Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
6 - TOLNATÁJ Ötágú síp lépett zsoltár - méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együttjáró megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava - legalábbis a legjobbaké - messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA- ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921-1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905-1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900- 1989) is valóban nagy nemzedék - önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kishazát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű - Villon a példa! -, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkalfilozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc - egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény-és drámaalakjai is, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarborói papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert - íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete - akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi - még itthon indult - életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek - volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál - Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György - Cambridge, András Sándor - Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György-Toronto, illetve Montreal), mások munkásként vállalkozóként újságíróként keresték-keresik kenyerüket s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Misa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.). E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költőprofesszor, Kibédi Varga Áron (1930), az északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935-1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóirtalapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) - Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete -, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a - sajnos - jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929- 1985), a világot bebarangoló Sas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és reformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan - Tűz Tamás verseimével szólva - Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. SZAKOLCZAY LAJOS Domokos Eszter: A Tél Ködbe rejti kegyetlenségét zúzmara csipkéit borítja fejére alattomosan közelít - váratlanul nyilvánul meg erélyes___csak magára gondol önzéssel csikorgón hideg ujja érintésétől megremeg a lélek hófehér kristályos gondolatfoszlányok lógnak az ágakról akár negatív denevérek s akár embertelenné kristályosodott jéghideg gondolatok > meddő maradványai bennünk azok iránt kiket nemrég szerettünk belénk fagyasztja legszebb tétova szándékainkat melyek még meg sem születtek hogy érezze magát a hidegre kitett ember kivert ebnek. 1990. február 3. Ómódi mese Az öreg bútorok azt mesélik: Nagymama üldögélt a faragott támlájú karosszékben esténként, és Andersen-meséket olvasott gyönyörűségtől elhaló hangon az unokáknak, akik a szépséget csak részben, a cselekményt egészében fogták fel tágra nyílt szemmel, visszafojtott lélegzettel, s akiknek csöppet sem tűnt csodás elemnek, hogy a vén teafőző kanna emberi szóra fakad. A fekete Blüthner-zongorában bársonyos Chopin-valcerek rejtőztek, simogató ujjak csalogatására csak néha bújtak elő, de volt közöttük egy sejtelmes, balladaszerű mazurka is, amelynek réges-rég elveszett a kottája, csak a dallam maradt meg belőle, meg a kíséret csekély hányada. A kredencen, a finom, áttört, kissé megsárgult csipketerítőn álló velencei kristály kazetta tele volt az Ezeregyéjszaka minden ezeregy színben sziporkázó kincsével, üveggolyókkal, melyek között voltak márványos erezetűek és teljesen áttetszőek, briliánst imitáló köveket csillogtató üvegbrossokkal, szemüveglencsékkel és szárakkal, sőt, még igazi tornyon is akadt a kincsesdobozban. Az öreg bútorok mélyén féllábú ólomkatonák, ócska hadikitüntetések kallódtak, naftalinillat lappangott körülöttük és még