Tolnai Világlapja, 1944. július-szeptember (46. évfolyam, 27-39. szám)

1944-07-12 / 28. szám

A ZÁPOR IRTA SURBÁN ZOLTÁN Egész nap a levegőben lógott már az cső, mégis olyan hlrtelenttl jött és éppoly készületlenül is talált bennün­ket, mint a végrehajtó. Magam az egyetem árkádjai alá húzódtam gyor­san, és kivülom még nyolcán ide. összesen tehát kilencen vagyunk, de hát én nem sokat számítok, mivel nem tartozom semmiféle társadalmi osztály­hoz sem; szóval társadalmi osztály nél­kül való vagyok, ami eléggé nem szép dolog tőlem, de most nem is ez a fon­tos, hanem az, hogy én, egyrészt emiatt, másrészt pedig a többiektől való elhúzódásom miatt nem növelem a lét­számot. így csak nyolcat vegyünk, de azt bátran. Nyolc félig átázott, főkép­pen nyári öltözetű, sértett és méltatlan­kodó nézésű menekültet, akiket „közös fedél“ alá kergetett az eső. Igen, ilyen közönséges dolog, mint ez az őszeleji zápor is elég ahhoz, hogy összehozzon olyan embereket, akiknek együttlevése eddig csupán karrier- szükséglet, ideiglenes érdekosoportosu- lás, esetleg utópikus regényváz vagy szociális Programm volt. Bizony eléggé érdekes dolog ez. Ahogy ott áll egymás mellett a két Veres Pálné-utcai gimnazista lány, meg a borostás állú kifutófiú, akinek piros és piszkos keze a bicikli kormányán nyugszik, aztán a simaarcú öregúr, akin legalább az ötödik fizetési osztály látszik meg, meg az a másik férfi, aki­nek a himlőtől olyan az arca, mint a kukoricatorzsa és ruhája is inkább a fosztásra emlékeztet, sem mint öltö­zékre. A többiek hárman együvé tartoz­nak és meghatározhatatlan a koruk és társadalmi állásuk hasonlóképpen. Nők. Koruk! Ügy tizenkilenc és negyven kö­zött. Már vagy öt perce állunk szótlanul. Az öregúr drága szivart szív. A gimna­zista-lányok szeme úgy cikázik arcról- arera, mint falusi nyári délután eső előtt a bogarászó fecskék. A kifutó le­ventére gyújt és közben elcsúszik a szeraefénye a lányok ragyogó üdeségén. A himlőhelyes a nagy tenyerét hol a nadrágja zsebébe dugja, de lehet, hogy a szakadások rései közé, hol meg elő­húzza és összedörzsöli őket. Mintha va­lami némajátékot játszanék. — Nem lesz tartós az eső — mondja egyszerre csak olyan magaelé-formán, de látszik rajta, hogy a többieknek szánta ezt a megnyugtatást, mert úgy alulról-főlfelé végighúzta szemét min­denkin, félön, hogy talán senki sem fo­gadja a szavát. Mindenki reménykedőn néz ki egy pillanatra a szakadó esőbe. Szinte bújik a szemük, mint a csiga-biga szarva, de vissza is húzódik gyorsan, mert alapta­lannak látszik a hlmlőhelyes reménye. Nagyon egyformán esik és nem akar megszakadni az ég felhőgúnyája. Nem is válaszolnak neki, csak átejtik rajta a szemüket. Kell szólnom, hogy egyedül ne ma- rajon a tudásával és a szegénységével. — Aztán mTből gondolja! — kérdem. Ráranéz először, mintha ölbe akarna venni a szemével és babusgatva rin­gatni, áradó örömmel, aztán a töb­biekre goyrsan, akik méltatlannak talál­ták őt a válaszra, végül egykedvűen ki­mutat az aszfaltra. — Azt abból, hogy buborékosán esik. — mondja biztosan. Á többiek kicsit meghökkennek ezen. Meglepi őket ez a megokoló«, de azért engednek lassan a különállásukból is. — Csakugyan, nézd csak, buborékot vet a földön, — mondja játékos csodál­kozással az egyik gimnazista-lány. Ok ketten már ott állnak az eső szé­lén és figyelik a cseppek fölfedezett pukkanását előre hajtott nyakkal, akár­csak a fiatal jércék, ha különös dolgot kaparnak elő és éppúgy selypes kis sza­vakat is csipognak melléje. A kifutó sem nagyon gondol most sietős dolgára; olyan jó itt hallgatni ezeknek a lányoknak a hangját... és lám, szép még az eső is, ez a zá­por is,.. A három együvé tartozó nő is előbbre húzódik. Látszik, tolja őket a kíván­csiság. — Érdekes — mondja az egyik. A másik kettő is szól valamit, de nem értem meg. Az öregúr válaszol nekik; — Igen, vidéken ilyenkor gyönyörű. Ezt mondja. Bizonyosan birtoka van valahol, gondolom. A hlmlőhelyes pedig folytatja: — Bizony szép, kérem, és hasznos is Ilyentájt nagyon. Ujjongani szeretnék. Megszakadtak hát az osztálykülönbség zsilipjei. Es a szavak lassú áradásában összehajolnak a lelkek a tüneményes kis buborékok burái mellé. A himlőhelyes arca szinte elsimul bol­dogsága fényében. Szava, amelyre min­denki figyel immár, olyan gömbölyűén gurul, mint talán otthon, játékközben a kislánya, akit