Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
1988. szeptember 24. NÉPÚJSÁG 7 Nem sajnálkozni kell, hanem tenni értük. A távoltartó szánalom nem tanítja meg őket öltözködni, enni, önmagukat kiszolgálni, emberek között élni. Pedig ez a legnehezebb feladat vár rájuk is, akikkel a természet mostohán bánt. Középsúlyosan értelmi fogyatékos, imbecillis gyerekeket tanítanak, nevelnek az eldugott, Zomba melletti Paradicsompusztán. Az általános iskolát és diákotthont egyesítő intézményről még a pedagógusok körében sem sokan tudnak annak ellenére, hogy a megyében egyetlen ilyen jellegű létesítmény és már 1969-ben megnyitotta kapuit. Akkor negyven férőhellyel, 1974-ben az iskola megépítésével azonban már duplájával fogadta a bentlakó diákokat. Szükség is volt erre, hiszen az elmúlt években szinte minden ágyon aludtak, a zsúfoltság csak idén enyhült valamennyire. Ma hetvenhárman tanulnak itt, közülük tizennyolcan állami gondozottak. Az állandó létszám persze több, vannak, akiket soha nem visznek haza a szülők. Szerencsére többségében a lehető legtöbbet megtesz a család, az első megdöbbenés után a gyermek érdekében elviselhetővé igyekszik szelídíteni a tragédiát. Ami nem társadalmi réteghez, hátrányos helzethez kötődik, hanem egy részük örökletes, kromoszóma-rendellenesség, vagy szülés közbeni trauma, gyermekkori fertőző betegség szövődményeként fordul elő. Gyakran másodlagos fogyatékossággal, beszédhibával, mozgáskoordináció hiányával, testi fogyatékossággal, szemmel látható küllemi jegyekkel párosul, de van olyan kisgyerek, akiről első látásra szakember sem gondolná szellemi fogyatékosságát. Laikusok számára ez a középsúlyos állapot úgy magyarázható, hogy általában az életkoruk felének megfelelő képességet nyújt, az iskola elvégzésével a normál általános iskola első osztályos szintjét érik el, néhányan az írás alapjait is megtanulják. Az úgynevezett alsó szakaszban, első és második osztályban óvodai jellegű képzést kapnak a gyerekek, majd a középső fázisban a betűvetéssel ismerkednek, néhány magánhangzót és egy-két mássalhangzót sajátítanak el, ötödik osztály végén aztán kettéválasztják őket, a képezhetők az írás és számolás mindennapi életben szükséges legfontosabb szabályait rögzítik magukban. A legtöbben azonban a kisbetűs folyamatos írást nem tudják megtanulni. A gyengébb képességűek környezetismerettel foglalkoznak, beszédfejlesztést, viselkedési normákat kapnak. Az itt töltött évek alatt konyhai munkára, kézimunka gyakorlására is mód nyílik és szintén külön tantárgyi feladatként megtanulnak buszon utazni, közlekedni, az ügyesebbek kerékpározni, Szekszárdon felkeresik a rendelőintézetet, gyógyszertárat, boltba mennek... Egyszóval mindazt, amit egy átlagos ember felcseperedve maga körül tapasztal, észrevétlen agyába vés, ezeknek a gyerekeknek komoly erőfeszítéssel, nevelői segítséggel kell gyakorolniuk. Legtöbbüknek az első pillantást jelentik a világra az évente kétszer szervezett hosszabb kirándulások, az idősebbeket Budapestre, a kicsiket Veszprémbe viszik. És ott vannak a zombai, a bonyhádi gyermekszínházi előadásokon, bábjátékokon. Megszokták őket, így fogalmaz Kovács László igazgató, és sokéves tapasztalattal állítja, ezeken a programokon fegyelmezettebbek az ő tanítványaik, mint más hasonló korúak. Ezt az tudja csak, akire idegenként nehezen formált „Jó napottal” köszönnek... és feltétlen bizalommal fordulnak felé. Hatvanhéten, gyógypedagógusok, gyermekfelügyelők, gondozók igyekeznek azon, hogy mind kevesebb kiszolgáltatottsággal. TAKÁCS ZSUZSA-KAPFINGER ANDRÁS képriportja Horváth Zoli a lottóvásárlásban ügyeskedik „Kötetlen” foglalkozáson „Péter miatt vettük az autót, hogy minden hét végén hazavihessük” Amikor a csoda megtörténik, Sellei Csaba szénrajzával Schneller Zoli „hétfő, kedd... én ismerem a napokat” Hedvig nénitől búcsúzunk A kicsik között az egyik legügyesebb Molnár Andris Koós Laci: „Tudom már!” Szirmai Tünde állami gondozott, nevelőit rajzolta le a családjaként