egy titokzatos öder: a levenduláé. Egy icipicit sárgább volt a villanykörték fénye. Egy icipicit édesebb volt a cukor. Sőt, ismeretes volt ekkortájt még a süvegcukor is, a vattacukorról, amit a piactér legforgalmasabb sarkán árusítottak, nyalóka és törökméz kíséretében, nem is beszélve. Volt, aki ezeket nem kedvelte annyira, mint a prominolit. A perecet nem csak a péknél volt szokás megvásárolni ropogtatás céljából, de a moziban is, a felvonások közti szünetekben. Ha pedig valaki elveszítette a resbontót, a mindenkori állami szerencsejáték ősének a veszteség és nyereség tétjét magában hordozó nyomtatványát, a Légy jó mindhalálig hőse lett belőle... A hatalmas hármas ablakok előtt függő súlyos függönyök horgolt szemei között ott lebegtek a titkolt légyottok suttogásból szőtt emlékei, a kristálytükörben diszkréten a faragott, aranyozott keret mögé húzódott a házibarát emlékképe. Ó, a régi bútorok sokat mesélnek. A blonderámák, melyek csodás enteriőröket kereteznek, néha fölkacagnak, ha az emlékezés fénypásztája rájuk hull váratlanul. Csak az a baj, hogy egyre kevesebben érzik halk duruzsolásukat. Egyre kevesebben, s azok is, akik amúgyis fogyófélben vannak, egyre távolabbról. Pedig föl kéne jegyezni ezeregy meséjüket... Még csak azért is fel kéne jegyezni őket, mert ugyanazt a célt szolgálják, mint Seherezádé színpompás, játékos és erotikus történetei: hogy a mese varázslatával késleltessék az idők végezetéig az európai memória kiszikkadását. DOMOKOS ESZTER Balipap Ferenc: Könnyű volt-e? (Csoóri Sándornak, 60. születésnapjára) nem volt könnyű e hazában itthon élni; nem volt könnyű nem ordítani az aljas lehallgatókra, nem rúgni kutyafejű besúgókba; nem volt könnyű megárvult öreganyók sírás-keresztje előtt ledöntött templomtorony-országban hűnek maradni; nem volt könnyű az erdei út az álcázott vadcsapdákból fölhujló emberfajokkal; nem volt könnyű a nőkkel, akik csapzott, suhogó szoknyában átfagyottan menekültek a nyárból; nem volt könnyű a világban forgolódón kifordult hitűvé szédült barátokkal; nem volt könnyű a szuszogva rád didergő forradalmakkal, akik hozzád szöktek át a határon, és falvakból seregeitek utánad; nem volt könnyű a hó alá temetett dagasztóteknők és cséplőgépek fölött pipiskedő tavaszokkal; nem volt könnyű a gyerekek jövőjébe beleírni, hazugság-híradók sugárzó tornyai alatt átcsempészni a szájról szájra virágzó múltat; nem volt könnyű megélni mikor az árulók megigazultak; nem volt könnyű amit kiállni kellett, ütést, áldást, ölelést, kegyelmet... Nem volt könnyű. - No de, ki mérte?! A vereségeket elviseltük. Győzelmeidet megérdemeltük, így ha csak értünk -hát akkor is megérte. írás közben (Karenin füle) Anna hűséges feleség. Amikor találkozik Vronszkijjal, eszébe se jut, hogy megcsalja a férjét. Imponál neki a snájdig tiszt, de ennyi az egész, egyébként is tudja, hogy otthon várja megbízható férje, a nagypolgári élet, hivatali előmenetellel, józan illemszabályokkal. Befut Pétervárra a vonat, a hűséges férj ott áll a peronon, s Anna sietve lépked hozzá. Mögötte a snájdig tiszt, akiről gyanútlanul azt gondolja, hogy ezután legföljebb hébe-hóba látja majd s meghallgatja bókjait, miként a többi asszony is. S ekkor valami rettenetes történik. Anna, pedig már alig várja, hogy családja körében legyen, egyszerre felfedezi, hogy férjének nagyok a fülei. Karenin nem gonosz varázslat áldozata, akkor is ilyen nagy fülei voltak, amikor megkérte Anna kezét vagy elbúcsúzott a rokonaihoz utazó feleségétől, csak Anna látja egyszerre másként. A Szentivánéji álomban minden fordítva történik; Titánia, a szerelem bűvöletében, Zuboly irgalmatlan szamárfüleit is szereti, de ez mindig így van a szerelmesekkel, s talán jól is van így-Tolsztojnál megfordul a jelkép, a szörnyű felismerés a jóvátehetetlent jelenti, s most már tudjuk, hogy az Isten irgalma sem segít rajtuk. S ahogy elindulnak az állomásról, mintha egyre nagyobbak lennének Karenin szétálló fülei, de erről nem tud, könnyedén feleségébe karol, kedveskedik neki s fogalma sincs arról, hogy az ítélet kimondatott, nincs