Tolnai Világlapja, 1936. április-június (36. évfolyam, 15–27. szám)

1936-05-06 / 19. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA PERESKEDÉS ABESSZINIÁBAN Az abesszin főváros örökké hegyre­császó, karcsú eukaliptusok közt kanyargó, scepehupés főutcájában áll a D­ajdács­kábia. A környező mohamedán és ben­szűlölt házaktól elütő, európai stílusban épült, hegyes tetejű, háromablakos, föld­szintes épület homlokzatán hosszú tábla ?Ag s a rajta a következő hirdetés olvas­ható. Gajdács Mátyás, Trophées, Oiseaux, Fourruies. íúnius elején múlott 10 éve, hogy egyik magyar napilap hasábjain nevével talál­koztam. Abban az időben gyűjteményem tökéletesítése végett külföldi összekötteté­seket kerestem s mi sem természetesebb, mint, hogy rögtön ajánlott levelet írtam neki, melyben arra kértem, lépjen velem érintkezésbe. Jó két hónap telt el, mire le­velemre a válasz megérkezett. Szívesen jön segítségemre, gyűjt, amire szükségem van, de kért, hogy küldjek neki gyűjtőeszközö­ket, konzerváló szereket, könyveket stb! A csomagot azonnal összeállítottam és pos­tára adtam. Ez volt összeköttetésünk kiindulópontja. Bel, a két hónapos időközökben megis­métlődő levelezés keretében évek hosszú során át őszinte barátsággá mélyült. Kéltve őrzött levelei egyrészt egyéni, más­részt Abesszínia társadalmi életéről olyan ragyogó színfoltokban számolnak be, hogy most, amikor az olasz—abesszin há­ború csaknem minden érdeklődés homok­terébe került, időszerűnek tartom, hogy azok közül néhány kedves képet a nyilvá­nosságnak is bemutassak. Gajdács volt az első, aki még 1914-ben Abessziniát filmfelvételek céljából felke­reste. A munka a legjobb sikerrel indult meg, pár hónap múlva azonban kitört a világháború s odaveszett minden. Gajdács nem vesztette el kedvét s azóta is kinn­maradt. Addis-Abebában telepedett le, ahol saját kutató rajával járja Abessziniának vadkő területeit. Befogja az élő vadat és szállítja állatseregleteknek a világ minden részébe, kereskedik prémekkel, vadász­trófeákkal gyűjt madarakat, lepkéket és az elképzelhető legkülönbözőbb természeti tárgyakat. A nekem meghatározás végett küldött zsákmányban számos nagy és kis emlős (majmok, servál- és sakálfélék, hiénák, a zorilláknak több változata), ma­darak, rákok, óriási százlábúak és skor­piók, rengeteg rovar stb. szerepelt. Kül­földi expedíciókat vezet és többször pa­naszkodott, hogy milyen kár, hogy a ma­gyarok nem gondolnak erre — senki sem áldoz nálunk a tudományos kutatásra, pe­dig az expedíciók nemcsak kifizetődnek, hanem a résztvevőknek tetemes hasznot is hoznak. Természetesen számtalan fantasz­tikus kalandban volt része, ezekről azon­ban ritkán számolt be. A nagy társaságot nem szereti, „mert hiszen oly szépen lehet élni elvonultan a világtól és nem törődni senkivel". Sokszor gyötri a honvágyt Ismé­telten azzal a hírrel lepett meg, hogy ha­zajön és meglátogat. A vadászaton kívül nagy örömmel tanul­mányozta a benszülöttek életmódját és különös szokásait. Legérdekesebb levelei mindig azok, amelyekben kedves humorá­val ezekről a megfigyeléseiről számol be. Minthogy tapasztalhatta, milyen örömmel ér ezen ezeket a megfigyeléseit, évek során összegyűlt levelezése számtalan népszokás­sal ismertetett meg. Egyik ilyen jókedvű levelében az abesszin szerecsenek pereske­déséről számol be, mely idegenszerűségé­nél fogva, azt hiszem, általánosabb érdek­lődésre tarthat számot. Néhány évtizeddel ezelőtt Abessziniában a tolvaj még a legnagyobb ritkaságok közé tartozott. Akkor is előfordult ugyan, hogy egy-egy öszvért, vagy lovat elemeitek, de ebből a tulajdonosnak semmi kára sem származott, mert az ottani törvények értel­mében a szomszédok kötelesek voltak vagy az elveszett állatot visszaszerezni, vagy pe­dig annak dupla értékét pénzben megfi­zetni. Az utóbbi években azonban Abesz­szíria sokat „civilizálódott", a régi törvé­nyek nagy részét —• és pedig a legjobba­kat, —• eltörölték, helyettük „modern" jog­szabályokat alkottak, melyek sem a ben­szülötteknek, sem az európaiaknak nem felelnek meg. A pereskedni szerető abesszinek csakha­mar felfedezték a törvény gyengéit s igye­keztek abból hasznot húzni, mert nem kell azt hinni, hogy a „vad szerecsen" buta. Van annak olyan srófra járó esze, hogy még az örmény kereskedőt is be tudja csapni, pedig az nem könnyű dolog. Ha­zudni meg úgy tud a természet romlatlan gyermeke, mintha csak könyvből olvasná s mivel a törvény azt jogos védekezési módnak tekinti, ezért olyan lódításokkal áll elő, hogy a szegény európai a meglepe­téstől szóhoz sem­­tud jutni. Ellenfele pe­dig a legnyugodtabb hangon adja elő „Igazát" s bizonyítja, hogy tulajdonképpen a panaszos a hibás és az tartoznék neki hálával, amiért agyon nem bunkózta