Tolnai Világlapja, 1919. július-szeptember (19. évfolyam, 27-32. szám)

1919-09-06 / 29. szám

Olvasóinkhoz í Iboli hallgatás után végre ismét megszólalhatunk. Megszólalunk pedig a régi hangon, amely közel két évtized alatt országszerte ismertté és kedveltté tette lapunkat az olvasók százezrei ninfj előtt. Örömmel köszön­tjük tehát ezt a régi, lelkes tábort, amelynek azonban némi beszámolóval tartozunk. Az októberi forradalom, mely elsöpörte a vesztett háború okozóit, olyan elemi erővel ragadott magával mindent és mindenkit, hogy a szabadság öröme és lelkesedése ránk is átragadt. A Bocskayak és Bethlenek, a Rákócziak és Kossuthok függetlenségi politikája és szabadságharca ülte fényes diadalát az októberi forradalomban, amelynek sikerében egy szebb jövő és a boldog újjá­születés reményeit ünnepelte a nemzet. Úgy hittük akkor, hogy a szabadság, az egyenlőség és a testvéri­ség hajnala virrad reánk, a­hogy az egészséges történelmi fejlődés kezdődik hazánkban: a munkás újra­­születés korszaka,­­ hiszen eltemettük a militarizmust és vele a nagyhatalmi hóbortot is, mely egyik szülő­ oka volt a véres világháborúnak. Sajnos, a forradalmárok gyöngébbek voltak, semhogy meg bírtak volna állani ott, ahonnan kezdve már életerőnket, államiságunk gyökereit sorvasztotta a forradalmi láz. A tömeg, melyet lelketlen kalan­dorok izgattak és bujtogattak, lassanként fölébe kerekedett a vezérlőknek, úgy hogy egyik forradalom a másikat érte és mindegyik lejebb lökte szerencsétlen nemzetünket a züllés lejtőjén. A hadsereget szétkergették, mert féltek az ellenforradalomtól, de ugyanekkor nem tudtak olyan hadsereget szervezni, mely megvédte volna őket a saját forradalmuk huligánjaitól. Így sodorták a csőd szélére az országot, amelyet ugyanekkor a földarabolás, az idegen katonai megszállás veszedelme is fenyegetett. És, amikor már sem a gazdasági, sem a politikai romlásból nem láttak kivezető utat, e pilátusi kézmosással odadobták az országot a fejetlen anarchiának, a zsebrák bolse­­vizmusnak. Ekkor született meg a kommunizmus — a gyászos emlékű szovjeturalom — amelynek 132 napja rémesebb pusztulást jelent ennek a szerencsétlen országnak a történetében, mint a tatárjárás, amely pedig közel harmadfél évig tartott. Miután a Károlyi-forradalom elkergette a királyt, a Kun Béla forradalma detronizálta magát az Atyaúristent is ; megölte a vallást, elkobozta a magántulajdont, kifosztotta, éh­ez­­tette, sanyargatta a polgárságot, tönkretette az ipart, a kereskedelmet, a forgalmat, — szóval ráfeküdt a nemzet dobogó szívére, hogy senki emberfia még csak lélekzetet se vehessen szabadon. Természetes, hogy ebben a politikai és gazdasági rabszolgaságban — amelyet proletár-diktatúrá­nak kereszteltek el — megszűnt a véleményszabadság is és megkezdődött a „vörös terror“, amely első­sorban és legkíméletlenebbül a sajtóra vetette rá magát. Amikor a szovjet népbiztosai tele torokkal, hirdették a kultúra és a sajtó szabadságát, nemcsak hogy a legszigorúbb cenzúrát gyakorolták, hanem egyenesen megszabták a lapok irányát, megtömték a lapokat olyan cikkekkel és képekkel, amelyek a kommunizmus áldásait magasztalták és minden képzelhető módon izgattak,a polgári társadalom ellen. Ez a veszedelmes fölforgató irányzat — fájdalom! — némileg visszatükröződött a „Tolnai v­ilág­­lapja“ képeiben és azok aláírásaiban is. Nem olyan szembetűnően és nem is olyan módon, mint azt tőlünk követelték, mert a mi szerkesztőségünk, ahol és amikor lehetett, mindig igyekezett hű maradni régi elveihez és hagyományaihoz. És amikor sokszoros nyomás, figyelmeztetés dacára se volt hajlandó engedni a terrornak, megtörtént az, hogy a diktatúra hatalmi szóval megtiltotta a lap megjelenését. Így és ezért hallgattunk teljes öt hétig, elnémítva az erőszaktól, de bízva a föltámadásban. El kellett ezeket mondanunk, — nem a magunk védelmére, hanem olvasóink fölvilágosítására,— hogy érthető legyen az a kényszerhelyzet, melynek nyomása alatt hellyel-közzel olyan képek is meg­jelentek a „Tolnai Világlapjáéban, amellyekkel sohasem azonosítottuk magunkat. Hisszük és reméljük, hogy olvasóink megértik és méltányolják a mi nehéz helyzetünket, a­hogy közvetlenül itt, a „vörös terror“ árnyékában, nem volt rá módunk, hogy félretegyük és mellőzzük a ránk erőszakolt képeket és aláírásokat. Az ország fölszabadulásának, az általános megkönnyebbülésnek napjaiban reméljük olvasóink meg­értését és bízunk abban a sokszor tapasztalt jóindulatban, melyet közel két évtizedes hazafias, becsü­letes és önzetlen munkásságunkkal kiérdemeltünk. a Tolnai Világlapja SZERKESZTŐSÉGE.

Next