mentség. Már nem is sajnáljuk, mert valóban nagyok a fülei, egyébként azonban egész rendes ember. (Víztócsa) Orwell, akit ma már nemcsak lehet, de érdemes is olvasni, egyik novellájában egy kivégzést ír le. A történet valahol Indiában játszódik s talán személyes emlékeit is beleépítette, mert egy időben rendőrtisztviselő volt Burmában. Az elítéltet megláncolják s szuronyos katonák vezetik a börtönudvaron az akasztófáig. Útjában egy víztócsa áll, valószínűleg esett előző éjjel. Az elítélt megtorpan, majd óvatosan kikerüli a pocsolyát. írói remeklés, szívünk mélyéig megrendülünk. Nem kérdezzük, hogy így történt-e, nincs is jelentősége. Fiatal írók gyakran hivatkoznak a valóságra, s esküdöznek, hogy így történt és nem másként, de a papíron minden átalakul, az események nem önmagukban hatnak, az író nem elmondja a történetet, hanem újrateremti, hozzátesz és elvesz belőle. A tényeket csak tudomásul vesszük: Rómeó szereti Júliát. Ha a hozzátartozók beszélnek róla, családi ügy, ami a szomszédok pletykálkodásában kaphat ugyan némi pikáns ízt, de ez hamarosan elillan, az első gyerek születés után már nem is érdekel senkit. De Shakespeare történetén a végzet szele süvölt át, s amikor az ablakban Júlia azt kérdezi, mért vagy te Rómeó, tudjuk, hogy minden elvégeztetett, csak magát nyugtatja a függő kérdéssel, mintha bűnét mentegetné, mert a szobában már mindent előkészített a titkos nászra. A hatás néha egy szón múlik, egy felvillanó képen. Mint Orwell novellájában, amikor a halálraítélt, útban az akasztófa felé, kikerüli a víztócsát. (Brechttel Berlinben) Brechtről akartam írni, több szerkesztőnek is ajánlottam, de amikor megmondtam, hogy azt akarom megírni, miért nem szeretem, rögtön elzárkóztak. Brecht napja akkor delelt, személye és műve pártpolitikai és munkásmozgalmi érdekekhez kapcsolódott, tehát csak dicsérni lehetett. Ma sem gondolok mást; érdekes jelenség, de műveit fontoskodónak érzem, didaktikusnak, éppen ezért fárasztónak is. Mindezt részletesen ki kellene fejteni, de a Brecht-tanulmányt most már nem írom meg, az életmű holdfogyatkozása idején nem is lenne méltányos. Most is csak azért jutott eszembe, mert a minap egy színházi ember a jól ismert régi érveket ismételte, a szorgalmas tanuló buzgalmával. Más is eszembe jutott. Egyik berlini időzésünk során a Hotel Sofiában laktunk; régi, megbízható polgári szálloda, amire a háború előtt azt mondták, Familienhaus, megjegyezve, hogy alle Zimmer mit Fliesswasser, tehát folyóvízzel, amint tapasztaltuk is. A Hotel Sofia a Friedrichstrassén található, ha az ember átballag a Spree hídján, rögtön rátalál. Itt van, balról, a Friedrichstadt-Palast nevű revűszínház, mellette a Berliner Ensemble, Brecht színháza, az előtte levő teret is róla nevezték el. Ugyanis 1956. augusztus 14-én délelőtt, amikor színházba tartott, itt esett össze s perceken belül meg is halt. Gyakran megálltam a kis téren, körülbelül azon a helyen, ahol útját állta a halál. Szóltam is hozzá, németül, mert nehezen képzelhető, hogy odaát megtanult volna magyarul. Hát így vagyunk, Bert, mondtam az élők kissé nyegle fölényével, bár a legszomorúbb az, hogy a halál sem old meg semmit. A választott klasszikusok kevesen vannak, a többiek életműve tele hiányjellel, s akár egy elmaradt kritika is lehet vádbeszéd, amit a visszautasított szerző csak azért akart megfogalmazni, hogy kimondja végre, még a furtonfurt idézett Lenin-vers is, tisztelt Brecht elvtárs, gyönge, az pedig uraságodra vet kétes fényt, hogy a bírálat Lenin miatt nem hangozhatott el; a fogalmak végképp összekuszálódtak. Mást is meg akartam írni, de az akkori irodalompolitikát az éppen érvényes pártérdek határozta meg, s következményeit a halottnak is harcolnia kell. De amikor átballagtam a kis téren, mindig köszöntem neki. Egyszer, a Spree hídjáról visszapillantva, váratlanul felmerült kerek feje, világosan láttam homlokába fésült gyér haját. Rám villantotta Blownra emlékeztető mosolyát, ami fölényes grimasz éppúgy lehetett, mint fájdalmas beletörődés. Soha többé nem találkoztam vele. CSÁNYI LÁSZLÓ