hangosfilm volt, az elsőnek, amit láttam, ma is emlékszem egyik jelenetére: két majom beszabadult a konyhába, s leverte a falra akasztott rézedényeket, amelyek természetesen lármásan potyogtak a köve­zetre. A rádió kisebb szenzáció volt, bár dédanyám megzavarta szerény technikai kíváncsiságomat, mondván, csalás az egész, egy ember bújt el a készülékben. Ké­sőbb annyi csoda követte egymást, hogy már csodálkozni sem volt érdemes, s ami­kor megjelent a televízió legtöbben azt kérdezték, mikor lesz színes, mert a gazdag Nyugaton már olyant néznek az emberek. Azután lett színes televízió is, most pedig itt van az újabb csoda: Szekszárdon is, ha jól számolom, nyolc adót lehet nézni, köz­tük a sokáig irigyelve áhítozott nyugatiakat is. Nézem is, olyan megilletődve, mintha érdekelne, mert éppen maratoni futóver­seny van Londonban, vicsorítva erőlködnek a futók, mert mindegyik bajnok akar lenni. Csak egy gombot kell megnyomni, s már egy véres nő fekszik az ágyon, nem sokkal később két úriember lép a szobába, konstatálják a szörnyűséges tettet, lehet megnyomni a következő gombot s a kép jóvágású fiatalembert mutat, aki éppen borotválkozott és dicséri is a pengét. Egy ideig nagyon mulattató, mert a gombok nyomkodása valóban csodát művel, házhoz jön sok minden, amiről fogalmam sem volt. De azért gyanakvás is van bennem, valóban olyan fontos mindez? Eretnek gondolat, a technika újabb csodáinak bűvöletében ilyesminek nem sza­badna megfordulnia sem az ember fejében, s azt is tudomásul kell vennünk, hogy a kultúra eszközei változnak, a kép, a látvány került első helyre, s az érzelmi izgalmak is átértékelődnek, mert a vérbe fagyott nő, bár részvétet nem kelt, sokkal érdeke­sebb, mint Piroska szerelme a Toldiban. Azt se feledjük, hogy sok mindenre jó ez a kinyílt világ. Valóban közelebb kerü­lünk egymáshoz, hisz ma is vannak országok, melyeknek lakói elzártságukban haj­lamosak azt hinni, hogy a szomszédban kétfejű szörnyek laknak. S arra is jó, hogy elősegíti a nyelvtanulást, amiről a statisztika kevés jót tud mondani. Televíziónk saj­nos mindeddig makacsul ragaszkodott a szinkronizáláshoz, ami mégis csak meg­csonkítja az eredetit, amikor a­ színészt egyik fontos eszközétől, hangjától fosztja meg. No, most lehet pótolni sok mindent, s már itthon is elhangzott az aggodalom, hogy a nézőket elcsábítja a nagy választék. Jobb műsort kell adni, mondták erre bölcsen, amit őszintén kívánunk is. Viszont az olvasás örömét, elmélyültségét semmi nem tudja pótolni, s ezt épp napjainkban nem árt hangsúlyozni, amikor csökken az olvasásra fordított idő, sőt olyan fiatalokról is tudunk, a statisztika számokkal is szolgál, akik képtelenek az ál­talános iskola után a folyamatos olvasásra. A beszélt nyelv, a leírt szó mindig a nép szellemének tükre, s Széchenyi nagyon szépen írja a Világ­ban: „Valami mágusi befolyása van a nyelvnek a nemzetre, s viszonthatóságok által egyiknek a másikra. ’’ Önmagunkat csapnánk be, jövőnket kurtítanánk meg, ha lemondanánk erről a valóban „mágusi befolyásról”. CSÁNYI LÁSZLÓ Színházi esték A Pickwick klub Akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy Dickens első regényének, a Pickwick klubnak megjelenése Vik­tória királynő árlakodásának kezde­te, s ettől kezdve ketten jelentik a kor Angliáját: a józan és erkölcsös ki­rálynő, aki kövéren és magabiztosan egy történelmi korszak jelképe lett, s Dickens, aki meghódította Angliát és a kontinenst, olvasóinak száma ma sem csökken, s Jókaira vagy Mik­­száthra éppúgy hatott, mint Paszter­nákra, aki önéletrajzi feljegyzései­ben sem feledkezik meg róla. Még egy adalék kívánkozik ide: amikor a Pickwick első illusztrátora, Seymour meghalt, egy fiatalember szerette volna folytatni a rajzokat, William Makepeace Thackeray, aki nem sokkal később Dickens vetély­­társa lett. Thackeray világa sötét, itt minden a hiúság vására, s a ke­serű író a magyarázattal sem marad adós, míg Dickensnél minden felol­dódik a jóságban és szeretetben, hősei megtérnek, miközben könnye­ket csalnak olvasóik szemébe. Dic­kens minden munkája nemzeti ügy, a világhódító Anglia regényeinek lap­jain néz szembe önmagával, s elége­detten állapítja meg, hogy a bűnösök végül igaz útra térnek, a galád uzso­rás is megjavul, az ártatlanul tőrbe csalt Pickwick úr pedig, mint annyi társa, kinyitja tömött pénztárcáját, hogy jóvátegye a világ bűneit. Dickens nem elmélkedik, egysze­rűen ábrázolja a világot, s együtt él hőseivel, nemcsak az önéletrajzi ele­mekkel átszőtt Copperfield Dávid lapjain, többi, megszámlálhatatlanul sok hősével is. A Pickwick-történet most egy an­gol musical-ben támadt fel, szerzői a szakma tapasztalt mesteremberei, akik ismerik a hatás fortélyait, s tud­ják azt is, mit képes befogadni kö­zönségük. Lassan divat lesz a klas­­­szikusok musical-esítése, csak az a baj, hogy ezekben az átadolgozá­­sokban a mese váza marad meg, vagy annak is egy része csupán, amennyi elfér egy kétórás előadás­ban. Itt is ez történik, épp a lényeg sikkad el, Dickens kedvessége, együttérzése, mindent lebíró jósá­ga. A magyar Pickwick előadására a veszprémi színház vállalkozott, a be­mutatót a Budapesti Tavaszi Feszti­vál keretében tartották, s George Ro­man rendezte, aki itt tanult s ma az angol színházi élet ismert kitűnősé­­ge. Rendezése tehát hiteles, az angol musical művészi követelményeit igyekezett megvalósítani Veszprém­ben. Már amennyire a lehetőségek engedték. Az Exeter-i bemutató nyil­ván látványosabb volt, nem tologat­ták annyit a nyikorgó díszleteket, mint itt, viszont a Petőfi Színház javá­ra kell írnunk, hogy tökéletes at­moszférát tudott teremteni, egy ki­csit, amennyire a szöveg engedi, Dickens világában érezhetjük ma­gunkat. Cyril Ornandel zeneszerző neve a műfajban járatosak számára valószínűleg sokat mond, de kétség­telen, hogy néhány szükségszerű közhelytől eltekintve, ami ilyen eset­ben elkerülhetetlen, zenéje tetsze­tős, alkalmazkodik a történethez, sokkal diszkrétebb, mint amivel a műfajnál általában találkozunk. Az előadás kitűnő, körülbelül min­den benne van, amit a műfaj enged. A dickensi hangulat elsősorban Já­szai László érdeme, aki olyan meggyőző Pickvick úr, mintha a re­gény lapjairól lépett volna elő. A da­rabnak nagyon sok szereplője van, talán az egész társulat színpadra lép, s mindenki biztosan áll a helyén, igaz, hogy a koreográfiát a Kossuth­­díjas Eck Imre készítette. CS. L.

Next