Tolnai Világlapja, 1917. október-december (17. évfolyam, 40–52. szám)

1917-11-15 / 46. szám

IV Gábor hadnagy az idegosztályon hajnali 11 órakor még az ágyban feküdt, mikor az irodából a következő írásos parancsot kézbesítették neki: „Holnap reggel 9 órakor magas látogató érkezik kórházunk megtekintésére. Hadnagy úr átveszi az egész kórházi legénység fölötti parancsnokságot és a járóképeseket a következő utasítás szerint sorakoztatja: A új magasabb korosztályúak balról jobb felé, csökkenő egymásutánban, az egyes korosztályokon belül az egyes ezredek növekvő rendszámmal jobbról bal felé helyeztessenek, ügyelvén arra, hogy az arcvonal a bejárat bal kapuszárnyától legalább 6 méter távolságban kezdődve, 10 foknál nagyobb hegyes szöget nem képezve az országúttal, a veteményes kert északi szögleténél tovább semmiesetre ne húzódjon, de egyébként az a 1 :100-hoz léptékben idecsatolt felállítási skizze szelsrint stb.“ Gábor hadnagy elolvasta a parancsot kétszer, há-romszor, lelkiismeretesen boncolva a részleteket, azután szó nélkül visszafeküdt a még meleg ágygödörbe , és vizes borogatást rendelt a fejére. ” Utóbb meggondolta a dolgot. A borogatást sztornírozta és a pavillon-parancsnokokat magához rendelte tanácskozásra. A négy altisztnek azután felolvasta a rendelkezést, lassan és tagoltan, nehogy beleőrüljenek. A négy altiszt közül kettő manipuláns volt, a barikmadik a fegyverkovács és így taktikai és szervezeti kérdésekben nem voltak kompetensek. A negyedik azonban, őrmester úr Csinos, megnyugtatta a kétségbeesett hadnagyot. Ő vállalja a dolgot. Csak adja ki neki a hadnagy úr az egész társaságot. Nincs az a nagyszakállu anyakönyvvezető, aki előírásosabban összeszortírozza ezt a bandát. — Csak bízza rám, hadnagy úr! És a hadnagy úr rábízta. Másnap reggel, a vett utasításhoz képest, a kórházkapu előtt nyílegyenes vonalban sorakozott az egész betegállomány, mégpedig a jobb szárnyon a római katolikusok, azután egymásután a luteránusok, kálvinisták, görög-keletiek, baptisták, názárénusok, zsidók, végül három fezes bosnyák. Őrmester ur Csinos bizalmasan hunyorgatva adta le a jelentést a hadnagy urnak és biztosította, hogy a felállítás teljesen a parancs szerint eszközöltetett, mire a hadnagy ur megnyugodva gyúrta bele kezeit az ünnepi glacé-kesztyűkbe. A nyílegyenes front zsidó, illetőleg mohammedán része azonban benyúlt a veteményes kert egy kis táblájába, melyen apró kis zöld nyelvek markírozták az ese-dékes tavaszt. Ez a bizonytalan vegetáció, formája szerint, hónapos retek, de lóbab is lehetett volna, sőt őrmester ur Csinos cukorrépát gyanított benne. Ide még mielőtt a front gazda tagjai véleményt nyilváníthattak volna, a hadnagy ur elintézte a kérdést: — Tulipánhagyma, Slussz! — A kincstári vegetáció t Tr€¡›W Napos időben leheveredtünk a szabadiján s ha lehelett,édes semmittevésnek adtuk oda magunkat. A vezérkari főnökünk ilyenkor ránk szólt: — Mi az? A Normafánál vagyunk? Ha eszünkbe nem juttatja, régen megfeledkeztünk volna a békés fáról, így arról elmélkedtünk, lepihenünk-e még valamikor árnyékában. A házat, hogy a repülők kiváncsi szemétől óvjuk, fenyőgalyakkal vontuk be. Még a fedelét is. A szobák falát is, hogy a deszkák résein betóduló hideg áramlat ellen védekezzünk. Ennek dacára is oly élénk volt a légvonat, hogy szellőztetésről soha sem kellett gondoskodnunk. Ha tizen dohányoztak a szobában, a füst észrevétlenül illant el s a levegő mindig jó volt. Ebben a faházikóban körülbelül olyan volt a helyzet, mintha egy nagy bőgőben laktunk volna. Minden legcsekélyebb zaj megtízszerezve verődött vissza. Egyetlen erőteljes lépéstől az egész épület rengett s ha a harminc és feles megszólalt, úgy hallatszott, mintha közvetlen az ember füle mellett sütötték volna el. A telefon itt is sok éjszakánk nyugalmától fosztott meg bennünket, de utóbb ehhez is hozzászoktunk. Mint ahogyan az ember idővel mindenhez hozzászokik. Nagy tortúra volt, hogy a jövő-menő tisztek állandóan a mi szobánkban tanyáztak. Sokszor az ember még a saját ágyára sem ülhetett le, annyira elfoglaltak minden helyet. Itt étkeztünk is s lefekvésre csak akkor gondolhattunk, mikor a generális jóéjszakát kívánt. Sokszor éjfélig s még azon túl is elüdögélt s nem volt rá mód, hogy előbb lepihenhessünk. Később, okulva a tapasztalatokon, lehetőleg úgy intéztük a dolgot az étkezőhelyiség ne a mi hálószobánk legyen. A mi szobánkon jártak át s így állandó ellenőrzés alatt állottunk. Ha Pista bácsi egy gyors kaláberre bevetődött hozzánk, csak a legritkább esetekben tudtuk dolgunkat zavartalanul végezni, így azután idővel mi vonultunk át hozzá egy kis blattozásra. Ennek viszont az a hátránya volt, hogy nála mást, mint fekete kávét, nem kaptunk. Ezt ugyan rogyásig itatta velünk, de hogy valamikor szíve lett volna, egy pohár becsületes italt belénk diktálni, arra nem volt eset. Hiába célozgattunk, zúgolódtunk, szidtuk. Kiváncsi vagyok, várjon, ha majd békében beállítunk hozzá Zalába, akkor is feketével traktál-e bennünket? Képes rá. Csakhogy akkor majd elbánunk vele! Egyszer betoppan és — miután zuzmarás bajuszát rendbe szedte — azt proponálja, játsszunk két rádli kalébert. Öt forintjába. Megnyeri mind a kettőt. Mondom, hogy még egyet, tíz forintba. Azt is megnyeri. Megint akarok osztani, de ő csak szedi össze a pénzt s azzal az ürüggyel, hogy dolga van, sietve távozik. — Megálljék csak kend, Pista bácsi, lesz ez még máskép is! — kiáltottam utána. Húsvét vasárnapon jóságos apánknál, az ezredesnél, voltunk ebédre. A burkuskirály sem kosztolhatott mesésebben. Ebédközben gyönyörű dalokkal szórakoztatott bennünket a házi urnák zenekara. S ez még csak növelte az ünnepi hangulatot, melyhez az is hozzájárult, hogy a szent napon egyetlen lövés sem dördült el. Sem a muszkák részéről, sem a mi oldalunkról. ■ Megszólal ebéd után Pista bácsi: — Ha tetszik, ma adok revaneket. — Legyen szerencsém, őszintén szólva: csak erre vártam. Mikor Pista bácsi a harmadik rádlit is, tiz forintjával, elvesztette, zsebre gyűrtem a nyert pénzt s unott hangon így szóltam: — Lelkem, Pista bácsi, mára elég volt. A következő pillanatban Pista bácsi a csizmája szárához nyúl s általános derültség közepette nyílt bicskát húzott ki belőle. — Merje azr mondani, hogy elég volt! — szólt fenyegető hangon. — Elég volt! — mondtam. — Akkor egy forint a vizi. — kiáltotta Pista bácsi. — Miért nem beszél mindjárt értelmesen? — kérdeztem s megadtam a vizit. TOLNAI VILAG LAPJA 17