Tolnai Világlapja, 1930. január-március (30. évfolyam, 1–13. szám)
1930-01-22 / 4. szám
Míg az apám alkotmányt vakolt a megyegyűlésen, mi meg gyerekek a tanyán kikiáltottuk a forradalmat ... A jelszó az volt, hogy mindent fenekestül felforgatni... Legelsőbb is egy abrakostarisznyát teletömtünk sós kenyérrel Aztán egy nyereggel együtt kitoltuk talicskán a gulyához ... A feladat az volt, hogy Samut, a féleszű veszett bikát megnyergeljük ... Megjegyzem, én voltam a legidősebb , tizenkét éves ... Hát kitoljuk a talicskát és mind a hármunknak a szájában egy-egy földig lógó tajtékpipa ... Füstölünk és röhögünk... Ahogy nyikorog a talicska, hát egyszer csak felüti ám nagy busa fejét Samu, a gulya kormos bikája. Boszszantja a zaj, elkeseredik szörnyen és nekilódulva jön bömbölve, sikongva egyenesen nekünk , mint egy gőzmozdony... Szalad a gulyás, Zsámboki, hajítja a botot, sír, káromkodik és ordítja, hogy szaladjunk ... Dehogy is szaladunk... Toljuk szépen szemközt a talicskát a bikával ... Én meg akasztom nyakamba a tarisznyát, azzal megyek előre deputációba, fogadni a vadmarhát... A kezemben egy nagy darab sóskenyér, nyomom az orra alá, ahogy ökielne... Elkapja a kenyeret, aztán égnek vetett fejjel rágja, csámcsogja ... Kicsorog a habos nyála s még a szemét is behányja a nagy gyönyörűségtől... Azok is odaérnek a talicskával és körülállják fejtől a tanya nevezetességét ... Az ördögnek jut-e eszébe, hogy egy pillanat alatt kigázolhatja az egész kompánia belét... Mikor megeszi a kenyeret, bután körülnéz... Meglátja a talicskát, talicskán a nyerget... Erre megint fölhevül ... Nagyot ordít, lecsapja a fejét és rohanna a talicskának... — Nonono! — mondom én, eléje ugorva és egy második nagy darab sóskenyeret dugok a szájába ... Aztán körüljárjuk, megveregetjük az oldalát, simogatjuk és vakarjuk a fülét... — Hozzátok csak azt a nyerget ! ... Azok hozzák... A bika meg bömbölve hátrál, mert sejti, hogy disznóság készül... Újabb sóskenyér.. . Miközben az öcskösök rávetik hátára a nyerget... Forog, ordít, dühöngve, panaszkodva eszi a sóskenyeret... — No, most aztán húzzátok meg a hevedert... De egy pillanat alatt, mert elszalad ... — Megvan... — No, ki ül fel rá? ... — Majd én — mondja a középső öcsém, a tízéves. — Helyes ... Nekiszalad vagy tíz lépésről a bikának — és a nyeregbe ugrik ... A bika nagyot ordít... Vagy talán nem is ordít, de sivalkodik ... Aztán elkezd forogni, mintha keringőzne ... Hányja a tajtékot... Sikongat ... Üvöltöz... Bömböl, mint egy oroszlán... Az öcskös meg kapaszkodik a tíz körmével a nyeregkápába, mint a macska... Úgy ül a nyeregben, mintha hozzá csirízelték volna... A bika elkezd ugrabugrálni, mint a félbolond, mint a bakkecske ... Közben felágaskodik két lábára ... Aztán ész nélkül dokkol... / /RTA SZALAY LASZLO A szél is fújt esze nélkül 20