Tolnai Világlapja, 1939. október-december (41. évfolyam, 40–52. szám)

1939-12-20 / 51. szám

előtt az öltöztetőnő beengedte volna a ked­ves rokont. Málcsi néni! Szegényke! Igazán valami páratlanul úri tapintattal tartja magát távol unokahúgától, a híres primadonnától. Nem dörgölfidzik hozzá, nem ostromolja potyaje­gyekért, pénzért, még csak meg sem láto­gatja, öt éve történt először és utoljára, hogy bekopogtatott hozzá az öltözőbe, mert ott volt a színházban, megnézte az előadást­­a karzatról. Nemrégiben még a leánya esküvő­jéről is csak levélben értesítette Málcsi néni. Marion nem ment el az esküvőre, a sofőrt küldte ki a lakodalmas házhoz ajándékok­kal. ... ... Igen, igen. Péter bizonyára emlékszik még, hol laknak Málcsi néniék. Marion csönget. Senki sem jön. Mégegy­­szer csönget. Megint senki. Hát persze, mind elmentek hazulról, úgy látszik, már a sza­kácsnő is. Borzasztó ilyen egyedül lenni eb­ben a nagy lakásban. — Pétert kérem — szól le Marion a házi­­telefonon. — Péter kérem, jöjjön fel egy pil­lanatra. A sofőr megjelenik. Kócos haja, kipirult az arca. Marion úgy tesz, mintha nem venné észre, de bévül mosolyog: fiatal házasok és ma karácsonyeste van... — Péter, emlékszik maga, hova vitte ta­valy azt a csomagot, valahová Rákospalo­tára, vagy Szentlőrincre, mit tudom én? — Igen, nagyságos asszony. Szentmihályra. Kerekes ucca öt. — Ez az. Hát, kérem, álljon elő a kocsi­val. Egy félóra múlva indulunk. — Igenis, nagyságos asszony — mondja a sofőr fegyelmezetten, de hangjában egy kis önkéntelen kedvetlenséggel. Marion észre­veszi. Ó, hát persze, fiatal házasok, kará­csonyeste. Elfordul és közönyösen mondja: — Vagy tudja mit? Nem kell a kocsi. Taxin megyek.­­— Igenis, nagyságos asszony — üti össze a bokáját a sofőr megint csak fegyelmezet­ten, de most öröm üt át a hangján. A sofőr elmegy, Marion átöltözik. Sokáig válogat ruhái közt, nem akar túlságosan ele­gáns lenni, de túlságosan egyszerű sem. Ez a finom kis délutáni ruha jó lesz... Ezt az őszi kosztümöt talán magammal vihetném Málcsi néni leányának, úgyis unom már, iga­zán nem látom be, miért kell minden megunt ruhámat annak az undok vén Bertának ad­nom, úgyis tudom, hogy csak érdekből imád. Ez a fekete-fehér selyemsiál talán jó volna Málcsi néninek ... válogat, csomagol, kimegy a konyhába, behoz egy kosarat, belepakkolja a finom hideg vacsorát, amely ott áll a két személyre terített asztalon, dühösen, keserű elégtétellel még a pezsgőt is berakja a ko­sárba, szivart, cigarettát dobozszám, egyre lázasabban, mint aki bosszút áll valakin. Taxiért telefonál, a csomagokat, kosarat maga hordja le a kapuhoz. Beleveti magát a dohosszagú taxiba, hátradől az ülésen, a ko­csi elindul és most végre, végre megindulnak a könnyei. Aztán, egy kis jóízű pityergés után, eszébe jut, hogy ez milyen szenzációs riport volna a Színházi Lapnak: a nagy művésznő, mint karácsonyi angyal. Kár, hogy nem rendelte ki Szentmihályra a Színházi Lap fotóriporte­rét. De a következő pillanatban már el is szégyelli magát: pfuj, micsoda ripacs va­gyok ... — ez a becsületes szégyenkezés jól­esik neki. Odakünn Málcsi néniéknél minden más, mint ahogy képzelte. Barátságos kis lakás, amely tele van a karácsony illatával. A meg­lepetés után, persze, egy kis hűvös feszélye­­zettség, amely azonban lassan felenged. Ma­rion egyszerre csak úgy érzi, mintha otthon volna. Ott ül Málcsi néni mellett, aki sír is, nevet is, a kezeit simogatja ... érdekes, mennyire hasonlít Málcsi néni a boldogult ma­mához. A gyerekek vidámak, frissek, kedve­sek... a fiú annyi idős, mint Niki, egyébként futballista, a leány, aki tavaly férjhez ment, kisbabát vár és Marion felajánlja a kereszt­anyaságot. Málcsi néni férje, akiről időköz­ben kiderült, hogy nem vasúti altiszt, nem is villamos-ellenőr, hanem a postánál van, át­­szellemülten szívja a finom szivart és lelke­sen issza a pezsgőt. — .... Emlékszik, Málcsi néni, amikor kislánykoromban... — nevet Marion, és egyre jobban felenged, szivén egyre enyhül a fojtogató hidegség, egyre jobban hazatalál. Egyre messzebb és messzebb a színház, a rózsadombi villa, a bankelnök, a Színházi Lap fotoriportere, még Niki is egyre messzebb és messzebb, csak valami vissza-visszatérő bol­dog kis sajgás a szívében, csak ez érezteti, hogy Niki a világon van, valahol a grófi ma­mánál, de