Tolnai Világlapja, 1932. július-szeptember (32. évfolyam, 28–40. szám)

1932-09-14 / 38. szám

AZ ANNONCE-JÁTÉKOS IRTA: SOMLYÓ ZOLTÁN — Szóval ?... Szóval m ebből élsz mostaná-M t W-­ ban ? ! — mondta a játékkaszinó hall­­ . W jóban a tönkrement v báró, régi gyermek-WA kori barátjának, a m m yJIH bankpénztárosnak, I 'íjé» JSH szinte megvető ba­rátsággal, ezt a kérdő mondatot állító formában dobva oda. Amaz lekapta a szeméről, amely sunyi volt és az örökös izgalmaktól könnyes, a monokliját, szélhámos­nyugalommal megtörülte és bólogatva, a fegyencek egykedvűségével felelt: — Ebből ! Valamiből kell! Élni jogom van nekem is! A fizetésem ötszáz pengő a banknál, a feleségem­nek ennyi még a házra se elég, hol van még az a sok minden más ! . . . Bará­tom, az a gyönyörű asszony nem járhat úgy, mint valami kispolgári asszony, készen vett rongyokban. Ezt belátha­tod ! Egy olyan mintaszép asszony ! Föld alá bújnék szégyenemben. Hisz úgy imádom, mint az istenemet. És ő képtelen is volna úgy élni. Tehát­­ ebből élek . . . Megpróbáltam én, ba­rátom, már mindent. Úgy nézz rám, hogy én a bankomtól egy álló évig minden nap sikkasztottam. Már szinte automatikusan ment a dolog. Ha nem is volt rá szükségem, minden nap ki­vettem a pénztárból azt az összeget, amelyhez hozzá voltam szokva . . . Te, nevetni fogsz ! Sohase jöttek rá. A bankban két testvéré volt a vezetés, és ezek mind a ketten úgy loptak, mint a pinty. Sohase tudták egymásról, hogy ki mennyit lopott. Így ér­ mindig a felszínen maradtam. Azután jött a krach, a két fivér helyett jött egy harmadik vezér, aki, hogy minél nyu­godtabban csinálhassa a maga kis dol­gait, a legjobb barátját ellenőrnek tette meg a mellém ... Ő a főpénztáros és reggeltől estig az a dolga, hogy az én körmeimre vigyáz . . . Így hát ennek a pénzszerzési módnak befelleg­zett. Erre gondoltam ki aztán ezt a mostanit. De azért, hidd el, ez se fenékig gazemberség. Mert sok pén­zemben van nekem az a kilences, amit olyan szívdobogva vág ki a nagy, ovális zöld asztal közepén a bankár. A sikkasztott pénznek is majd a felét így vesztettem el. De most már . . . — Most, mondd el, hogyan csinálod ! Hallatlanul izgat a dolog. Annyi em­ber előtt, nyíltan, arcrándulás nélkül minden nap csalni... —­ Egyszerű. Eleinte egész apró téteket dobok az asztalra. De nem érde­kel, hogy mit mond a játékvezető: hogy nyert vagy kilenc a banknak . . . Nekem ez mindegy. Ezalatt tanulmá­nyozom a játék folyását. Merően figye­lem a körben ülő tizenkét játékost, az úgynevezett tizenkét „kéz" képessé­geit. Hogy melyiknek van szerencséje és "melyik peches. Mert ezt ki lehet lesni. Hidegvér, éles szem, nyugalom ! Azután megfigyelem a formát, miképp alakulnak az egyes coup-k. Amikor már megvan a véleményem az egész „pakli"-ról, kiszemelek magamnak egy kezet a jók közül és amikor erre kerül a sor, amikor már az összes tétek bent feküsznek és a játékvezető már ki­mondta, hogy: „nincs tovább" — a legeslegutolsó pillanatban odaugrom leshelyemről a táblához és félhangosan, szerényen elszólom magamat: — Ötven annonce­­ ezen a helyen... A játék folyik tovább, a bankár leadja a lapot, előbb a pointernét, aztán a magáét, aztán megint. . . — Aztán ? . . . — Aztán kész. A játékvezető be­mondja : — Nyert. — És