Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-10 / 35. szám
3MSW' 2018. február 7 helyőrseg ezt írtak a magyar költő A KOLOZSVÁRI SÉTATÉRRŐL, KÜLÖNÖSEN A SÉTATÉRI TÓRÓL (II.) Szőcs Géza rovata Miről írt a magyar költő - avagy hogyan írt a magyar költő - az akkor még nem is létező kolozsvári Sétatérről 1794-ben? Ismeretes, hogy béréi Farkas András, a XVIII-XIX. század fordulójának kóbor poétája Kolozsvárra is elvetődött „pokolbéli utazása” alatt, mely cím ne tévesszen meg senkit: az utazás nem Krizsafánfia György és nem Tar Lőrinc (vagy mondjuk Dante) pokolra szállásának rokona, csak Magyarországon esett pokoli kalandok leirása, felező tizenkettesekben. íme egy képeslap: Közelebb átazásom Kolosvárra Innét Kolosvárra lészen Utazásom, Hol hat napok alatt volt szép múlatásom. E’ várba találtam egy szép kies kertet, A’ mellyre a’ Jésus ott magának szert tett. Ebben van jó [’s] gonosz tudásának fája Itt nyílik Sáronnak gyönyörű rózsája A Megváltó itt tett szert arra a kertre (milyen elegáns a rím, érdemes megfigyelni: E’ várba találtam egy szép kies kertet, / A’ mellyre a Jésus ott magának szert tett), mely kertben ott nő a tudás fája is és Sáron rózsája is. E szimbolika jelentése az egyházra és vallásos hitre vonatkoztatandó, ámde miután e leírás szerint ez a kert - Szilágyi Domokos szavaival - akár maga a Földre szállt Hold is lehetne, képzeljük el egy pillanatra: a Megváltó jártában-keltében Kolozsvárott is megfordult, s egy ottani kertben talált rá a tudás fájára (vagy ő maga ott ültette el a fát). A költő ki is mondja a kertről: ,A’Paradicsomot a’ mellybe képzeltem. / Hallván a’ Múzsáknak ditső éneklési, / Orgonák közt hangzott angyali zengésű”. Latin nyelvű jegyzetében a költő meg is magyarázza, hogy mit gondoljunk a fáról: haec docet, quid bonum, quidre malum sit homini agere. (A jó és rossz tudásának fája megtanítja, hogy az embernek mit jó, és mit rossz cselekednie.) És ha már a Holdnál tartunk: a költő korábban a kecskeméti pusztán két gulyással elegyedik szóba. Kérdik, mi járatban. A válasz: „Én, Barátim, mivel a’ holdba lakoztam, / Világot látni jöttem, mert meg unatkoztam”. Nem titkolja magáról azt sem, hogy ő maga garabontzás, magyarul: fellegűző. Az egyik gulyás érdeklődik: ,,a’ hóldban jó-é most az élet? / Jár-e ott jégelső sok, és más ítélet?’’ Béres Farkas, a garabonciás, elmagyarázza, mi a helyzet a Holdon. Minthogy itten ered az első kút feje, ’s Dávid is itt lakik, itt van a szelleje. Kinek minthogy a’ Hóld örökös hazája, Ez okon nem botsát jég-essőt reája. Tudván a’ felhőknek ő minden odvait, Bé-dugja ott mindjárt azoknak lyukait. Okos Vintzellérje a’ kertbe dolgozik. Maga szép árnyékos fák közt mulatozik. Dávid tehát a Holdon levő szőlőbirtokát úgy óvja meg a jégesőtől, hogy befoltozza a felhőkön a lyukakat. Amíg pedig a vincellérje szorgoskodik a tőkék körül, ő maga az árnyékban heverészik. A leírás megfelel a „gulyás” képzeteinek, aki meg is erősíti: Az a’ Hóld világos e’ földre is látszik, Hogy a Holdba Dávid múlatoz és játszik. Habár maga a költő többször is tisztázza, hogy a poklot és mennyországot nem szó szerinti helyszínekként kell értenünk, néha zavarba ejtően konkrét leírásokkal szolgál: Itt másfelé térvén találok egy utat, /A’ mely a Pokolba nékem ösvényt mutat.” A sok remek részletre (oláh zsiványokkal is összeakad, szinte elvágják a torkát) nincs módunk most kitérni, azt azonban említsük meg: Kolozsvárott a hat nap alatt fontos ismeretségeket kötött. Méhes-Kert című munkáját ugyanis (a vándor költő tudniillik egy „Délus Szigettyéhez” hasonló kert ura titokban magyarázó függelékkel, Scholionnal látja el („mit kell érteni az elrejtett értelmű szavak alatt?”) figyeljünk: egy Kolosvári Nagyságos rendi ismeretes Kis Asszonynak kérelmére. Hát ez meg vajon ki lehetett? És milyen antik hivatkozásokat tartott fontosnak a garabonciás megmagyarázni az „ismeretes kisasszony” okulására? Biblis, aki a Naphoz akart férjhez menni; Pásus, amely Vénus Istenasszonynak egy szeretem Hajléka, Danaé Zápora, Arethusa, Tindaris, Arakhné... De hogyan írhatott bérét Farkas András a Sétatérről, mikor az még nem is létezett? Három évtizeddel később