Tolnai Világlapja, 1931. április-június (31. évfolyam, 14–26. szám)

1931-04-01 / 14. szám

Ne légy­onal Verebes Ernő, a népszerű magyar film­színész, aki évek óta Berlinben él, írja lapunk számára az itt következő sorokat: Én bizony nem tudom, hogy az em­berek miről szoktak álmodozni és mi a legnagyobb, legelérhetetlenebb kíván­ságuk, azt azonban leszögezem, hogy nekem csak egyetlen álmom és kíván­ságom van: hagyjanak aludni!... Már többször hallottam, hogy a kí­naiaknál a legborzalmasabb kínzási mód, ha az áldozatot nem engedik aludni, amikor azzal ölik meg, hogy mindig felébresztik. Egyeszerűen nem vágják le a fülét, nem nyúzzák le a bőrét, nem feszítik kínpadra, hanem ha elszundikált, szépen, gyengéden felkeltik és megkérdezik tőle: „Beis­mered bűnödet?" A szegény delikvens néhány ilyen nap és éjszaka után bol­dogan mondja: „Mindent beismerek, de most aztán hagyjanak aludni!" Szépen másik oldalára fordul és al­szik egyet. Másnap aztán még a jó al­vástól dagadt szemekkel viszik a vesz­tőhelyre. Ez a középkori kínai kínzási mód — úgy látom — még ma is divatban van és főleg velem szemben alkalmaz­zák, a barátaim ... Ha esténként tár­saságban vagyok és már későre jár az idő, ásítok egyet, kihúzom órámat és így szólok: — Fiúk, holnap reggel korán kell kelnem, hazamegyek és lefekszem! Ilyenkor mindig ezzel válaszolnak: — Ne légy unalmas, Verebes!. .. És én végül mindig maradok és más­nap olyan álmos vagyok, hogy állva is elaludnék. Pedig — őszintén bevál­tom — a fehér ágyamat semmi kincs­ért sem cserélném el. * Semmi sem idegesít annyira, mintha rendezőm így szól hozzám: — Verebes úr, holnap reggel hét órára legyen a filmgyárban, mert fel­vétel lesz!. . . Ez azt jelenti, hogy másnap fél hat­kor kell felkelnem. Természetes, hogy este későn fekszem le és ennek követ­keztében reggel nem tudok felébredni. Erre a célra szolgált azelőtt egy nagy­szerű ébresztőóra. Egy ideig pontosan teljesítette kötelességét, de végül el­dobhattam. Rájöttem ugyanis arra, hogy ha a vekker megszólal és ha azon­nal a párna alá dugom, tovább alha­tom ... Egy párszor megtettem ezt és emiatt persze elkéstem a filmgyárból. Most már a sorsra bízom magamat. Nem is ébredek fel háromnegyed hét előtt. Felkapom a fejemet, megnézem az órát, aztán még tíz percig alszom. Végül villámgyorsan felugrom és a leghihetetlenebb trükköket alkalma­zom, hogy néhány perc alatt elkészül­jek az öltözködéssel, amit minden eset­ , Verebes!... ben úgyis a filmgyári öltözőben feje­zek be. * Saját autómat nem használhatom, mert először valami gyorshajtás miatt jóidőre eltiltották a vezetéstől, más­részt a filmgyár sem veszi szívesen, ha egy megkezdett film közben kocsit vezetek. Arra gondolnak, hogy esetleg valami baleset érne és ebben az eset­ben eldobhatnák a megkezdett filmet. Újabban többször elkéstem a film­gyárból és ezért a rendező pont há­romnegyed hétkor több barátomat küldi házam elé. Ezek aztán élénk autótül­köléssel felébresztenek, én viszont nem szívesen hagyom el az ágyat és ezért egyszer egy pillanatra kiugrottam a paplan alól, kalapot­­tettem a fejemre és kihajoltam az ablakon. — Már jövök! —• mondtam, mire a barátok abbahagyták a tülkölést és én szépen visszafeküdtem az ágyba. De