Tolnai Népújság, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-15 / 12. szám

1994. január 15., szombat TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 A vasútra Tolna-Mözsön ráfér a korszerűsítés Ahol még ma is használatos a petróleumlámpa Éjszaka volt, és rossz helyen szálltunk le. Egy kisváros vasútállomásán kötöttünk ki. Az ajtók maguktól nyíl­­tak-csukódtak, előre-hátra bil­legve játszadoztunk a fotocel­lákkal. Benn kellemes fény, kellemes hőmérséklet, ké­nyelmes szék, tisztaság foga­dott bennünket. A büfé már zárva volt, a vécé szerencsére non stop üzemelt, lágy zenét szolgáltatott. Andalítót. Az ember legszívesebben regge­lig ott ücsörgött volna . . . Mindez tíz éve történt, Fran­ciaországban. Egy mai magyar hasonló kisvárosban, Tolna-Mözsön, mi vár a vasútállomásra be­térő utasra? Ha sikerült ki­nyitnia és becsuknia az ajtót, kinéz magának egyet a har­mincéves vasvázas székek kö­zül - lehetőleg olyat, amelyik­nek megvan még a támlája -, s igyekszik azt számára ked­vező módon elhelyezni. Ha fázós, közel ül az egy szem szeneskályhához (marha be van gyújtva), ha olvasni akar, olyan lámpa alá húzódik, amelyikben még legalább egy neoncső van (és az ég is). Csakis magával hozott sajtó­terméket forgathat, mert ezen az állomáson újság, könyv, de még egy szendvics vagy egy pohár üdítő sem kapható. S ha netán odakívánkozik, ahová a király is gyalog jár, kimegy­­ mert ki kell menni de a tett­helyen könnyen lehet, hogy minden „ihlető" elszáll. A személyzet sem dolgozik éppen az ezredfordulóra jel­lemző technikai szinten. Ott­­jártunkkor Tóth János ■ állo­­másfőnök-helyettes adott szolgálatot. Először az irodá­ban néztünk szét. A rendel­kező asztal 1978-ban került ide, de nem újonnan, egy Fejér megyei pályaudvar korszerű­sítésekor adták át a tolnaiak­nak. A váltóbiztosító kulcs­rögzítő berendezés 1941-ben készült tekerős masina, és nem tűnik ifjabbnak a kurblis, úgynevezett vonali telefon sem. Kint is körbejárunk. Közben arról beszélt Tóth János, hogy az utasok „beírtak", hogy nincs fűtés a váróban, de nem is volt mivel tüzelniük, mert a tárolóban decemberre már csak 15 mázsa - többször át­szitált - szénpor maradt. Sze­rencsére később jött új szállít­mány. Aztán a síneken olvasható évszámokat böngésztük. Az acélmatuzsálemek között állí­tólag múlt századi is akad; mi 1918-asnál öregebbet gyors szemlénk során nem talál­tunk. — Kicseréltek '90-ben né­hány 1891-es sínt - mesélte a főnökhelyettes -, mondtam is nekik, gyerekek, mert nem vártatok még egy évet, jubilál­hattunk volna! Sebességkorlátozás van egyébként érvényben Tolna-Mözsön, a tehervonat 30-cal, a személy 40-nel mehet - bizonyára a pálya minősége miatt. Érdemes megjegyezni, hogy a fejlett országok álom­­vasútjain az 500 kilométeres sebességhatárt közelítgetik az expressek. A mözsi állomás mindkét rakodó rámpája megsüllyedt. Az egyiket el is kezdték bon­tani, mert már bele-beleakad­­tak a szélső sínen tolatott va­gonok. Csakhogy a MÁV egyik átszervezésekor meg­szűnt a munkát végző Épület- és Hídfenntartó Főnökség, s a lámpanyűvők odébb álltak, maguk után hagyva a torzót. Ennek immár másfél éve. A másik rakodó még eredeti „szépségében" tündököl, közte és a mellé húzott vagon között körülbelül kétujjnyi a távolság. A jelzők és váltók megvilá­gítása Európának ezen a vas­útállomásán ma is petróle­ummal történik. De nem hi­ányzik a petróleumlámpa a főnöki irodából sem; jó szolgá­latot tesz olyankor, ha elmegy az áram ... A közlekedési miniszter a közelmúltban nyilatkozott úgy, hogy olyan fejlesztés előtt áll a magyar vasút, ami­lyenre a Ferenc József-i béke­idők óta nem volt példa. Rá­fér. Vidéken! Wessely Gábor­Fotó: Degré Gábor Hetvenhat éves, és még nem ráncosodik Tóth János a tartalék fényforrással Bell-féle telefon Noteszlap Töredelmesen bevallom, nem szeretem az alelnököket, mert se szépek, se okosak, akárcsak a legtöbb nem ké­pességek alapján kiválasztott nagyfőnökünk. Megjegyzem, az alelnökökkel más bajom is van, sokkal többet villognak a nagy nyilvánosság előtt, mint amit még elviselhetőnek lehet nevezni. Furton-furt szerepel­nek, beszéltetnek magukról, miközben az általuk elnöki hatáskörrel alelnökölt intéz­mények egyre alkalmatlanab­bakká válnak a KÖZ-nek az ő demokratikus szolgálatára. A rádió, még csak csak, de a te­levízió hovatovább csupán arra alkalmas, hogy a várható időjárásról tájékoztasson. Bár, mint arról már lehetett hal­lani, akadt, aki rendre fekete pontokat adott azoknak a me­teorológusoknak, akik borús, esős, égiháborús napokat je­leztek. Úgy vélték ezek a szi­gorúak, hogy nálunk 1990 óta non-stop ragyog a nap, mást nem is tehet, mert ha mégis, hát megnézheti magát. Aláve­tik mondjuk egy magyarság­vizsgáló tesztnek és letiltatik az égről, mehet, ahova akar, mert minékünk csak olyan nap kell, ami a kedvünkre ra­gyog-Mostanság rengeteget gon­dolok arra, évtizedekig mi­lyen mennyei volt tájékozat­lannak lenni a tekintetben, hogy „akkor most ki a rádió, vagy televízió fő- avagy alel­­nöke?" Intézményeik végez­ték a maguk dolgát, a néző, hallgató, hol szidta, hol di­csérte ami a munkájukból lát­ható és hallható volt. A vezé­rek viselték nagy mellényü­ket, ha pártállami uraiktól di­cséretet kaptak, zsebrevágták, ha gáncsot, sietve tovább ad­ták lefele a portásig bezáróan. A KÖZ tehát csak azzal fog­lalkozott, hogy ha fizetni is kell érte, szolgálják. Most nem nagyon van erről - mármint a szolgálatról szó és az a baj, hogy mégis tovább drágult a műsorszolgáltatás. Ez volt az apropója annak, hogy az egyik se szép, se okos úgy vélte, be kell vetnie személyes vará­zsát, nem csak levelet intézett az országlakókhoz, meg is je­lent a képernyőn, hogy színes, érdekes, az információkat, vé­leményeket szabadon áramol­tató műsorszolgáltatást ígér­jen. Ez rendben is lenne. Bár kétséges, hogy ennyitől da­lolva fizetjük majd egyre rit­kábban bekapcsolt készüléke­ink 300-ról 460-ra szökkentett előfizetési díját, mivel ígére­tekből máris annyink van, hogy csillagként nem férné­nek el az égen.­­Pénzünk meg egyre kevesebb./ Újságírók körében járta négy-öt évvel ezelőtt az a bün­­tethetőnek minősített mondás, hogy „Szabad országban sza­bad sajtó az ír, amit szabad". Imhol ismét ideje van ugyan­ezt mondogatni, rádiónk és te­levíziónk vonatkozásában, hacsak meg nem születik rö­videsen a rádió, televízió köz­­szolgálatiságát garantálni ké­pes médiatörvény, hogy a hír lehessen igazán szent, a véle­mény pedig szabad ... László Erőt adó szavak Fényképeznek! Fényképeznek! Melyikünket? Engem? Jónapot kívánok! A Bogár Imrénét kere­sik? Én vagyok. A Népújságtól jöttek? Kerüljenek beljebb, ne áz­zunk itt a januári esőben! A bolt­ban voltam, csak megálltam né­hány szóra. Jöjjenek csak nyugod­tan, már nyitom is az ajtót. Hova üljünk le? Talán ide a szobába. Nem, jobb lesz az én kis, étkezőm. Itt jó meleg van. Ne nézzenek kö­rül, hiszen a kőműves még nem végzett a munkával, van még te­endő, de majd meglesz. Na foglal­janak már helyet. Én is ide ülök. Szóval a Népújságtól jöttek és azért, mert azt írtam az újságban megjelent szelvényre, hogy én a mi polgármesterünkről, Schranz Istvánnéról szeretnék olvasni, mivel nagyon sokat tett a faluért. Hogy nem őt kérdezik, hanem engem? Engem, a nyugdíjast, aki a vasúton dolgozott, majd Ma­­gyarkesziben lakott, onnan jött át Ozorára - fiamék Bátán élnek - és most teljesítve a kérésemet, megkérdeznek? Mondom én, kérem, hogy mi­ért gondoltam azt az írást. Sze­rintem az már egy nem minden­napi dolog, hogy nő, asszonysze­mély a polgármester, hiszen az másként látja a falu szépítését, mint a férfiember. Minálunk ugyanis nincs szemétlerakat a központban, hanem van helyette faragott díszkapu kerítéssel a köz­ségháza előtt, nagyon szépen fa­ragott hirdetőtábla a piactéren, látható a parkosítás, az Il­­­lyés-szobor, a rózsakert, de a rendbetett középületek, a fajáté­kokkal gazdagodó játszótér, a tisztaság, a rend is szembe­tűnik. Ha bemegy az ember a községhá­zára,­­ keresi a polgármestert, ak­kor készséges mindig, nem mondja azt, hogy nem ér rá. A szomszédasszonyomnak is gyor­san elintézte a segélyt. Én segé­lyért nem voltam nála. Megélek abból, ami van. Mondhatom még a lekövezett utcákat és a közmun­kásoknak biztosított kereseti lehe­tőséget is. Igaz, van olyan, akinek felajánlotta a munkát, de nem ment el, ám az is igaz, akinek nincs iskolája, annak nincs is hova beülni. Csak ezt figyelmen kívül hagyják egyesek. Azt kérdezik, van-e különbség a tanács és az önkormányzat kö­zött? De van ám! Más a szemlé­let. A tanácsnál hosszú idő alatt nem csináltak annyit, mint most. Biztos van a faluban más véle­mény is, ám az biztos, hogy a kö­vetkező választáson én a polgár­­mester asszonyra szavazok.­­ Tudják, azért is írtam, hogy szeretnék róla olvasni, mert ha megjelenik az írás, akkor az bizto­san újabb erőt ad neki a községért való munkához. Kérem, írják meg, köszönöm, amit Ozoráért, az ozoraiakért tett és jó egészséget kívánok neki. Már mennek is? Tudom, dol­guk van, nem tartom fel magu­kat, de azért kijövök a kocsiig, s közben elújságolom azt, hogy küldtem be kérdést a Szerencseke­rékhez és meghívtak közönségjá­tékosnak. Köszönöm, hogy felke­restek. Viszontlátásra! Viszont­látásra! Ékes László Fotó: Gottvald Károly Akiről szól: Schranz Istvánná Aki vall: Bogár Imréné

Next