kezdték Jósika bárónőék közparkká átalakítani a Haller-kertet és környékét. A Szamos közelében fekvő zsombékos berek, amelyben árterületi és szárazföldi növényzet keveredett különös fákkal, bokrokkal és virágokkal, mesebeli érintetlenségben, béres Farkas versének sokkal valószínűbb helyszíneként képzelhető el, mint amit ő állít, hogy „a várban” talált egy kies kertet. A kolozsvári vár területén belül ilyen kert biztosan nem volt. Ha Farkas a vár főnéven várost értett, a kerten pedig egy várhoz közeli (majdnem várbeli) helyet, ez aligha lehetett más, mint a Haller-kert, a várnak a Kétvízköz felé eső szomszédságában. Séfeddin Sefket kolozsvári török bej, magyar költő és filmes dedikált egyszer egy költeményt Claude Romano zenésznek, akit George Sbarcea néven ismerünk. Kolozsvári elégia a címe, íme két strófája: . Ó, honvágy szent varázslata, a nyers valót elaltatod és engeded, hogy ott legyek: a Farkas utcán ballagok... Délután pompázva hódít a sétatér romantikája a tó körül kacagva leng az érzelmek piros hintája. A romantikája - piros hintája rímnél olvastunk már jobbat, de ahhoz képest, hogy Séfeddin Sefket bejt nem is költőként tartjuk számon, legalább egy mosolyt megérdemelnek e naiv sorok. Prózában fogalmazott leírásokat is idézhetnénk a Sétatérről, főleg regényekből, de bennünket most a költők érdekelnek. Van például Jékely Zoltánnak egy elképesztő, lenyűgöző, de úgyszólván ismeretlen Kolozsvár-regénye, A fekete vitorlás. 1947-ben írta és 1957-ben jelent meg. Ifjú pár a Sétatér egyik padján, illetve a sétányain: „Szótlanul suhannak a százesztendős fák alatt, melyek rücskös, ezerláncú kérges elefántidomaik csak még jobban kidomborítják az ő zsenge és patyolat ifjúságukat.” Mielőtt egy másik bekezdéshez érnénk, hadd idézzem fel, hogy a ’90-es évek elején az osztrák kastélyparkok tavaiból néhány bukaresti vagabundus összefogdosta, megsütötte és megette a hattyúkat. Sokunknak erről talán Mereskovszkij és Villiers de l’Isle Adam, illetve a Hattyúölő jut eszünkbe, de emlékszünk rá, hogy Mircea Dinescu is kitett magáért, sziporkázó tirádában fejtegetve, vajon miért a románoknak jutott a dicsőség, „hogy mi legyünk a hattyúevők népe”. Ha Jékely itt következő mondatában a „hadi népek” szintagmát virágnyelvre kódolt szerkesztői vagy cenzori beavatkozásnak tartjuk, és feltesszük a kérdést, hogy a regény megírása előtti években vajon milyen Kolozsváron átvonuló hadfiak apríthatták bográcsba a sétatéri tó hattyúját, aligha tévedünk nagyot Mereskovszkij kései honfitársaira tippelve. De íme Jékely (hőseink egy sétatéri padon üldögélnek, és tüskés vadgesztenyék hulldogálnak körülöttük): „Az özvegy hattyú, melynek párját a nehéz időkben bográcsba aprították holmi hadinépek, irányt vesztett, kormánya tört vitorlásként kóvályog a tó vizén, árnyéka elnyúlva kíséri a holdfényben. Holdfény! De micsoda holdé! Nagyobb, mint a világ!” - Böcklin vagy Chirico ecsetjére méltó kép. „A hattyú, tán párjára emlékezvén, saját árnyékát kerülgeti, s csőrét olykor mélyen beleölti a tó vizébe.” (Emlékszünk, mi volt Dsidánál? „Minden madár belémiszik.”) Ezután Ildefonso hajóra száll. Vajon a regénybeli város kikötőjére - regény a regényben - nem épp a sétatéri tó partján találnánk rá? Ezt mi kérdezzük, nem Jékely mondja. Jékely így írja le a kikötőt: „...A várfallal kerített, magas sziklán épült tengerparti városka piacán, íme éppen vesztőhelyet ácsolnak. Kora reggel van. Az árusok most szedelőzködnek szekerük tövében s odalent a kikötőben locsogva és recsegve kötnek ki a halászbárkák. Óriási, fekete vitorláshajó köteleit himbálja a langyos tengeri szél... A Podesta tornyos palotájában tán csak a szakács ébredezik, most bújik le kutyaólszerű antiszociális vackára a gémberedett éjjeliőr.” Felidézve azt is, hogy a tó és a végében levő, Pákei Lajos tervezte pavilonépület milyen jeles festőket ihletett meg, nem lehetséges máshogyan befejeznünk e sétatéri komparatisztikát, mint Csíki László költő-író egy történetével. Kamaszok című novellája ifjúkorom meghatározó élménye volt. Álljanak itt azok a sorok, amelyeket egyik első kötetem Hattyúálarc című versciklusába helyeztem. (Kamaszok szeretnék megtudni, vajon milyen a haldokló hattyú nevezetes éneke. Egy hajnali órán egyikük beúszik a szigetre, hogy elvágja a hattyú nyakát. Íme az idézet: „De nem tudta átvágni a valószínűtlenül hosszú és vékony nyakat. Lassan húzta a kést, minden pillanatban várta a csodálatos, vérszínű hangokat. A hattyúdalt. Elengedte a madár fejét, nehogy belefullassza az éneket, ám csak a fenyők zúgása hallatszott a feje felett. (...) A parton várják a hattyú énekét... Felemelkedett. Egy ideig tátogott némán, mintha próbálgatná a hangokat, aztán csendesen, elnyújtott torokhangon énekelni kezdett.” Csiki László Szilágyi Domokos egyik legközelebbi barátja volt. Szilágyi és Dsida egymástól néhány száz méterre nyugszanak a Házsongárdi temetőben, ahol Jékely regényének hőse egyébként egy drámai tapasztalattal lesz gazdagabb... Nem is említettem: a regény egyik fejezete a sétatéri holdvarázzsal foglalkozik, amely nemcsak a hattyút világítja meg, de átlényegíti az említett ifjú pár sorsát is. A transzszubsztanciációt követően a lány eltűnik az éjszakában, csak elbújt, de nemsokára előkerül: „Ott ül egy padon, lábát keresztbeveti, ölében félszemű macska, vagy égő cigaretta? Ide a holdfény is alig hatol, a százéves nyárfák valóságos tetőszerkezetet fonnak az ég s a föld közé.” Persze, hány meg hány szerelmes regényben süt le a hold a szereplőkre! De a Sétatér, mint tudjuk, néha olyan, mintha valami Földre szállt Holdon lennénk. És végezetül, ne hallgassuk el azt a rejtelmes tapasztalatot, amelyet bármelyikünk megerősíthet, aki valaha is partra szállt a szigeten, vagy a tó befagyott jegén átsétált, átkorcsolyázott oda, az a sziget onnan, belülről sokkal, de sokkal nagyobb, mint amekkorának a partról látszik. Legalábbis akkoriban - a múlt évezred utolsó évtizedeiben - ez minden kételyt kizáróan így volt. * (Személyes jegyzet e sorozat megírásának körülményeiről. Nejem, pontosan tudván, hogy írásaim nem számítógépek és keresőprogramok segítségével születnek, azt kérdezte: neked fejedben van az egész magyar líra, egyidejűleg és mindenestől? Honnan tudsz egymás mellé rakni ennyiféle verset? Dsidát és Farkas Andrást? Hasonló dolgot kérdezett tőlem Sárközy Péter, amikor megjelent Dsidáról és Marchiniról szóló kötetem, és Böszörményi Zoltán is, a Beszéd a palackból című verstörténeti sorozatom és kötetem szerkesztője. Természetesen - és sajnos - nincs a fejemben minden valaha olvasott vers szövege, még a magyar verseké sem. De a legtöbb utcába, ahol valaha jártam, sikerül visszatalálnom anélkül, hogy le tudnám írni az odavezető utat. Például nincs a fejemben München vagy Róma teljes térképe. De azt a helyet, amit már ismerek, megtalálom bennük, így van a versekkel is. Nem ismerem a teljes irodalomtörténeti valóságot, még a líratörténetit sem. Vannak nálam sokkal műveltebb és olvasottabb szakértők, és remek, mindenki által kutatható adatbázisok. E memóriákban sokkal több ismeret van, mint az én fejemben. Magam többnyire - nem mindig - olyasmiket tartok fontosnak megírni, amikre a gépek egyelőre még nincsenek felkészülve. Jelen írásnál maradva: nincs olyan program, nincs olyan kulcsszó, amelyekkel előhozhatók lennének ezek az idézetek. A „kolozsvári Sétatér” kereséssel legfeljebbebb Kelemen Jánost vagy Nagy Mórt lehetne megtalálni. Ugyanakkor - és erre kötelességem figyelmeztetni - minden, amit írok, szubjektív és esetleges, ezért aligha teljes. Nem tudós búvárkodás eredménye. Divatosan szólva: „A tájékoztatás nem teljes körű.” Nem olvastam annyit, mint szerettem volna az a szerencsém, hogy amit olvastam, arra nagyjából emlékszem. De persze abba az utcába, ahol még nem jártam, nem találok vissza, és azokat a verseket, amelyeket nem ismerek, nem tudom idézni. Emiatt lehetséges, hogy vannak témakörök, amelyeket csak hiányosan sikerül tárgyalnom; így például nem zárható ki, hogy elkerülte a figyelmemet - mai témánknál maradva - néhány remek Sétatér-vers. Egyébként magam is írtam verseket a Sétatérről, de nem tartottam volna ízlésesnek ezekből idézgetni. Sz. G. Sétatér szökőkútjának egykori szobrai Forrás: www.irodalmijelen.hu Fotó: Bolygó Márton IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET