Tolnai Világlapja, 1929. január-március (31. évfolyam, 1–13. szám)

1929-02-20 / 8. szám

Most egyedül élek, magamnak és az emlékeimnek. Van néhány jóbarátom, akik mindig mellettem voltak az élet­ben, ezekkel még néha találkozom. Színpad­­? Sikerek ? Higgye el, jobb páholyból nézni a komédiát, mint részt venni benne . . . Hogy mivel foglalkozom és mi érde­kel ? Megírom az emlékeimet egy könyvben, illetve nem is én írom, h­a­nem­ más valaki, egy kitűnő író, aki­nek a nevét nem­­mondhatom meg, akárhogy is faggat. Időnként össze­ülünk, akkor elmondok neki egy csomó adatot, de hogy mit ír meg belőlük és hogyan, azt m­agam sem tudom, mert nem­ mutatja meg a kéziratot. Egyszer véletlenül alkalmam volt belenézni, így kezdődik : „Klárika furcsa kis­lány volt ..." — többet nem tudok. Azt hiszem, sokan fognak felszisszenni, ha elolvassák a könyvet. Nagyon őszinte írás lesz, hiszen ma már nem kötelez semmiféle szempont. Ez a könyv érdekel, ez foglalkoztat és a világon semmi más. Azt kérdi, miből élek ? Néhány év előtt Amerikában voltam, jól sikerült a turné és így még maradt valami, néhány esztendeig gond nélkül élhe­tek. Gond nélkül, az nem jelenti azt, hogy gondtalanul, hanem legfeljebb annyit, hogy biztos vagyok abban, hogy van miből kifizetni a házbért, így él emlékei között, visszavonul­tan és csendesen a régi, békebeli Buda­pest egykor""ü­nnepelt primadonnája. Végzetes tévedésbe esnék mindenki, ha azt hinné, hogy a színház jellegze­tes figuráinak galériájában azért került az első helyre, mert ő a legfontosabb és legérdekesebb személy a színházban. Szó sincs róla, a legtöbb em­b­er, aki csak este látja a színházat és kizárólag az ő kedvéért veszi meg a zsöllye vagy karzati jegyét, még mindig hajlandó bizonyos misztikus és sejtelmes köd­felhővel körülburkolni az alakját. Meg­valljuk, mi, akik a délelőtti próbákon gyakran látjuk nappali világításban, inkább csak tradíciótiszteletből foglal­kozunk vele az első helyen. Tudjuk, hogy a színház atmoszférá­jának létfentartó eleme az illúzió. Ter­mészetes, hogy nem lenne lojális dolog részünkről egyetlen szentségtörő kéz­mozdulattal szétfosztani az illúzió aranyfüsttjét, mégis, bizonyos fokig úgy érezzük magunkat, mint az orvos, akinek a számára az operációs asztalon nincs többé titok és akinek a prima­donna intim testi vonatkozásai éppen olyan egyszerű patologikus jelenségek, mint Kovácsné epeköve, vagy Kissné bélcsavarodása. Mégis, ha keressük azokat a döntően fontos motívumokat, amelyek a prima­donnát más ember fiától megkülönböz­tetik, akkor ezt a döntően f­ontos kü­lönbséget így fogalmazhatjuk meg: a primadonnának pedig mindig igaza van. Ebből a sarktételből már most lo­gikusan­­ az következnék, hogy a pri­madonnának azért van igaza, mert színházi és művészeti kérdésekben az ő véleménye a legkompete­nsebb, az ő ízlése, kritikája, szakértelme a legmeg­bízhatóbb. Ezzel szemben a valóság — ha nem is lesújtó, — de mindenesetre száraz tényeken alapuló igazság az, hogy a primadonnának azért van igaza, mert a közönség végeredményben mégis csak az ő kedvéért megy be a színházba, akár Nagy Primadonnának, akár Kis Naivának vagy Szőke Szubrettnek hív­ják. A primadonnának a színházban lát­szólag csak barátai és hódolói vannak. A primadonnától mindenki fél, a pri­madonna szeszélyeit mindenki vakon teljesíti a kellékestől fel egész az igaz­gatóig — mert, ó, borzalom, — ellen­kező esetben a primadonna egy nappal a főpróba előtt idegkimerültségtől ágy­nak esik és „orvosai tanácsára hosz­szabb­ ideig kénytelen őrizni az ágyat". Hasonló esetekben igen jól beválnak még a következő módszerek: A primadonna hirtelen úgy érzi, hogy művészi ambícióit nem elégíti ki az operett és döntő elhatározással áttér a drámára. Természetesen ebőben a kritikus időpontban kezdi meg­­a tár­gyalásokat a konkurrens drámai szín­házzal. A primadonna ilyenkor magá­hoz kéri a törzsriporterét és hangulatos iintervjú keretében elmondja, hogy ...a­hat esztendei operettmuli után, amely­hez felejthetetlen sikerek emléke fűzi, határozta el magát, hogy átevez a drámai vizekre. Nincs a szívében semmi keserűség, barátsággal válik el a direktortól, de úgy érzi, az operett már nem nyújthat számára feladatot. A drámai hősnő természetesen zenei hajlamokat fedez fel magában, a naiva áttér a jellemkom­ika szerepkörére, de szükség esetén meghívást kap Rein­h­ardttól vagy elhatározza, hogy fil­mezni fog. Nem ritka eset, hogy ilyen­kor a színházigazgatók választott­ bí­róságot emlegetnek, arra azonban még nem volt eset, hogy a választott-bíró­ság döntést is h­ozott volna. — Drága művésznő — mondja egy nappal a főpróba előtt az igazgató, aki már egy vagyont ölt re­le a kommüni­kékre és kosztümökbe, — maga nem­csak nagy művész, hanem okos nő is. Minek veszekedjünk mi, akik olyan jól megértjük egymást, nem igaz? Be­látom, hogy magának van igaza, de magának is be kell látnia . . . A primadonna pedig a legnagyobb „belátó". Természetesen ő is belátja, hogy a direktornak igaza van, de őt ne idegesítsék, mert akkor ő nem bír magával, ő már számtalan esetben utasította vissza a legelőnyö­sebb ajánlatokat a színház kedvéért, ő igazán nem amiatt az esti ötven l­engő felléptidíj differencia miatt mondja, neki a művészet nagy és szent dolog, amit nem enged anyagiakkal vonatkozásba hozni, ezt igazán nem tételezheti fel róla senki, aki őt ismeri, ami ped­ig azt illeti, hogy az igazgató úr mással akarja játszatni a szerepét, amíg ő februárban a Vidám Színpadon vendégszerepel, neki az ellen sincs ki­fogása, bár joggal elvárhatná, hogy az alatt ne játsszák a darabot, de ő nem­ Galánthai Balogh Kethi, a Buenos Airesben élő világhírű magyar klasszikus táncmű­vésznő, Budapestre érkezett

Next