Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)
1914-11-15 / 46. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA 25 O I. Már a második éjszakát töltjük a vonaton, mely kétségbeejtő lassúsággal halad előre. A régi delizsánc ehhez képest száguldó alkalmatosság lehetett. Ma már vacsoránk sem igen volt. Az illető állomáson, hol étkeznünk kellett volna, csak egyetlen adag töltött paprika maradt s ezt átengedtük jó szivvel a praelátusnak, bár sehogyan sem akarta elfogadni. Úgy kellett, a hadi állapotra való hivatkozással, katonásan ráerőszakolni Mi szalámival éltünk s néhány zöld paprikával, miket útközben „requiráltunk." Barack is akadt. Egyik megállónál egy könyörületes fehér cseléd ajándékozott őt meg velük. Az aggfelnő ki sem mozdult a fülkéből s mikor visszatértünk, előkelő flegmával majszolt valami harapnivalót. Úgy látszik, rejtett élelmiszer készletei vannak, melyekre, adott pillanatban, rá fogjuk tenni súlyos kezünket. Szegény, nem is sejti. Ha nem csalódom, a mi fél csirkénk még dús kamatokat fog hajtani. A szomszédos félfülkében praelátus barátunk horkol enyhe, fülbemászó moll akkordokban. Akárcsak kanonoki otthonának dagadó párnáin nyugodna tonzúrás feje. Az igazak álma ez, melynek rendíthetetlen bázisát egy ötvenezer koronás stallum képezi. Könynyen alhatik! Aggastyán-társam ritka kitartással, hihetetlen szívóssággal kísérletezik, hogy kinyújthassa tagjait. Közben hol engem rúg oldalba, hol az öreg asszonyt nyugtalanítja fenyegető mozdulataival. Végül megszánják az álom tündérei s ő is elalszik. Vájjon miről álmodik? Amilyen selma, kitelik tőle, hogy most is azon az otthon hagyott édes szőke asszonyon jár a huncut esze. Hej, nagy kópé ez az én aggastyán-társam! Harmatos reggelen a folyosó nyitott ablakai mellől gyönyörködtünk a zöldelő tájban. Alig néhány órát bóbiskoltunk s oly frissek és üdék voltunk, hogy a világ összes aggastyánjai megirigyelhettek volna bennünket. Mindig is mondtam: a harc az embernek éltető eleme, mely kiváltja s a végsőkig fokozza a szunnyadó energiákat. Két hét előtt még súlyos neurastiréniát, lappangó tábeszt és egyéb halálos veszedelmeket emlegettünk s ma nem cserélünk amott a fürjjel, mely zakatoló vonatunk elől menekül. Ezt csinálják utána a háborúnak a tudós orvosprofesszorok! a Délelőtt barátságos tereferére gyülekezünk a praelátus fülkéjében. Az érdemes férfin sok érdekes dolgot tud mondani. A vatikánt úgy ismeri, mint a tej nyerét. Persze, a pápa is szóba került. A praelátus félti háborodva tiltakozik azon célzatos híresztelés ellen, amely amolyan falusi plébánosnak akarta feltüntetni az elhunyt pápát. Eszes, kiváló férfiúnak mondta s a ha nem is lett volna egyéb érdeme, már maga az, hogy elrendelte az egyházjognak kodifikálását, matiradandó helyet biztosít számára a jeles pápák sorában. És hogy csupa szivjóság, gyengédség és felebaráti szeretet volt ez a legfőbb pásztor; szerénységéről, keresztényi egyszerűségéről tanúskodik, hogy tetemét bebalzsamozatlanul adták át az enyészetnek. Az elhunyt trónörökös is szóba kerül. A mi papunk őt is jól ismerte s csak dicsérettel és elismeréssel tud a róla megemlékezni. És nem győzi eléggé emlegetni, hogy a néhai főherceg az ellenmondáson sem ütközött a meg, kivált ha az ellenkezésben lévő kellően meg tudta feladatolni véleményét. Akárhogy vegyük is, az ellenérkező vélemény meghallgatása, az ellentétes meggyőződés tisztelete kétszeresen nagy