Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-07-01 / 27. szám
27. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. julius 1-én. Ötödik évfolyam. főlegjelen: hetenként egyezer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának s a tolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egész évre ... 5 frt — kr. Félévre .... 2 „ 50 n Egyes számára :-------10 ., Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési dijait jutányosan számíttatnak. Előfizetési felhívás: A „Tolnamegyei Közlöny“ 1877. évi ötödik évfolyamának második felére. Előfizetési ár 1877. július 1-től 1877. deczember végéig 2 frt 50 kn Az előfizetési pénzek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, az. előfizetők az előfizetési pénzeknek legkésőbb folyó évi július 5-ig leendő beküldésére tisztelettel felkéretnek. A kiadóhivatal. A tanév végén. Most egy éve ugyanezen tárgyról értekeztem lapunk hasábjain, — egy év múlva ismét szükségesnek látom ezt tenni több okoknál’ fogva. Csekély tehetségem szüleménye nem tarthatván számot az emlékezetnek oly mély barázdáira, miket egy hosszu év tarka változatokban fel-feltünő eseményei sem volnának képesek elsimítani: jónak vélem a t. olvasó közönség előtt kissé recitálni az egy év előtt mondottakat s rövid bevezetés után, félretéve a múlt homályos képeit, festeni kissé jelen helyzetünket. Múlt évi — hasonló czim-felirat alatt megjelent — czikkemben vázoltam akkori tanügyi helyzetünk sivárságát, reményeink nagyon lassú valósulását; elmondtam, hogy milyen szép volna már, ha a régen vajsidó polgári iskola eszméje testet öltött volna magára s tanulóink évi szorgalmának eredményét látva, nyugodt és mintegy büszke önérzettel eképp szólhatnánk: hála Istennek! a tanév végére jutottunk. De akkor még e nemes öröm távol valt tőlünk. Láttuk már —Mózesként — az ígéret földét, de nem tudtuk,’ lesz-e a közel jövőben egy bátor Józsuánk, ki oda bevezessen ? — És íme, alig hogy ama szerény czikifecském napvilágot látott, — mintha csak a keleten ísugva mondott gyenge szókat nyűgöt, dél és északi viszhangozta volna százszoros erővel, —s mintha csak az addig csekélynek látszott, de szent ügyet, egyszerre láthatlan óriások emelnék: fent és lent megindult a szellemi mozgalom, megszületett a jó akarat, felolvadt sok kebel fagya a lelkesedés szent tüzénél s alig pár hó alatt csaknem Deus ex machina-ként tényleg létesült polgári iskolánk. Miért e gyors változás a dolgok régi rendén? — Mert ennek létesülése létszükségünk volt; mert — mint mondani szokás —s ez eszme már a levegőben volt, fejünk felett lebegett s az idő méhének szülnie kellett azt elodázhatlanul, mit nekünk nem szabad lett volna már addig sem elodáznunk! Midőn e sorok napvilágot látnak, polgári iskolánk, a szépreményü újszülött, épen egy éves korát ünnepli a zár-szigorlatok s nyilvános közvizsgák alkalmával. Módjába áll kinek-kinek szemébe nézni az egy éves gyermeknek s megtudni: ha vajon életrevaló-e a gyermek? megtudni: mit várhatunk tőle? jogosít-e szép reményekre? lesz-e belőle ember? Én bízom benne rendületlenül. Atyja e gyermeknek felülről: az őszinte jó akarat, minister ur meg nem köszönhető nemes indulata; lent: megyénk s városunk sok jeleseinek szent lelkesedése, áldozatkészsége; nevelő dajkái: a buzgóságban ki* fáradhatlan, derék tanfelügyelő s igazán lelkes iskolaszék elnök; ápoló s tápláló gazdája városunk szülöttének, városunk derék bírája, nevelő-tanítói,a jeles tanárok, kik szilárd kitartás s ernyedeglen szorgalommal működnek szakmáikban mindannyian. Ha körülmények közt ki félthetné az egy éves gyermeket? ki ne jósolna neki szép jövendőt? Van azonban egy körülmény, ami engem nem titkolható örömem mellett is — némileg lehanelgol, ha polgári iskolánkra gondolok. S csodálatos! az én lehangoltságom onnan ered, ahonnan, vagy ami által mások sokan örömre hangoltatnak. Értem a tanonczok létszámát, melynek nagysága múlt évi legvérmesebb reményeinket is túlhaladta. A létszám nagyságának voltaképen én is örülök, — de lehangol ama tapasztalat, miszerint annyi sok tanuló között a specifice polgári osztály gyermekei alig vannak képviselve. A legtöbb tanuló hivatalnok,kereskedő, iparos stb. gyermeke, holott a polgári iskolák épen s kiváltképen polgári rend jól felfogott érdekében létesíttetnek mindenütt! Úgy hiszem, hogy ezt bővebben nem szükséges igazolnom azok előtt, akik hacsak egy pillantást is vetnek a polgári iskolás növendékek tantárgy-sorozatára. Miért van ez így? — Én két fő okát látom e kimaradásnak. Egyik, hogy népünk saját érdekét még jól felfogni nem tudja; másik a szűkkeblűség a szellemi jóért nyújtandó anyagi áldozat irányában. A népnél mindegyik hatalmas argumentum. A mi népünk — fájdalom! — még nem érett oda, hogy belátni tudná, miszerint „az urak“ közt is vannak TÁRGYA. Nemzeti sajátságok. Bulwer után angolból. Ajánlva Talleyrand herczegnek. Excellenciád tudni fogja, hogy valódilag igen Csekély A különbség, ember és ember között. A termet és a tagok kicsi különbséget tesznek e tekintetben s csupán csak az Öltözet különböztet meg némileg. Az utazók nem magyarázzák helyesen meglepetésüket tapasztalásaik fölött, midőn különböző nemzeti sajátságnak mondják azt, ami nemzeteknek csupán különböző modora. A nemzeti előítélet legrégibb példáinak egyike Herodotnál található. A görögök el szokván égetni szüleik holt testét, csudálatosan boszankodtak egy vad népnek barbár szokása fölött, mely szülőit megenni szokta. A perzsa király egyszer görögök jelenlétében maga elé hivatta e nép előkelőit s igy szólt hozzájuk: Tudom hogy megszoktátok enni szülőiteket; de szeretném ha e szokásról lemondanátok, mondjátok meg mily összegért fognátok őket elégetni? A vad nép előkelői elszörnyüködtek a kérdés felett. Megégetni a szülőket! mily embertelen cselekmény ez! Pl.(^dánok) ez csak barbárokhoz illik* Mind a görögök, mind íog a vad nép egyformán gyakorolta a fiúi tiszteletét és mégis az, ki atyját felfalta a vadság legnagyobb fokán állónak tartotta azt, ki a meghalt szülő végtisztességtételére máglyát rakott. Az indulatok e szerint megegyeznek, de azoknak nyilvánulása egymástól lényegesen szokott különbözni. Excellenciád bizonyosan be fogja ismerni, hogy mind a franczia, mind az angol büszke hazájára és ebben kétségkívül hasonlítanak is egymáshoz. És ha mégis lényeges különbség van a két nemzet között, nem más az, mint a büszkeségnek nyilatkozás módja. A franczia — ha nem csalódom — arra büszke, hogy egy nagy hazának fia, — az angol gondolat büszkesége pedig azon gondolatban rejlik, hogy egy nagy hazát mondhat övének. Minden ismereteink , törvényeink a vagyonszereteten alapulnak. Az én házam az, ahova ön nem fog belépni az én engedelmem nélkül, — az én hazám az,a mit ön nem fog ócsárolhatni megboszulásom nélkül, — s egy kissé pietistikusan szólva, az én laté nem az, a kit ön nem fog káromolni megvetésem nélkül. A nemzeti büszkeségnek e különböző formáját megtapasztalhatjuk a két nagy állam fiainál, ha összehasonlítjuk a francziának hazájára halmozott , dicsérő szavait, azon gunyoB s majdnem mindig közönyös kicsinyléssel, melylyel az angol illeti otthon hazájának intézményeit. Néhány hóval ezelőtt Páriát látogatom meg s egy franczia marquis-val a Bourbonok politikájáról beszélgetvén, a franczia Párisnak állapotáról kényezve szólt. Én legjobbnak tartottam e tekintetben egyetérteni vele és az én udvariasságom neki nem tetszett. Mintegy sértett arczkifejezéssel törülte meg szemeit midőn igy szólt: lássa uram! milyen pompásak ezek a mi középületeink! Helyeseltem szavait. Mi nagy haladást tettünk a műveltedésben is — dicsekedett tovább.- ííepfi vitatkoztam vele e tárgy fölött sem. A mi íróink a legnagyobbak a világon! — folytató. Hallgattam. Végre azzal akart bozzantani, hogy így szólt; mily átkozott éghajlat az az önöké a mienkhez képest! Hazámba egy franczia társaságában tértem vissza, ki 20 év óta nem volt Angolországban és nagyon látszott gyönyörködni a Londonban tapasztalt előnyös változásokon. Egy tekintélyes államférfinak mutattam be őt. — Mily pompás ez a Regest Street!*) szólt magasztalóig a franczia. — Igen! de minő kövezet ez a párisihoz képest! mondá az angol. — Óhajtanám hallani az önök parliamenti vitáit! szólt tovább a franczia. — Szót sem érdemelnek azok! viszonzá az angol. — Tisztelegni szándékozom államférfiaknál! — Csupa fecsegök! uram, nagy államférfiuval jelenleg nem dicsekedhetünk. — Valóban csudálatos! de legalább meg fogom látogathatni íróikat s tudósaikat! Hm uram!"— felelt az angol igen komolyan — nem tudom, kik legyenek azok! A műveit franczia egy perezre elhallgatott, de csakhamar nagyot szippantva bumót-szelenczéjéből így szólt: Óh! de azt csak nem tagadhatja már ön mégsem, hogy az önök nemzete nagy, igen nagy nemzet!?! — Ez már úgy van! szólt az angol önelégülten. Tehát az angol is büszke hazájára. Miért? Talán a középületek miatt? Ritkán látogatja azokat. Törvényeiért? Folytonosan visszaél velük. Az államféfiak végett? Fecsegő lenek tartja őket. Az irók miatt? Nem ismeri el érdemüket. Ő büszke hazájára mivel ez szülte és nagyságának részese. Önhittségében az angol önmagát tekinti azon központnak, a mely körül az egész nemzet fénye és nagysága kering. Mint maga az erény, rendületlenül áll az egyén, mint a nap és minden ami körülte forog , tőle nyeri fényét és annak a kölcsönöz égi sugarakat. (* Londonnak egy utcaija.