őt. Mizen megtehette volna, mert az illető shidt, amikor ő a lakását vámolta. Ilyen „megegyező" érvelések után a bíró meghatottságában a saját falabelljének ad igazat, az európai pedig a pokolba kívánja az egész sóhivatalt s igyekszik békés úton kiegyezni a tolvajjal. Igen ám, csakhogy most már az érzi magát a nyeregben s csak úgy hajlandó kiegyezni, ha becsüle­tének „jogtalan" meghurcoltatásáért pénz­beli kárpótlást kap. Az első ilyen irányban folytatott tárgyalás rendesen hirtelen félbe­szakad és a szerecsen repülésével végző­dik. Az ilyen csekélység — 1—2 pofon és kirúgás, — meg sem kottyan barátunknak. Másnap, mintha mi sem történt volna, új­ból megjelenik, de szerényebb követelések­ke i­l csak, amikor már biztosnak érzi maga alatt a talajt, hozakodik elő a fáj­dalomdíjjal. Az európai, hogy végre már szabadul­jon, félig dühösen, félig nevetve odanyom a szerecsennek, vagy tíz tallért, amit az röhögve megköszön s megígéri, hogyha szüksége lesz tanúra csak ő rá hivatkoz­zék, ő majd elintéz mindent. Végül bú­csúra nyújtja kezét, amit az európai attól való félelmében, hogy elutasítás esetében újból kezdődik a hecc, barátságosan meg is ráz. Ezzel az ügy a lovagiasság szabá­lyai szerint be is van fejezve. Ezen a kel­lemetlen herce-fiurcán rendesen mindenki keresztülmegy, aki nem akarja megfogadni a póruljártak tanácsát. Mint azonban minden bajnak meg­van a maga orvossága, a tolvajok és betörők ellen is van­ védekezés. A dolog ugyanis csak akkor válik tragikussá, ha az ember elfogja a betörőt, de ha agyonlövi, ebből harani kellemetlenségé nezu­ezánansik. E segíteni szempontból es agyontavlat­­a okosabb a szerecsen­őrre bízni, aki aztán kéjjel puffantja le azt, aki éjnek idején az udvarba teszi a lábát. A lövésre rendesen fölébred a közelben posztoló rendőr is és a helyszínre szalad rendet teremteni. Mira odaérkezik, nagy csődületet talál a szom­szédokból, akik rögtön, mint tanuk szere­pelnek. Felveszik a jegyzőkönyvet , meg­állapítják, hogy az agyonlőtt alak tolvaj, mert lámpa és engedély nélkül idegen ud­varba ment s ezzel a vizsgálat be is van fejezve. Az a jó szokás ugyanis, hogy az est beállta után csak lámpával és rendőr­ségi igazolvánnyal lehet az utcán járni, még a bölcs Menelik idejéből való, ez azonban csak a benszülöttekre vonatkozik, míg az európaiak tetszésük szerint járhat­nak éjjel lámpa nélkül is. A sötétben dolgozó betörők legjobbnak bizonyult módszere a falbontás. A zárak kinyitásához egyáltalán nem értenek, laka­tot is csak ritkán szerelnek le. Az ablak benyomását nem ismerik s ehelyett inkább valami műfogással az egész ablakot rámás­tól emelik ki a helyéből. Az ékszert és pa­pírpénzt nem szeretik, mert ezzel már töb­ben megégették az ujjukat. Vágyaik ne­továbbja a revolver, fegyver és mindenek­előtt a töltény. Hogy az milyen kaliberű, az teljesen mellékes, a fő, hogy tele le­gyen díszes övük csillogó patronokkal. A bűnözők másik érdekes típusa a kara­vánfosztogatókból kerül ki. Ezek a sze­recsen Sobri Jóskák azért szimpatikus alakok, mert szerények s ha rabolnak, azt kényszerűségből teszik, nem pedig kapzsi vagyonszerzési vágyból. Többször megtör­tént már, hogy a tábortűz körül ülő ka­ravánhoz beállított egy-két fegyvertelen szegénylegény és lisztet, töltényt, kinint stb. kért. Kérésüket rendesen teljesítik, mert tudják, hogy ellenkező esetben táma­dás következik s akkor mindent elvisznek! Ezek a szegénylegények legtöbbször a törvény büntető keze elől a leglakatla­nabb vidékekre menekülnek, de nem sokáig élvezik az aranyszabadságot, mert előbb­utóbb végez velük a láz, vagy valamilyen más betegség. És Abessziniában még az ilyen természeti igazságszolgáltatás a leg­igazságosabb. Gebhardt Antal 22 Miért van bélyeg a biztosított előfizetők lappéldányá­nak utolsó oldalán ? Azok az olva­sóink, akik heti 26 fillérrel fizetnek elő lapunkra, hetenként kézbesítő út­ján olyan lappéldányt kapnak, amely­nek hátsó borítékoldalán ragasztott, vagy nyomtatott bélyeg van. Ezek az előfizetők bebiztosított előfizetők, ami azt jelenti, hogy haláluk után hozzá­tartozóik 200 pengőtől 400 pengőig terjedő temetkezési segélyt kapnak. Ebben az összegben már az életjára­dék is benne van. Ha a halál­baleset következtében áll be, a bebiztosított előfizető hozzátartozói 500 pengőt kap­nak. A havi és negyedévi biztosított előfizetők nem kapnak bélyeges lapot, mert igazolásul a birtokukban levő előfizetési nyugta szolgál. Mikor kez­dődik a biztosítás ? A biztosítás a köt­vény kiállításának napján veszi kez­detét, de temetkezési segélyre és élet­járadékra a hozzátartozónak csak akkor van joga, ha az elhúnyt a halál­esetet megelőzőleg megszakítás nélkül legalább három hónapon át volt la­pnak előfizetője.

Next