erény egy olyan embernél, aki hivatva volt, hogy milliók fölött uralkodjon. Az egyházi férfin tartózkodásával nyilatkozott aj praelátus a XIII. Leó és X. Pius között vont párhuzamról. Leó a franciákat favorizálta, kik válasz gyanánt s hálából irtó hadjáratot intéztek az egyház ellen. Ugyan- azok a franciák, kik a háború kitörésével egyidejűleg ft első teendőjüknek ismerték a kongregációs törvények 'ti visszavonását. ftt e ponton elérkeztünk mi is ama tételhez, hogy ft semmilyen hatalom mindaddig nem nyúlhat a vallás ft hoz, míg helyébe teljesen egyenértékű kincset nem adhat az emberiségnek. ti Ily komoly problémák fejtegetése nem csekély fel- ft adatot ró a hangszálakra, különösen mikor dübörgő ft vonaton folyik a vita, melyben ugyan, legalább a lénye- ft get illetőleg, nem volt eltérés közöttünk. Ám nehogy a toroknak nevezett apparátus vala- hogyan mégis rövidséget szenvedjen, méltóságos és ft főtisztelendő praelátus barátunk az összes érvek el-? hangzása után belenyúlt iszákjába s egy ép, sértetlen, •színültig telt palackot húzván elő, ujjongó kitörésre ragadta az aggastyánokat. Gyermekkorom évei jutottak az eszembe. Mikor megengedték, hogy az éléskamrába bekandikálhassunk, mikor lelkes örömrivalgással fogadtuk, ha valamely titkos szekrényből csalogató csemege került nap-világra. " Öt Déltájt nemzetiséglakta vidékre érkeztünk. Egy ti nagy állomáson ebédeltünk hihetetlenül rosszul. Az őt illető város eddig fészke volt a szláv propagandának s ebben a polgármestere járt elől, kit, ha tőlem függ, őt régen felköttettem volna. Máskor itt szóba sem álltak ott az emberrel, ha sejtették, hogy nem fajrokon. Most iz magyar, osztrák és német lobogók terhe alatt roskadott zott az indóház s a bennszülöttek nyájas, görnyedő, kezes bárányokká változtak át. Milyen változás! Azt mondja a magyar, ha valaki sokat tud, hogy káptalan a feje. A káptalan tudásának arányos részét a kanonok képviseli. Ez a mi esetünkben is fényes beigazolást nyert. Ugyanis ebéd után kérdi tőlünk a praelátus: — Tarokkoznak az urak? Az első pillanatban, hogy e kérdés elhangzott, meglepetten bámultunk egymásra a társammal. Másodpercek teltek el, míg felocsúdtunk. Hogyan, hogy ez nekünk eddig eszünkbe nem jutott? Mikor hárman ti vagyunk együtt már napok óta. ft Hogy tarokkozunk-e? Hát talán csak magyar anyage szült bennünket! S talán csak mi sem vagyunk a leghit- X ványabbak közül valók? Hogyne tudnánk. Nyomban vásároltunk két pakli tarokkkártyát s diadalittasan vonultunk be főpapi barátunk fülkéjébe. Néhány üveg könnyű borocskát, hozzávaló szódát is ti szereztünk az állomáson s mikor barátságosan elhelyezkedtünk s a skiszt a praelátusnak osztottuk ki, ugy éreztük, hogy most már akár az egész világgal szembe- ft szállunk. Bennünket már nem érhet baj. Mintha, akik 7, eddig mint külön egyedek exisztáltunk, egyetlen tö-mör, megingathatatlan, szerves egésszé alakultunk ft volna át. S ezt a tarokk tevé ti A rendkívüli időkhöz képest, miket élünk, néhány ft rendkívüli játszma is akadt. Egy esetben, tizenhat látott aarokk dacára, fényesen elbuktam az ultimot. A kaszfiszát később a praelátus seperte be, ezzel is szaporít-a vándus jövedelmeit. Éjfél felé, amint kitekintünk az ablakon, a tengert pillantottuk meg. Xenophon emberei is hasonlót érezhettek, mint mi, hogy immár majdnem négy napig tartó döcögés után végre révbe jutottunk. Legalább egy éjszakára. Háború előtt írta Diplomata ft . /it