holnap, igen, holnap az övé lesz megint, egészen az övé... milyen szép ez a karácsony este! Olyan otthonos, olyan igazi, telve nem ismert egyszerű örömökkel és va­lami édes várakozással, amilyen a gyerme­keké lehet, ha a közelgő Jézuskára gondol­nak. Holnap ... holnap ... már csak egyet kell aludni addig. De alvásról szó sincs. Amikor már mindent megbeszéltek, amikor Marion mindent tud Marcsi néniékről, ők pedig azt hiszik, mindent tudnak Marionról, sokkal többet, amennyit a Színházi Lapban hétről-hétre elolvasnak róla, amikor már Marcsinak szólítja az egész csa­lád, ahogy kislány korában nevezték otthon, leülnek kártyázni. Nem bridzselnek — fóru­­moznak filléres alapon. Marion aggasztóan veszít, a fiatal unokasógor tréfásan meg­jegyzi, hogy bizonyára mert nagy a szeren­cséje a szerelemben ... Marion elpirul és megint Nikire gondol. Holnap ... és már nincs semmi harag, keserűség a szívében, csak béke, boldogság és ujjongó várakozás... Ő sohasem volt még ilyen szép karácsonyestéje, soha! Ki hitte volna? Csak egyetlen kis izgalom zavarja meg az idillt: Málcsi néni tizenötéves fruskalánya ki­jelenti, hogy ő bizony színésznő lesz, mint Marcsi néni. Marcsi néni erre szó nélkül le­ken egy pofont a primadonna-jelöltnek, Mar­csi néni viszony csak ennyit mond hálásan: ó, hogy az Isten­ áldja a meg a kezedet... Hajnalodik, amikor Marion búcsúzik. Péter, a hű és becsületes lélek, önszántából érte jött a kocsival, amelyet persze megcsodál az egész család. Aztán eltűnik Marion a hajnali ködben, jött, itt volt, elrepült, mint egy karácsonyi angyal. Hogy van az, hogy mégis ő az, aki úgy érzi: angyal repült át az életén? Nagyvállalat, melynél több, mint kétezer ember talál megélhetést, intelligens, vas­szorgalommal megáldott hölgyeket keres olyan foglalkozásra, amely kizárólag nőket érdekel. A foglalkozás, mely vidéki városokban űz­hető, később üzletnyitásra is alkalmat ad, úgyhogy állandó kenyérkeresetnek mondható. Részletes felvilágosítást ad kizárólag levél­ben, Benedek Róbert igazgató-mérnök. Do­hány ucca 14. A király a diákösszejövetelen X. Keresztély dán király kedves és közvetlen modoráért nagyon népszerű az országában. Ő volt az első a dán királyi csa­ládban, aki egyetemet végzett. Még most is szívesen gondol vissza diákkorára és szom­batonként este akárhányszor megjelenik a kopenhágai diákok bajtársi összejövetelein, meghallgatja a felolvasásokat, melyeknek végeztével a bajtársi egyesület szerény va­csorán szokta magánál látni vendégeit. Nem nagyon régen, amikor a király megint diákjai között időzött, szólásra emelkedett egy ifjú egyetemista. Azzal kezdte, hogy diáktársai nagyon örülnek, hogy maguk között láthatják szeretett Keresztélyüket. Az ifjú aztán a király kísérőinek, de az egyetem jelenlévő tanárainak is nagy meg­hökkenésére így folytatta: — Te tudod, kedves Keresztély, mennyire szeretünk mi valamennyien s mily hálásak vagyunk, hogy nem tekintve nemes hivatá­sodat, mely minden erődet annyira igénybe veszi, leereszkedel hozzánk, közönséges ha­landókhoz, hogy jóindulatod ragyogó koro­nájával fényt árassz ünnepünkre. Amikor idáig jutott, a király arcán is észre lehetett venni némi feszélyezettséget, az előkelőségek ijedelme pedig már nem ismert határt, amikor a diák végre kézbe vette po­harát s felkérte a vendégeket, hogy ürít­senek poharat „összejöveteleink gyakori vendégének, a mi szeretett Keresztély baj­társunknak” — de megkönnyebbülten léleg­zett fel mindenki, amikor a szónok hozzá­tette : — „Gottschalk Keresztélynek egész­ségére”. Most már az egész társaság vidám kacajra fakadt. Az utolsó szóig azt hitte mindenki, hogy a diák a királyra mond áldo­mást, holott Gottschalk Keresztélyre, Dánia legnépszerűbb dalénekesére gondolt, ki gyak­ran felkereste a diák-összejöveteleket és ez­­úttal is jelen volt a társaságban. * Gyógyíthatók-e a tüdőbajok! Mindazok, akik asztmában, tüdőcsúcsharab­­­an. Időit köhögésben, rinyálkisodásban, régóta tartó rekedtségben, náthában szen­vednek és eddig nem találtak gyógyulást, kapnak tőlünk felvilágosítás céljából teljesen Ingyen ég bér ment­ve egy könyvet sok ábrával a következő címmel: „GYrttivrniATAk-e a tán­chajok !" írja meg egy 16 fillérrel bérmentesített levelezőlapra a pontos elmét a következő névre : 1* US­SMANN & Cs., BERLIN. 486. Mflggelstrasse 25—25/a TOLNAI VILÁGLAPJA 25

Next