Tolnai Világlapja, 1924. október-december (24. évfolyam, 19–31. szám)

1924-10-01 / 19. szám

34 TOLNAI VlLAGLAPJA Hirtelen felsikoltott és megragadta barátja karját: a sötétedő szobában ott fehérlett a halálfő ... Néha ő is gondolt már rá. Bár haja még feketén borult üde arcába, szeme babonásan fényes és termete is kívá­natosan szép volt, de ha tükrébe nézett egy szörnyű láto­más incselkedett vele: a halál utáni Jávor Mária. És a halott Jávor Mária igy szólt az élőhöz: — Asszonyom, ön egyszer meg fog halni. Szép teste az enyészeté lesz. Mi marad meg abból, amit egykpr igy hivtak: „isteni Ria"?... Egyedül tán a haja, asszonyom, mely hasznavehetetlen a nagy Átalakító számára... Oh! Minden porcikája tiltakozott e szörnyű végzet ellen! Szathmáry felcsavarta a villanyt. A világosságban már nem volt oly félelmetes a koponya, a Halál őfelségé­nek szimbóluma. A teritett asztalon vázában gyönyörű piros szegfűk pompáztak. A szép leány letépett egyet közülük és a ko­ponya ép fogsorai közé helyezte. Mind a ketten nevettek ezen a furcsa ötleten: a Halál megcsufoltatásán. Jávor Mária a „Magyarország" színház hires színész­nője volt, akit imádói az „isteni Riá"-nalc hivtak. Szath­máry nagy uj darabjának a „Primaverá"-nak főszerepét szánta neki. Mikor egy-egy uj darabjáról tudomást szerzett a művé­szek világa, megindult hozzá a szinészek vándorlása a sze­repekért. Dolgozószobája nagy díványát már csak a , sze­reposztó divány"-nak nevezték a színészek és irók. Boldog volt mindenki, akit Szathmáry meghívott a szereposzló díványra. Most Ria jött el, az isteni... Ah, valóban isteni! A haja gyökerétől Ids lába rózsás körmöcskéjéig isteni volt ö. Éjszaka felébredt az iró. Ria, az isteni, csöndesen aludt a szereposztó diványon. Szép testének körvonalaira bámult az iró. De vágya már kiégett. Fázott. Megfordult... Ekkor megpillantotta a néhai emberfejet csupasz csontjai között a piros szegfüvei. Az a piros szegfű! Oly irtózatos ledérséggel viháncolt bele abba a csufságos, nagy, szent harmóniába! Megbor­zongott. Tekintete az alvó leányra esett. — Hát ez a nyomorult teremtés mit keres itten? — Dühösen rázta meg a leány vállait. Az felriadt. — Mi történt? — kérdezte ijedten. — Ki innen! — ordilo't a férfi. — Megbolondultál? — csodálkozott amaz. A következő percben kiesett az ajtón s leroskadt a sötét, hűvös folyosóra. Valaki utánadobta a kalapját, kö­penyét. Ria, az isteni „Primavera", nem tudott magához térni meglepetéséből. Fogait csikorgatva, dühösen ment ki a nyitott kapun. Már reggel volt. Hűvös szellő fújdogált. Forró, szégyentől égő homlokát meg-meglegyezte. őt ki­dobták, őt! De miért? Nem értette. Egyszerre csak megállott és nézett, nézett... Világo san látta maga előtt a tegnapesti jelenetet, amikor a Halált kicsúfolta. — Igaza volt — rebegte. — A nagy Uralkodót nem szabad kigúnyolni. Busán botorkált haza a reggeli hűvös szürkületben. Az asszony i. Végre sikerült megtalálni a módját annak, hogy egy •pár hétre lányos, friss levegőt szívhasson megint. Lányos, friss levegőt, mert az ura penészes elvek dohos levegőjé­ben zárva tartotta. Legalább az asszony azt gondolta, hogy az a világ, amelyet férje nap-nap mellett magasztalva em­leget előtte, s amelyet az ősi Páldy-birtok vén kastélyában meg is teremtett, dohos levegővel van tele. Ez a levegő pedig virágot hervasztó! Ott volt a hatalmas park s a gyönyörű kastély, de mit ért mindez az asszonynak, ha az ura nem volt képes túi­finom lelkének magasságából hozzá leszállni, sem őt magá­hoz emelni. Az asszony érezte, hogy neki, az ő leikének nem való ez a világ. Röstelkedve s félve tekintett fel az ős Páldyak szigorú, okos arcára, melyek onnan néztek rá a hatalmas termek falairól. A Páldyak mind tudósok böl­csek voltak, az ő ősei meg mind híresek arról, hogy inkább az élet sugaras felszínén szerettek maradni. Egyetlen Ághy se vágyott a tudós dicsőségére. De jó harcosok, pom­pás mulató emberek voltak, kiknek cselekedeteiről legen­dái: szóltak az Ipoly völgyén le és fel. Ebből a vérből szakadt s azért tartotta siralomháznak ez ősi kúriát, amely­ben minden, de minden nz ő kedveért volt, csak az ura nem. Pedig szerette az urát. Szerette s mégis nagyon meg­örült, mikor kieszelte, hogy lehetne pár hétre távol az urától. Nehéz dolog volt ezt a szakítást ravaszsággal, rűbe­szélessél kicsikarni az urától, mert Bogyayékhoz akart menni az asszony. A bölcs Páldyak okos utódja nagyon megbotránkozott ezen gondolatán az asszonyának. — Hogy vágyódhat innen valaki oda? — mondta cso­dálkozva. — Harmadik éve, hogy nem láttam őket — szólt az asszony. — De Márta, mégis oda; inkább talán Velencébe együtt. Velencébe vagy máshova egy lett volna Mártának, a sok muzeumba, képtárba s magyarázatba már belecsö­niörlött. Nem kellett több utazás. Bogyay bácsiékhoz vá­Irta Nógrádi László gyott, ahol nincs semmiféle muzeum. Hanem esnek hires mulatságok, amelyekre az asszony Ághy-vére vágyott. — Belefáradtam az utazásba, — mondta az asszony — tudod, egy kis pihenést szeretnék. Olyan édes-kedvesen tudott hízelegni az urának, hogy végre beleegyezett. — De én nem megyek veled, megengedsz, ugy-e? — kérdezte az okos, bölcs Páldy. — Mert hát akármilyen okos és bölcs volt, mégse látott át az asszonya ravaszkás szándékán. Persze, ehhez más bölcsesség kell! A négylovas hintó harmadnap már röpítette Mártát Bogyay bácsiékhoz. LYSOFORM a biztoB hatása fertőtlenítői Nőknek nélkülözhetetlen I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék