Tolnai Világlapja, 1936. április-június (36. évfolyam, 15–27. szám)
1936-05-06 / 19. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA PERESKEDÉS ABESSZINIÁBAN Az abesszin főváros örökké hegyrecsászó, karcsú eukaliptusok közt kanyargó, scepehupés főutcájában áll a Dajdácskábia. A környező mohamedán és benszűlölt házaktól elütő, európai stílusban épült, hegyes tetejű, háromablakos, földszintes épület homlokzatán hosszú tábla ?Ag s a rajta a következő hirdetés olvasható. Gajdács Mátyás, Trophées, Oiseaux, Fourruies. íúnius elején múlott 10 éve, hogy egyik magyar napilap hasábjain nevével találkoztam. Abban az időben gyűjteményem tökéletesítése végett külföldi összeköttetéseket kerestem s mi sem természetesebb, mint, hogy rögtön ajánlott levelet írtam neki, melyben arra kértem, lépjen velem érintkezésbe. Jó két hónap telt el, mire levelemre a válasz megérkezett. Szívesen jön segítségemre, gyűjt, amire szükségem van, de kért, hogy küldjek neki gyűjtőeszközöket, konzerváló szereket, könyveket stb! A csomagot azonnal összeállítottam és postára adtam. Ez volt összeköttetésünk kiindulópontja. Bel, a két hónapos időközökben megismétlődő levelezés keretében évek hosszú során át őszinte barátsággá mélyült. Kéltve őrzött levelei egyrészt egyéni, másrészt Abesszínia társadalmi életéről olyan ragyogó színfoltokban számolnak be, hogy most, amikor az olasz—abesszin háború csaknem minden érdeklődés homokterébe került, időszerűnek tartom, hogy azok közül néhány kedves képet a nyilvánosságnak is bemutassak. Gajdács volt az első, aki még 1914-ben Abessziniát filmfelvételek céljából felkereste. A munka a legjobb sikerrel indult meg, pár hónap múlva azonban kitört a világháború s odaveszett minden. Gajdács nem vesztette el kedvét s azóta is kinnmaradt. Addis-Abebában telepedett le, ahol saját kutató rajával járja Abessziniának vadkő területeit. Befogja az élő vadat és szállítja állatseregleteknek a világ minden részébe, kereskedik prémekkel, vadásztrófeákkal gyűjt madarakat, lepkéket és az elképzelhető legkülönbözőbb természeti tárgyakat. A nekem meghatározás végett küldött zsákmányban számos nagy és kis emlős (majmok, servál- és sakálfélék, hiénák, a zorilláknak több változata), madarak, rákok, óriási százlábúak és skorpiók, rengeteg rovar stb. szerepelt. Külföldi expedíciókat vezet és többször panaszkodott, hogy milyen kár, hogy a magyarok nem gondolnak erre — senki sem áldoz nálunk a tudományos kutatásra, pedig az expedíciók nemcsak kifizetődnek, hanem a résztvevőknek tetemes hasznot is hoznak. Természetesen számtalan fantasztikus kalandban volt része, ezekről azonban ritkán számolt be. A nagy társaságot nem szereti, „mert hiszen oly szépen lehet élni elvonultan a világtól és nem törődni senkivel". Sokszor gyötri a honvágyt Ismételten azzal a hírrel lepett meg, hogy hazajön és meglátogat. A vadászaton kívül nagy örömmel tanulmányozta a benszülöttek életmódját és különös szokásait. Legérdekesebb levelei mindig azok, amelyekben kedves humorával ezekről a megfigyeléseiről számol be. Minthogy tapasztalhatta, milyen örömmel ér ezen ezeket a megfigyeléseit, évek során összegyűlt levelezése számtalan népszokással ismertetett meg. Egyik ilyen jókedvű levelében az abesszin szerecsenek pereskedéséről számol be, mely idegenszerűségénél fogva, azt hiszem, általánosabb érdeklődésre tarthat számot. Néhány évtizeddel ezelőtt Abessziniában a tolvaj még a legnagyobb ritkaságok közé tartozott. Akkor is előfordult ugyan, hogy egy-egy öszvért, vagy lovat elemeitek, de ebből a tulajdonosnak semmi kára sem származott, mert az ottani törvények értelmében a szomszédok kötelesek voltak vagy az elveszett állatot visszaszerezni, vagy pedig annak dupla értékét pénzben megfizetni. Az utóbbi években azonban Abeszszíria sokat „civilizálódott", a régi törvények nagy részét —• és pedig a legjobbakat, —• eltörölték, helyettük „modern" jogszabályokat alkottak, melyek sem a benszülötteknek, sem az európaiaknak nem felelnek meg. A pereskedni szerető abesszinek csakhamar felfedezték a törvény gyengéit s igyekeztek abból hasznot húzni, mert nem kell azt hinni, hogy a „vad szerecsen" buta. Van annak olyan srófra járó esze, hogy még az örmény kereskedőt is be tudja csapni, pedig az nem könnyű dolog. Hazudni meg úgy tud a természet romlatlan gyermeke, mintha csak könyvből olvasná s mivel a törvény azt jogos védekezési módnak tekinti, ezért olyan lódításokkal áll elő, hogy a szegény európai a meglepetéstől szóhoz semtud jutni. Ellenfele pedig a legnyugodtabb hangon adja elő „Igazát" s bizonyítja, hogy tulajdonképpen a panaszos a hibás és az tartoznék neki hálával, amiért agyon nem bunkózta őt. Mizen megtehette volna, mert az illető shidt, amikor ő a lakását vámolta. Ilyen „megegyező" érvelések után a bíró meghatottságában a saját falabelljének ad igazat, az európai pedig a pokolba kívánja az egész sóhivatalt s igyekszik békés úton kiegyezni a tolvajjal. Igen ám, csakhogy most már az érzi magát a nyeregben s csak úgy hajlandó kiegyezni, ha becsületének „jogtalan" meghurcoltatásáért pénzbeli kárpótlást kap. Az első ilyen irányban folytatott tárgyalás rendesen hirtelen félbeszakad és a szerecsen repülésével végződik. Az ilyen csekélység — 1—2 pofon és kirúgás, — meg sem kottyan barátunknak. Másnap, mintha mi sem történt volna, újból megjelenik, de szerényebb követelésekke il csak, amikor már biztosnak érzi maga alatt a talajt, hozakodik elő a fájdalomdíjjal. Az európai, hogy végre már szabaduljon, félig dühösen, félig nevetve odanyom a szerecsennek, vagy tíz tallért, amit az röhögve megköszön s megígéri, hogyha szüksége lesz tanúra csak ő rá hivatkozzék, ő majd elintéz mindent. Végül búcsúra nyújtja kezét, amit az európai attól való félelmében, hogy elutasítás esetében újból kezdődik a hecc, barátságosan meg is ráz. Ezzel az ügy a lovagiasság szabályai szerint be is van fejezve. Ezen a kellemetlen herce-fiurcán rendesen mindenki keresztülmegy, aki nem akarja megfogadni a póruljártak tanácsát. Mint azonban minden bajnak megvan a maga orvossága, a tolvajok és betörők ellen is van védekezés. A dolog ugyanis csak akkor válik tragikussá, ha az ember elfogja a betörőt, de ha agyonlövi, ebből harani kellemetlenségé nezuezánansik. E segíteni szempontból es agyontavlata okosabb a szerecsenőrre bízni, aki aztán kéjjel puffantja le azt, aki éjnek idején az udvarba teszi a lábát. A lövésre rendesen fölébred a közelben posztoló rendőr is és a helyszínre szalad rendet teremteni. Mira odaérkezik, nagy csődületet talál a szomszédokból, akik rögtön, mint tanuk szerepelnek. Felveszik a jegyzőkönyvet , megállapítják, hogy az agyonlőtt alak tolvaj, mert lámpa és engedély nélkül idegen udvarba ment s ezzel a vizsgálat be is van fejezve. Az a jó szokás ugyanis, hogy az est beállta után csak lámpával és rendőrségi igazolvánnyal lehet az utcán járni, még a bölcs Menelik idejéből való, ez azonban csak a benszülöttekre vonatkozik, míg az európaiak tetszésük szerint járhatnak éjjel lámpa nélkül is. A sötétben dolgozó betörők legjobbnak bizonyult módszere a falbontás. A zárak kinyitásához egyáltalán nem értenek, lakatot is csak ritkán szerelnek le. Az ablak benyomását nem ismerik s ehelyett inkább valami műfogással az egész ablakot rámástól emelik ki a helyéből. Az ékszert és papírpénzt nem szeretik, mert ezzel már többen megégették az ujjukat. Vágyaik netovábbja a revolver, fegyver és mindenekelőtt a töltény. Hogy az milyen kaliberű, az teljesen mellékes, a fő, hogy tele legyen díszes övük csillogó patronokkal. A bűnözők másik érdekes típusa a karavánfosztogatókból kerül ki. Ezek a szerecsen Sobri Jóskák azért szimpatikus alakok, mert szerények s ha rabolnak, azt kényszerűségből teszik, nem pedig kapzsi vagyonszerzési vágyból. Többször megtörtént már, hogy a tábortűz körül ülő karavánhoz beállított egy-két fegyvertelen szegénylegény és lisztet, töltényt, kinint stb. kért. Kérésüket rendesen teljesítik, mert tudják, hogy ellenkező esetben támadás következik s akkor mindent elvisznek! Ezek a szegénylegények legtöbbször a törvény büntető keze elől a leglakatlanabb vidékekre menekülnek, de nem sokáig élvezik az aranyszabadságot, mert előbbutóbb végez velük a láz, vagy valamilyen más betegség. És Abessziniában még az ilyen természeti igazságszolgáltatás a legigazságosabb. Gebhardt Antal 22 Miért van bélyeg a biztosított előfizetők lappéldányának utolsó oldalán ? Azok az olvasóink, akik heti 26 fillérrel fizetnek elő lapunkra, hetenként kézbesítő útján olyan lappéldányt kapnak, amelynek hátsó borítékoldalán ragasztott, vagy nyomtatott bélyeg van. Ezek az előfizetők bebiztosított előfizetők, ami azt jelenti, hogy haláluk után hozzátartozóik 200 pengőtől 400 pengőig terjedő temetkezési segélyt kapnak. Ebben az összegben már az életjáradék is benne van. Ha a halálbaleset következtében áll be, a bebiztosított előfizető hozzátartozói 500 pengőt kapnak. A havi és negyedévi biztosított előfizetők nem kapnak bélyeges lapot, mert igazolásul a birtokukban levő előfizetési nyugta szolgál. Mikor kezdődik a biztosítás ? A biztosítás a kötvény kiállításának napján veszi kezdetét, de temetkezési segélyre és életjáradékra a hozzátartozónak csak akkor van joga, ha az elhúnyt a halálesetet megelőzőleg megszakítás nélkül legalább három hónapon át volt lapnak előfizetője.