messze hagyott a ro­konoknál, amikor eljött ide munkára. Az is nagyon szereti a locsogó zápor átlátszó, buborékos játékát nézni. Es ő, a torzsás arcú, szegény kubi­kos mesél a kislányáról, akit féléve nem látott már. Es mi hallgatjuk áhl- tatosau, mintha recsegő hangjának hal­lása az öröküdvösséggel megkent ke­nyér harapása lenne. Néha-néha közbeszól valamelyik, a méltóságos úr szivarral kínálja meg, a kifutó tüzet ad neki és általában min­denki nagyon figyelmes vele. Az igazi becsülete akkor nő meg azonban erősen, amikor valóra válik a jövendölése, vagyis eláll a zápor és ki­süt a nap. Igazsága volt ennek a rút külsejű, hányt-vetett sorsú szegényembernek. Figyelem, ahogyan sorban neki indul­nak az utcának, elköszönnek tőle mind barátságosan. Igen, a három kortalan nő, a gimnazistalányok, a kifutófiú és az öregúr, a méltóságos formájú is. Végül ő maga is elindul. Egyedül, szegényen, kopottan, de az aszfalt — lá­tom — ragyog körülötte, amerre megy. Megy mint az Igazság és a Szeretet. Azok is ilyen egyedülvalók és elha­gyottak — és olyan ritkán állunk meg velük — és akkor is csak nagyon rövid, buborékos, zápornyi időre csupán. Kína első újságjától a modern rotációsig Az újságírás alapja, a közlés vágya, alkalmasint egyidős az emberiséggel; már az írást megelőző korok, Is hőskölteménye­ket csináltak maguknak, amelyek egy-cgy híresebb hős tetteit énekelték meg; később, a társadalmak kialakulásával, viszont szük­ség volt olyan szervre, amely a hivatalos rendelkezéseket mindenkihez eljuttassa. A mai lapok ősei Ilyen hivatalos rendelkezé­seket közlő, rendszeres időközökben, vagy szükség szerint megjelenő kindváuyok voltak. Az osszir-bnbilonnl birodalom­ból már egész sereg olyan kőtábla maradt ránk, amelyek azonos szöveggel, sok pél­dányban készültek el, amelyek tehát a köz­ponti igazgatás hivatalos közlönyének vol­tak tekinthetők. A kínaiak már közel három­ezer évvel Krisztus születése előtt ismerték a sokszorosítás kezdetleges formáját, s egyik ma is élő lapjuk a 2700. évfolyam- jelzést viseli. Nálunk, Magyarországon, a XVI. század végén jelentek meg olyan pamíletszerü nyomtatványok, amelyek külföldi híreket Is adtak s amelyek így többé-kevésbbé már újságnak tekinthetők. Az első ezek közül Manlius János vándornyomdájában készült német nyelven, és Newe Zeittung aus Ungern volt a címe. Az első időszaki lapot II. Rákóczi Ferenc indította meg latin nyelven Mercurius Vertdicus ex Hun­gária címmel 1705-ben ; azonban még ennek sem volt más célja, mint hogy a bécsi udvar által a kurucmozgalomról forgalomba hozott rágalmakat megcáfolja. Mindenesetre érdekes, hogy Rákóczi már közel két és tél évszázad előtt is rájött d propagandának ma is leghasznosabb és legelterjedtebb módjára, a nyomtatott betű felhasználásá­nak lehetőségére. A közönség általában nem újságnak, hanem gazettának vagy novellának nevezte akkoriban az ilyen nyomtatványokat s bizony, még másfél évszázadnak kellett eltelnie, amíg Pozsonyban csakugyan meg­jelent az első magyarnyelvű újság, Ráth Mátyás lapja, a Magyar Hírmondó. Érde­kesek voltak a lap rovatai. Voltak benne „Elegyes, hiteles hírek”, „Bizonytalan dolgok”, „A külföldről holmi, mivel főbb nincsen" és Így tovább. Pár évvel később Kultsár István, a Hazai Tudósítások szerkesztője, csak azzal n kikötéssel jutott lapengedélyhez, hogy külföldi híranyagot nem közöl j sze­gény Kult sárnak hónapok instanclázásába került, amíg Bécsben be tudta bizonyítani, hogy a tilalom miatt uera tudja a magya­rokat a „bécsi udvar szeretetteljes intézke­déseidről értesíteni. 1832-ben jelent meg a Jelenkor, amely már megpróbált minden vonalon modern szellemet vinni a szerkesztésbe; tőzsdeár­folyamokat és piaci híreket is közölt. Uj, friss szellemet azonban tulajdonképpen csak Kossuth Lajos fellépése hozott a magyar zsurnalisztikába ; az ő vezércikkel, amelyek­nek hangja új bátor és szókimondó volt, fordulópontot jelentettek a magyar újság­írás történetében. Az akkori idők hírszolgálata azonban csaknem lehetetlenné tette a mai értelem­ben vett érdekes és színes újságok szerkesz­tését. Napoleon halálának híre például 50 nap alatt jutott el Londonba, 1717-ben pedig teljes kilenc hónap kellett ahhoz, hogy a török szultán halálhíre eljusson a Rostocker Zeitung szerkesztőségébe. 17 \

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék