Tolnai Világlapja, 1924. október-december (24. évfolyam, 19–31. szám)
1924-10-01 / 19. szám
34 TOLNAI VILÁGLAPJA Hirtelen felsikoltott és megragadta barátja karját: a sötétedő szobában ott fehérlett a halálfő ... Néha ő is gondolt már rá. Bár haja még feketén borult üde arcába, szeme babonásan fényes és termete is kívánatosan szép volt, de ha tükrébe nézett egy szörnyű látomás incselkedett vele: a halál utáni Jávor Mária. És a halott Jávor Mária igy szólt az élőhöz: — Asszonyom, ön egyszer meg fog halni. Szép teste az enyészeté lesz. Mi marad meg abból, amit egykor igy hívtak: „isteni fia"?... Egyedül tán a haja, asszonyom, mely hasznavehetetlen a nagy Átalakító számára... Oh! Minden porcikája tiltakozott e szörnyű végzet ellen! Szathmáry felcsavarta a villanyt. A világosságban már nem volt oly félelmetes a koponya, a Halál őfelségének szimbóluma. A terített asztalon vázában gyönyörű piros szegfűk pompáztak. A szép leány letépett egyet közülük és a koponya ép fogsorai közé helyezte. Mind a ketten nevettek ezen a furcsa ötleten: a Halál megcsúfoltatásán. Jávor Mária a „Magyarország" színház híres színésznője volt, akit imádói az „isteni Riá"-nak hívtak. Szathmáry nagy új darabjának a „Primaverá"-nak főszerepét szánta neki. Mikor egy-egy új darabjáról tudomást szerzett a művészek világa, megindult hozzá a színészek vándorlása a szerepekért. Dolgozószobája nagy díványát már csak a , szereposztó divány"-nak nevezték a színészek és írók. Boldog volt mindenki, akit Szathmáry meghívott a szereposztó díványra. Most Ria jött el, az isteni... Ah, valóban isteni! s. Végre sikerült megtalálni a módját annak, hogy egypár hétre lányos, friss levegőt szívhasson megint. Lányos, friss levegőt, mert az ura penészes elvek dohos levegőjében zárva tartotta. Legalább az asszony azt gondolta, hogy az a világ, amelyet férje nap-nap mellett magasztalva emleget előtte, s amelyet az ősi Páldy-birtok vén kastélyában meg is teremtett, dohos levegővel van tele. Ez a levegő pedig virágot hervasztó! Ott volt a hatalmas park s a gyönyörű kastély, de mit ért mindez az asszonynak, ha az ura nem volt képes túlfinom lelkének magasságából hozzá leszállni, sem őt magához emelni. Az asszony érezte, hogy neki, az ő lelkének nem való ez a világ. Röstelkedve s félve tekintett fel az ős Páldyak szigorú, okos arcára, melyek onnan néztek rá a hatalmas termek falairól. A Páldyak mind tudósok bölcsek voltak, az ő ősei meg mind híresek arról, hogy inkább az élet sugaras felszínén szerettek maradni. Egyetlen Ághy se vágyott a tudós dicsőségére. De jó harcosok, pompás mulató emberek voltak, kiknek cselekedeteiről legendái szóltak az Ipoly völgyén le és fel. Ebből a vérből szakadt s azért tartotta siralomháznak ez ősi kúriát, amelyben minden, de minden az ő kedvéért volt, csak az ura nem. Pedig szerette az urát. Szerette s mégis nagyon megörült, mikor kieszelte, hogy lehetne pár hétre távol az urától. Nehéz dolog volt ezt a szakítást ravaszsággal, rábeszéléssel kicsikarni az urától, mert Bogyayékhoz akart menni az asszony. A bölcs Páldyak okos utódja nagyon megbotránkozott ezen gondolatán az asszonyának. — Hogy vágyódhat innen valaki oda? — mondta csodálkozva. — Harmadik éve, hogy nem láttam őket — szólt az asszony. — De Márta, mégis oda, inkább talán Velencébe együtt. Velencébe vagy máshova egy lett volna Mártának, a sok múzeumba, képtárba s magyarázatba már belecsömörlött. Nem kellett több utazás. Bogyay bácsiékhoz vá-A haja gyökerétől Ids lába rózsás körmöcskéjéig isteni volt. Éjszaka felébredt az iró. Ria, az isteni, csöndesen aludt a szereposztó diványon. Szép testének körvonalaira bámult az iró. De vágya már kiégett. Fázott. Megfordult... Ekkor megpillantotta a néhai emberfejet csupasz csontjai között a piros szegfüvel. Az a piros szegfű! Oly irtózatos ledérséggel viháncolt bele abba a csufságos, nagy, szent harmóniába! Megborzongott. Tekintete az alvó leányra esett. — Hát ez a nyomorult teremtés mit keres itten? — Dühösen rázta meg a leány vállait. Az felriadt. — Mi történt? — kérdezte ijedten. — Ki innen! — orditott a férfi. — Megbolondultál? — csodálkozott amaz. A következő percben kiesett az ajtón s leroskadt a sötét, hűvös folyosóra. Valaki utánadobta a kalapját, köpenyét. Ria, az isteni „Primavera", nem tudott magához térni meglepetéséből. Fogait csikorgatva, dühösen ment ki a nyitott kapun. Már reggel volt. Hűvös szellő fújdogált. Forró, szégyentől égő homlokát meg-megjegyezte, őt kidobták, őt! De miért? Nem értette. Egyszerre csak megállott és nézett, nézett... Világosan látta maga előtt a tegnap esti jelenetet, amikor a Halált kicsúfolta. — Igaza volt — rebegte. — A nagy Uralkodót nem szabad kigúnyolni. Busán botorkált haza a reggeli hűvös szürkületben. gyott, ahol nincs semmiféle múzeum. Ha nem esnek híres mulatságok, amelyekre az asszony Ághy-vére vágyott. — Belefáradtam az utazásba, — mondta az asszony — tudod, egy kis pihenést szeretnék. Olyan édes-kedvesen tudott hízelegni az urának, hogy végre beleegyezett. — De én nem megyek veled, megengedsz, ugye? — kérdezte az okos, bölcs Páldy. — Mert hát akármilyen okos és bölcs volt, mégse látott át az asszonya ravaszkás szándékán. Persze, ehhez más bölcsesség kell! A négylovas hintó harmadnap már röpítette Mártát Bogyay bácsiékhoz. LYSOFORM a biztos hatása fertőtlenítői Nőknek nélkülözhetetlen ! Az asszony írta Nógrádi László