hiába minden leleményességnek, ma már mindig pontosan kell felkelnem. Egyszer, amikor barátaim türelmesen vártak negyedóráig, feljöttek és leg­nagyobb meglepetésükre az ágyban ta­láltak. Azóta egyszerűen betörnek la­kásomba és kihúznak az ágyból. * Ami a legjobban elkeserít, az az, hogy abban a pillanatban, amikor a filmgyárban vagyok, már nem va­gyok fontos. Senki sem érdeklő­dik utánam és így nyugodtan visszavonulhatok öltözőmbe, hogy öltözködésemet befejezzem. A rendező ilyenkor kisüti, hogy az előbb elkészí­tett felvétel rossz, meg kell ismételni, tehát várhatok még két-három órát, amíg rám kerül a sor. Ilyenkor há­borgó szívvel gondolok arra az elvesz­tett boldogságra, amitől a korai fel­keltéssel fosztottak meg. Cél és munka nélkül ődöngök a filmgyárban és a legszívesebben lefeküdnék. Egyszer álmosan mászkáltam a gyár­ban és amikor öltözöm ajtaja elé ér­tem és megláttam a kényelmes kereve­tet, gondoltam egyet és végighevered­tem rajta. Egy pillanat múlva már az igazak álmát aludtam. A boldogság azonban rövid volt, mert nemsokára arra ébredtem, hogy valaki erősen ci­bálja a fülemet. — Légy szíves és menj a saját öltö­ződbe! — hangzott egy angyali hang. — Mit fognak gondolni az emberek, ha itt az én öltözőmben meglátnak ... Búsan konstatáltam, hogy bizony el­tévesztettem az ajtót és tévedésből egy bájos filmszínésznő kerevetjére dől­tem le ... * Persze, vannak olyan napok is, ami­ket úgy nevezünk: szabadnapok. Ha este arra gondolok, hogy másnap nem kell a filmgyárba mennem, kellemes bizsergés fut végig a hátamon. Le­fekszem és elhatározom, hogy másnap délig fogok aludni. És reggel hétkor csöngeni kezd a telefon. Egyszerűen nem veszek róla tudomást. A telefon azonban kitartóan tovább cseng, úgy hogy végül mégis kénytelen vagyok fel­venni a kagylót. Ilyenkor legelőször a dühös­­telefonos kisasszonyt hallom, aki kérdőre von azért, mert nem ve­szem fel a kagylót, aztán egy női hang csicsergi: — Verebes úr van a telefónnál? — Nem! — felelem dühösen. — Itt az inasa beszél. Verebes úr új filmje a holdban játszódik le és ő elment a helyszínre, hogy a külső felvételeket elkészítsék ... . — Ne tessék viccelni — mondja az ismeretlen telefonáló, — én megisme­rem a hangját. Mondja kérem, miért nem küld autogramos fényképet, ami­kor már három nappal ezelőtt írtam önnek­! . .. — De kérem, én erről semmit sem tudok, különben is Verebes Ernő iker­testvére vagyok . .. így védekezem és végül letehetem a kagylót. Gyorsan visszabújok az ágyba, de félóra múlva arra ébredek, hogy egy mord kinézésű férfi áll a szoba közepén és merően néz. Gyorsan a párna alá akarok nyúlni, hogy előve­gyem a revolveremet, de erre már meg­szólal az idegen látogató: — Telefonszerelő vagyok, a köz­pontból küldtek ki... Mi a panasz? — Semmi — nyugtatom meg. — Hagyjon aludni... Nemrégiben Bécsbe kellett utaznom és már előre örültem annak, hogy a hálókocsiban milyen kellemesen fogok aludni. Abban a pillanatban, amikor az étkezőkocsiba léptem, egy kedves honfitársam,­ Kálmán Imre invitált asztalához. Vacsora után felálltam és így szóltam: — Lefekszem, mert álmos vagyok!... — Ne légy unalmas, Verebes! — intett ujjával Kálmán Imre és én­kénytelen voltam maradni. Verebes Ernő: 72

Next