Tolnai Világlapja, 1939. január-március (41. évfolyam, 1–13. szám)

1939-02-01 / 5. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA — Igaz bizony. Itt a levél — mondja Paule mester, kiteregetve előttem a hatalmas irat­csomó egyik árkuspapirosát. Az iratcsomó a királynő okmánytára. Elsárgult okiratok arról, hogy a köztársaság kormánya nyug­dijat engedélyez Salima Machambának, Mohéli ex-királynőjének, aztán okiratok a nyugdíj felemeléséről; a házassági levél» amelyben szintén királynői elmével szerepel Salima Machamba, elsárgult újságok, ame­lyek időnként újból elmondják ezt a tündér­mesét az exotikus királynő és a csendőrőr­mester szerelméről. Olvasom a levélszöveget, amelyet körlevél formájában Machamba királynő az európai uralkodókhoz intézett: „Majesté et eher Collegue”, kezdi a levelét Machamba királynő és elpanaszolja sanyarú helyzetét, amelybe igaz szerelme és a francia állam közönye döntötték, kérve nagylelkű „kuzinját”, hogy terjessze ki rá és gyer­mekeire felséges kegyének „némi kis jót indulatát...” Erre az együgyü kis levélre Machamba királynő többrendbeli választ kapott. Itt fekszik előttem például a svéd király magántitkárának a király címeres levél­papírján írt levele, amelyet annak rendje és módja szerint „Madame Ursule Salima Machamba, Mohéli királynőjének, Gléry (Cote-d’Or)” címez a királyi udvariasság. Ebben a levélben őfelsége titkára sajnálko­zását fejezi ki, hogy önmaga nem segítheti bajbajutott kuzinját, mert hogy nagy a nyomor saját alattvalói között is, de meg­bízást ad Svédország párizsi követének, hogy járjon utána a dolognak és tudakolja meg, nem volna-e lehetséges felemelni Salima Machamba penzióját ? Hm, tehát a királyok mégsem hagyják egészen cserben a kis Machambát. Mesél a királynő Louis hercegnő beöntötte a kávét, pálinkát is kaptunk hozzá, otthon kisüstőn főzött „Calva”-t, amint ez rendes francia házban szokás. Elcsendesült a családi vita. A királynő férje az asztalra támasztott könyökkel me­red maga elé. A fiúk is hallgatnak. Ursula Salima Machamba, Mohéli egy­kori királynője pedig rámmosolyog, hunyo­rog, szelíd kis szerfie az emlékezéstől fel­ragyog és mesél a királynő : — ötéves voltam, amikor a Comore-i szigetek kormányzója beadott a Mayette sziget apácáihoz iskolába. Itt tanultam írni, olvasni, imádkozni. Jók voltak hozzám az apácák és szerettem az iskolát. Amikor tíz 4ves lettem, el kellett válnunk. Ekkor a kormányzó a St. Joseph de Cluny apácarend magasabb Iskolájába küldött, St.-Denis de la Réunionra. Itt is jó volt. Nem voltak nagyon szigorúak, az apácákkal sokat jár­tunk ki a városba sétálni. Nagyon szerettem sétálni a tengerparton a kókuszpálmák alatt. Sütött a nap, de jó volt a melege, nem úgy mint itt, ebben a hideg országban, ahol sohasem süt melegen a nap, mindig csak szél fuj, esik az eső meg a hó. — De ott St. Denisben sütött a nap és szelídek voltak az emberek és jók voltak hozzám. Énekeltünk, zongoráztunk, olvas­tunk és sétáltunk, kézimunkáztunk és be­szélgettünk. Amikor húszéves voltam, magá­hoz hívatott Monsieur Papinot, Madagaszkár kormányzója és közölte velem, hogy Mohéli népe kikiáltott királynőjének. Nagy ünnep­ség volt ekkor St.-Denisben, ágyúk dörögtek, sok-sok nép volt az uccán, eljöttek azok a mohéli-ek, akik ott laktak, énekeltek és éljeneztek. Boldog voltam. De nem kellett visszamennem Mohélibe, ott maradtam to­vábbra is a kolostorban és azt mondta Monsieur Papinot, hogy ha majd vissza akarok menni Mohélibe, mondjam meg és majd intézkedik. A kolostor főnöknője pedig azt mondta, hogy nem enged vissza Mohélibe, mert félt, hogy bajom esik, már csak majd akkor, ha már el leszek látva, ha már férjhez mentem. Kaptam szép ruhákat és hoztak nekem ékszereket is a mohéli királyi palotá­ból, ékszereket, amelyek az édesanyámé vol­tak. De én nem tudtam, hogyan menjek férjhez, mert nem ismertem senki olyat, akihez férjhez akartam volna menni. Ekkor már jártam társaságba is, mert a kormányzó gyakran meghívott az estélyeire és nagyon kedves volt hozzám. Egy szép csendőr .. . — És ekkor történt egyszer, szép tavaszi délutánon, hogy sétálni mentünk a tenger­partra a főnöknővel. Nem járt senki a parton rajtunk kívül, csak messziről ragyo­gott egy tarka uniformis. Jött, jött egyre közelebb, amíg végre odaért hozzánk. Szép volt az uniformis, nagy kétágú csákót hor­dott n tulajdonosa. Szép volt az arca és a szeme úgy tüzelt rám, ahogy még nem lát­tam szemeket azelőtt. Néztem, néztem, a szemeket és egyszerre csak előttem állott egy szép csendőr, fehér nadrágot hordott és tarka kabátot. Rámnézett ő is, aztán össze­ütötte a bokáját és megszólalt. Szép mély hangja volt, nagyon férfias és melegzengésű. Ezt mondta: „Camille Paule vagyok, szép kisasszony, szolgálatidra !” Olyan furcsán mondta és olyan különösen nézett a szemembe, hogy el kellett mosolyog­nom. Ránevettem hát és én is meghajoltam és megmondtam a nevemet: — Salima Machamba, Mohéli királynője, kedves csendőr úr .. . Láttam rajta, hogy meghökkent egy kicsit, szeretett volna még valamit mondani, de nem mert, mert ott volt mellettem a kísérő- nőm : Erre a főnöknő is megszólalt: — A St.-Joseph de Cluny-i zárdában lakunk, csendőr úr, egyszer jöjjön el, látogas­son meg bennünket. A csendőr meghajolt, szalutált és elment. Egész nap csak rágondoltam. A íőnöknő már ismerte azelőtt is és tudta, hogy rendes ember, mert a zárda vikáriusa földije volt Monsieur Paule-nak és beszélt is már róla a főnöknőnek. Ezért mondta hát neki, hogy jöjjön el és látogasson meg. — Attól kezdve minden szerdán — ekkor volt a látogatási nap — ott volt nálunk Monsieur Paule. Hozott virágot és beszélt nekem mindenféle szép dolgokról, távoli országokról meg a szép Franciaországról, amiről annyit hallottam, mert hiszen az édesapám francia admirális volt. De ezt már tudja, hiszen megírták a francia újságok is. — És a főnöknő is beszélt róla és mondta, hogy igen rendes ember és ha szeretem, el­mehetek hozzá feleségül. — Hát persze, hogy szerettem. Hát persze, hogy elmentem hozzá feleségül. „Királynő lesz a felesége” (Monsieur Paule a házigazdám kissé szé­gyenlős boldogsággal sodorgatja a baju­szát, amolyan huszáros kackiassággal, mint' aki nem is csodálkozik azon, hogy szép csen­dőr korában megakadt rajta egy királynő szeme.) — Hát hisz, ami igaz az igaz, de meg aztán meg is jósolták ezt nekem, hogy királynő lesz a feleségem. — ??? — Meg bizony, mielőtt elindultam a kolóniákra. Itt történt Cléryben. Búcsúz- kodtam a cimboráimtól, mert sok komám volt akkor, az apám is Idevalósi a szomszéd­faluba. Iddogáltunk hát az indulás meg- ünnepléséreí mert akkoriban nagy szerencse volt a koloniális szolgálat, csak a jobbminő­sítésű altisztek mehettek a kolóniákra. És arra jött egy cigányasszony, ó jósolta a tenyeremből : „Nágy utázást látok, möszjö, nágy utázást, egy királynőt és sok-sok pénzt...” — Hát az utazás igaz lett, igaz a királynő is. De már a sok pénz csak reménység maradt . . . És Camille Paule, a királynő férje folytatja az emlékezést: — Szóval a főnöknő helyeselte a tervünket és megadta az engedélyt a kormányzó is. Nagy ünnepség volt a házasságunk, ötvenegy ágyúlövéssel ünnepelték és rengeteg ember volt ott az uccán, meg a templomban. A ki­rálynő kapott 15 ezer frankot hozomány­képpen. De nem tudta megmondani senki- sem, hogy mi volt niég az övé és hogy mi lett a kincseivel, a palotájával, a kókuszpálmái­val (ezerkétszáz kókuszpálma tartozott a birtokához, ami nem csekélység bizony) és hát ezért elhatároztam, hogy eljövünk Franciaországba és utánanézek itt a minisz­tériumban. Ott a kolónián nem volt könnyű a dolog, mert hiszen én csak csendőrőrmester voltam és hát nem igen vitatkozhattam a kormányzóval meg a titkárával. De itt Franciaországban már szabad polgár vagyok és nyugdíjba is mentem, amikor megháza- sodtunk, hát nem szólhatott senki semmit. Alig egy héttel azután, hogy megérkeztünk, mlngyárt fogadott is a minisztériumban az ellenőrzőosztály igazgatója. Amikor el­mondtam neki, hogy ezerkétszáz kókusz­pálmát vettek el a királynőtől, az ékszereiről, palotájáról meg földjeiről nem is szólva, csak ennyit mondott: — Ha elvették, fizessenek érte. — Én is azt gondoltam. Csakhogy azóta 38 esztendő telt cl. És bizony, amikor fizet­ségről beszéltem, mindig csak azt hozták elő: szegény a kolónia, rosszak a viszo­nyok, deficites a büdzsé. Pedig én mondom, uram, nem volt az mind igaz, mert voltak ott, akik meggazdagodtak. Ott van H . . . úr, az a szélhámos kalandor, ó forgatta ki föld­jeiből Said Aki szultánt is, akit száműztek, amíg végre ki nem derült az ártatlansága és vissza nem kapta a kincseit. Miért nem kap­hatná vissza Machamba is ? Machamba mosolyog. Már ő belefáradt a harcba, ő már csak szép és szelíd napsugárra vágyódik öreg napjaira. Azért azt nem bánná, ha meghallgatnák az ő okos csendőr- jének a kívánságát és a francia köztársaság tényleg kiadna bélyegeket Machamba arc­képével. Amint ezt Camille Paule egy vég­telen hosszúságú és udvarias beadványban javasolta a postaügyi miniszternek. A fiúk azonban másként vélekednek, Fernand „herceg”, aki elkísért kocsimon Dijonig, az éjszaka sötétjében, a reflektor­fényben úszó országúton rohanó autóban, amelynek ablakait a késői tél viharos hó- förgetege korbácsolta, nosztalgikus szívvel mesélte, hogy ő bizony a kolóniákra vágya­kozik. És boldogságának az lenne a csimbo- rasszója, ha az a kolónia Mohéli lehetne. Aigner László A LEGJOBB DÉLUTÁNI LAP AZ ESTI KURÍR, a modern újságírás csodája, mely minden nap hű tükrét adja a világ bármely táján történt eseményeknek. Nagy elterjedt­sége bizonyítja közkedveltségét. Érdekes, lüktető riportokban számol be mindenről. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék