Tolnai Világlapja, 1929. január-március (31. évfolyam, 1–13. szám)
1929-02-20 / 8. szám
Most egyedül élek, magamnak és az emlékeimnek. Van néhány jóbarátom, akik mindig mellettem voltak az életben, ezekkel még néha találkozom. Színpad? Sikerek ? Higgye el, jobb páholyból nézni a komédiát, mint részt venni benne . . . Hogy mivel foglalkozom és mi érdekel ? Megírom az emlékeimet egy könyvben, illetve nem is én írom, hanem más valaki, egy kitűnő író, akinek a nevét nemmondhatom meg, akárhogy is faggat. Időnként összeülünk, akkor elmondok neki egy csomó adatot, de hogy mit ír meg belőlük és hogyan, azt magam sem tudom, mert nem mutatja meg a kéziratot. Egyszer véletlenül alkalmam volt belenézni, így kezdődik : „Klárika furcsa kislány volt ..." — többet nem tudok. Azt hiszem, sokan fognak felszisszenni, ha elolvassák a könyvet. Nagyon őszinte írás lesz, hiszen ma már nem kötelez semmiféle szempont. Ez a könyv érdekel, ez foglalkoztat és a világon semmi más. Azt kérdi, miből élek ? Néhány év előtt Amerikában voltam, jól sikerült a turné és így még maradt valami, néhány esztendeig gond nélkül élhetek. Gond nélkül, az nem jelenti azt, hogy gondtalanul, hanem legfeljebb annyit, hogy biztos vagyok abban, hogy van miből kifizetni a házbért, így él emlékei között, visszavonultan és csendesen a régi, békebeli Budapest egykor""ünnepelt primadonnája. Végzetes tévedésbe esnék mindenki, ha azt hinné, hogy a színház jellegzetes figuráinak galériájában azért került az első helyre, mert ő a legfontosabb és legérdekesebb személy a színházban. Szó sincs róla, a legtöbb ember, aki csak este látja a színházat és kizárólag az ő kedvéért veszi meg a zsöllye vagy karzati jegyét, még mindig hajlandó bizonyos misztikus és sejtelmes ködfelhővel körülburkolni az alakját. Megvalljuk, mi, akik a délelőtti próbákon gyakran látjuk nappali világításban, inkább csak tradíciótiszteletből foglalkozunk vele az első helyen. Tudjuk, hogy a színház atmoszférájának létfentartó eleme az illúzió. Természetes, hogy nem lenne lojális dolog részünkről egyetlen szentségtörő kézmozdulattal szétfosztani az illúzió aranyfüsttjét, mégis, bizonyos fokig úgy érezzük magunkat, mint az orvos, akinek a számára az operációs asztalon nincs többé titok és akinek a primadonna intim testi vonatkozásai éppen olyan egyszerű patologikus jelenségek, mint Kovácsné epeköve, vagy Kissné bélcsavarodása. Mégis, ha keressük azokat a döntően fontos motívumokat, amelyek a primadonnát más ember fiától megkülönböztetik, akkor ezt a döntően fontos különbséget így fogalmazhatjuk meg: a primadonnának pedig mindig igaza van. Ebből a sarktételből már most logikusan az következnék, hogy a primadonnának azért van igaza, mert színházi és művészeti kérdésekben az ő véleménye a legkompetensebb, az ő ízlése, kritikája, szakértelme a legmegbízhatóbb. Ezzel szemben a valóság — ha nem is lesújtó, — de mindenesetre száraz tényeken alapuló igazság az, hogy a primadonnának azért van igaza, mert a közönség végeredményben mégis csak az ő kedvéért megy be a színházba, akár Nagy Primadonnának, akár Kis Naivának vagy Szőke Szubrettnek hívják. A primadonnának a színházban látszólag csak barátai és hódolói vannak. A primadonnától mindenki fél, a primadonna szeszélyeit mindenki vakon teljesíti a kellékestől fel egész az igazgatóig — mert, ó, borzalom, — ellenkező esetben a primadonna egy nappal a főpróba előtt idegkimerültségtől ágynak esik és „orvosai tanácsára hoszszabb ideig kénytelen őrizni az ágyat". Hasonló esetekben igen jól beválnak még a következő módszerek: A primadonna hirtelen úgy érzi, hogy művészi ambícióit nem elégíti ki az operett és döntő elhatározással áttér a drámára. Természetesen ebőben a kritikus időpontban kezdi mega tárgyalásokat a konkurrens drámai színházzal. A primadonna ilyenkor magához kéri a törzsriporterét és hangulatos iintervjú keretében elmondja, hogy ...ahat esztendei operettmuli után, amelyhez felejthetetlen sikerek emléke fűzi, határozta el magát, hogy átevez a drámai vizekre. Nincs a szívében semmi keserűség, barátsággal válik el a direktortól, de úgy érzi, az operett már nem nyújthat számára feladatot. A drámai hősnő természetesen zenei hajlamokat fedez fel magában, a naiva áttér a jellemkomika szerepkörére, de szükség esetén meghívást kap Reinhardttól vagy elhatározza, hogy filmezni fog. Nem ritka eset, hogy ilyenkor a színházigazgatók választott bíróságot emlegetnek, arra azonban még nem volt eset, hogy a választott-bíróság döntést is hozott volna. — Drága művésznő — mondja egy nappal a főpróba előtt az igazgató, aki már egy vagyont ölt rele a kommünikékre és kosztümökbe, — maga nemcsak nagy művész, hanem okos nő is. Minek veszekedjünk mi, akik olyan jól megértjük egymást, nem igaz? Belátom, hogy magának van igaza, de magának is be kell látnia . . . A primadonna pedig a legnagyobb „belátó". Természetesen ő is belátja, hogy a direktornak igaza van, de őt ne idegesítsék, mert akkor ő nem bír magával, ő már számtalan esetben utasította vissza a legelőnyösebb ajánlatokat a színház kedvéért, ő igazán nem amiatt az esti ötven lengő felléptidíj differencia miatt mondja, neki a művészet nagy és szent dolog, amit nem enged anyagiakkal vonatkozásba hozni, ezt igazán nem tételezheti fel róla senki, aki őt ismeri, ami pedig azt illeti, hogy az igazgató úr mással akarja játszatni a szerepét, amíg ő februárban a Vidám Színpadon vendégszerepel, neki az ellen sincs kifogása, bár joggal elvárhatná, hogy az alatt ne játsszák a darabot, de ő nem Galánthai Balogh Kethi, a Buenos Airesben élő világhírű magyar klasszikus táncművésznő, Budapestre érkezett