nekem kifizetik az annonce tétemet. — De ha nem nyert ? Mi van akkor? Akkor ne­ked ki kell fizet­ned nyomban a bemondott tétet és — nincs miből kifizetned... Ak­kor csaltál és ... — Még eddig nem esett meg ve­lem. Azaz: egyet­len egyszer. De akkor szerencsém volt. Magam sem értem : a téteket behúzták és köz­ben megfeledkez­tek rólam. Halott­sápadtan álltam ott, az igaz .. . mindenre készen... hogy megvernek . . . kidobnak . . . Nem történt semmi. Szerencsém van. És képzeld, negyed óra múlva meg­ismételtem. Nem tudtam ellenállni. . . És­­ sikerült . . . A báró idegesen rágta kis, bubiira nyírt angol bajuszát. Elnémult. Az ámulattól, a meghökkenő valóságtól. Izgett-mozgott a helyén, egyik ciga­rettáról a másikra gyújtott. — Én nem merném megtenni — mondta végre mély lélekzettel, össze­ráncolta a szemöldökét és látszott a tekintetéről, hogy már a rendőrséget, a börtöncellát látja . .. össze is bor­zongott. — És mit csinálsz, ha egyszer mégse sikerül ? — kérdezte most, nagyon mélyről. — Akkor csak az marad hátra, amire már a sikkasztások idejében is el voltam készülve: főbelövöm ma­gamat. Passz. Nem kell olyan nagyra venni ezt az egész dolgot. Különben pedig vak bizalmam van a szeren­csémben. És dacára annak, hogy ily könnyen veszem ezt az esetleges ön­gyilkosságot, hidd el, ragaszkodom annyira az élethez, mint te ! Csak­hogy én éppen ezért le is gyűröm az élet folyton leskelődő ökleit. Persze, te nem tennéd meg. Te báró vagy. Hogy már csak báró vagy és semm­it más, azt te nem akarod tudomásul venni. És azt se, hogy ez manapság egymagában már nem elég. Ha az ember ennyire lecsúszik, mint mi ketten — "kérlek, csak ne reszkess össze, igenis, mint mi ketten — akkor csak egy dolog következhetik : a szerencse korrigálása ! . . . A hall most benépesült. A baccarat­játékban szünet állt be. Izzadt, csap­zott hajú urak jöttek ki a nagy terem­ből, amit izzasztónak neveznek a kártyások ; a hallban már csupán annyi erejük volt, hogy lerogytak egy fotelbe. A vesztő kártyás hullaszerű sápadtsága lárvaként ült ki az arcukon. Szinte meg lehetett érteni néma segély­kiáltásukat . . . Voltak néhányan, akik még itt künn is a nagy bankócsomagjaikat számolták: ezek nyertek. Egy-egy, nyilván az ő jószívűségükre leső gyű­rött, leromlott alaknak gőgös mozdu­lattal valami apróbb pénzdarabot vagy maguknál felejtett zsetont nyomtak a markába. Aztán a büffé magas székében eltehénkedve, cinikusan le­öntöttek, vagy ahogy a játékkaszinó­ban mondják : ledobtak néhány couq­teille-t, amíg odabenn a friss csomag játékkártyát megkeverik, amíg az új játék megkezdődik ... 2. A züllött bankpénztáros ezalatt ala­posan megdolgozta a letört, enervált, már szinte teljesen csak emberi tisz­tességből és bárói méltóságából élő bárót. — Nézd, kérlek, eleinte jól meg­figyeljük a játékot. Bízd rám magad. Nézd, kérlek, milyen kopott vagy. Szinte azt mondhatnám, hogy rongyos vagy. Hát hiszen nem vagy éppen ron­gyos, kérlek, de közel ahhoz . . . Ne aragudj, ez így van ! És azt mon­dod, egyetlen vágyad, hogy még egy­szer rendes ruhára tehess szert. Akkor kibékülhetnél a feleségeddel. Ha még egyszer öntudatosan, keményen eléje léphetnél . . . Hát jó, meglesz. A ki­öltözködés szerintem kétszázat jelent. Száz annonce! 469

Next