Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-26 / 4. szám

4. szám. Megjelölt: Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 1­72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szegzárd, 1879. vasárnap január 26-án. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesület­nek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. hetepkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. é Hetedik évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 5 frt — kr. Félévre .... 2 „ 50 „ Egyes szám ára . — — 10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak ju­tányosan szá­míttatnak. Elmélkedjünk! E felhívásnak tán inkább hamvazószerdán, mint most farsang elején volna helye. Ámde az el­mélkedés sohasem ártott, sőt ellenkezőleg az mindig használ. Ha bizonyos dolgokat, melyeket akarva nem akarva egy-egy napon át összecselekszünk, több oldalról meghányunk és vizsgálunk, ezáltal folyton tanulhatunk valamit. A tanulás meg mindenkire reá­fér. Mentül többet tud valaki, annál inkább érzi, hogy a­mit tud, mily roppant csekélység az ahhoz képest, men­nyit valóban tudnia kellene. Az önvizs­­gálás a legjobb mód arra nézve, hogy ki-ki ideje­korán a felületességtől megszabaduljon. S aki elég szerencsés ezt elérni, magáról bátran elmondhatja: ternót csináltam! A jelenlegi időjárás alkalmas arra, hogy szobánkba szép csendesen visszavonuljunk és kissé elmélkedjünk a világ folyásáról. Társadalmi viszonyaink eléggé változatos képekkel szolgálnak, a­melyeken, azt hiszem, érdemes lesz kissé törni a fejünket. Minden évszak meghozza kellemeit, de vi­szont vele járó anyagi áldozatait is. A farsang, mely figyelmünket ezúttal leköti, főleg az ifjúságnak nyújtja minden irányban örömeit; bizonyítja ezt Kunoss verse is, mely ekkép hangzik: „Örül a lány, ha farsang jön, Sz.az arczulatján lángözön, S rajta édes szer’elemnek Piros rózsát teremnek.“ A papák és mamák ellenben kevésbé örvendenek annak, mert hát igen természetesen ez pénzbe ke­rül. Az pedig drága portéka, melyet keresve is nehe­zen talál az ember a mai világban. Mostanában még a mulatságok is többe kerülnek, sokkal többe mint annak előtte. Mindegyik mama csak azon van, hogy leányát az utóbbi divat szerint öltöztetve vezesse és mutassa be a nagyvilágnak, sajnálná, ha az a töb­binél valamiben hátrább állna. Mindhiába, olyan az anyai szeretet, mely mulasztást nem tűr, mindent a maga idejében óhajt rendbehozni. A farsang valóban a legalkalmasabb időszak arra, hogy az ifjú cseme­ték az anyai gondozás pajzsa alól felszabadulva, megkezdjék nyilvános szereplésüket az élet színpa­­dán, hol nincs soha szünetelés, de van örökös for­rongás. Mint mondjuk minden évszak meghozza kel­lemeit, gyönyöreit és viszont anyagi követeléseit is. A farsang örömeit jobban ismerjük, semhogy arról bővebben kellene szóljanunk. De tudjuk, minden do­lognak lehet egy fény- és egy árnyoldala. Elmélked­jünk az egyszer a farsang árny­oldaláról, még pedig komolyan, mivel komoly bajt kívánunk szel­lőztetni, mely leginkább a társadalom középosztályá­ban van elterjedve. Csúnya, rágódó pusztító féreg az, melyről ezúttal szóltam kívánunk s, mely gyű­löletes feldúlója a boldogság és nyugalomnak, a megelégedettség és békének. Sokat írtak a lapok már róla többek közt, ha nem csalódom, közlönyünk hasábjain is volt téve róla említés, de mint láttuk, minden kísértés meghiúsult. Pusztában kiáltott szó vala az, mely elhangzott a­nélkül, hogy valaki azt meghallotta volna. De hagyján! azért mi még­sem nyugszunk! Újra és újra fegyverhez nyúlunk, hogy az ellene megindított háborút folytassuk. — Nem egyéb az egy könyörületlen gyilkosnál, mely roha­mos gyorsasággal törekszik a társadalmi rendet fel­bontani s a legszebb erényeket végveszélylyel fe­nyegetni. Szólunk pedig a divatról, melynek saisonját főleg a most folyó farsangon találjuk fel. Megindul ilyenkor a verseny s győzedelmeskedik az, ki a leg­szebben öltözködve mutatja be magát a világnak­. Elmélkedjünk tehát, most van ennek az ideje, mielőtt az értékes kiállítású ruha költségbe verne bennünket. A krinolin újabb meghonosításával nem fog ártani, ha a túlhajtott pompát kissé mértékére szál­lítjuk. A határt nem ismerő divatosság vesz befolyá­sát a társadalmi viszonyokra, úgy hiszem, nem szük­séges külön érvelnünk. Csupán párhuzamot fogunk vonni az alsóbb és középosztály bajai között. A di­vatárusok, szabók, kalaposok, vöföskereskedők stb. rendszerint ezek a divatnak leghűbb őrei, kik ékes czifra czimeken hirdetik a n. é. közönségnek rak­tárukba érkezett fris áruczikkeiket. Mindig jó, min­dig érkezik valami új, melyről an­nyi mindenféle előnyt tudnak, hogy régi társai szinte röstellik már. Nagyobb kelendőségnek természetesen az oly czikk örvend, mely mentős távolabbi helyről került el hoz­zánk. Sajnos, de nem tagadhatni, hogy­ külföldi dol­gok után nagy a kapkodás nálunk. Minden, mi kül­földi, előnyt adunk neki, mert ki van róla mondva, hogy szebb, tartósabb, melegebb, a viszontagságnak tovább ellentáll stb. S a gyönyörű phrázisok soha sem tévesztik el a hatást, megvesszük méregdrága pénzen. Utánna nem egyszer érezzük a csalódás ke­serűségét, mindazonáltal az újabbi bevásárlásoknál még­sem vagyunk kellőkép óvatosak, elővigyázók, mert hát mai nap külföldi dolgok után való kapko­dás, modern dolognak tartatik. Akadnak egyesek, kik állítják, hogy a divat némileg szükséges is, mert ezer és ezer kéz keresi meg általa kenyerét. Igaz, de másfelől tudomást kell vennünk arról is, hogy hány ezer család békéje, boldogsága dulatik fel éppen a „divat“ által. Sötét, igen sötét képek nyomára jutna az olyan, TÁRGZA. A csonthegyi ütközet. Szegzárd alatt 1490. julius 14-én. (Történelmi rajz.) Csuthy Zsigmodtól. (Folytatás.) Nagy zörejjel, kardcsörtetéssel és fegyverek villogta­­­tásával siettek Ulászló csapatai a királynétól szép remények fejében feltüzeltetve, az ifjú Hunyadi herczeg párthívei után, kiket semmi sem sértett annyira, mint a hitszegő Zápolyá­­nak azon indokolása, hogy Jánost azért nem lehetett királ­lyá választani, mivel azt törvénytelen születése nem engedte meg. Ennek meggondolására különösen Újlakinak tűzként lángolt a vér arczában, kinek elég volt azt tudni, hogy János nem más, mint a hős király sarjadéka. Az ármányos Dóczi, Raskai Balázsnak hízelegve kérte, hogy ne tegye ki Buda várát az ostromnak, hanem meg­nyugodva a megtörtént dolgon, nyissa meg annak a kapuit. De a hiü kapitány mint sötét felleg menydörögve azt vála­szolta: megnyitom akkor, ha volt uram s királyom fia, Já­nos herczeg azt nekem megparancsolja. Éppen ily rendület­lenül tartotta magát Magyar Balázs is, ki Visegrád, ezen fönséges sasfészekben a koronát őrizte, melyre leginkább szüksége volt a János herczeget leszavazó pártnak. És mig ezen két hi vezére az ifjú herczegnek, hatal­masan tartotta volna­ magát, addig Hunyadi János csapatai­nak a Duna budai partján lefelé vonulásában, ennek a se­reget fedező egy része Duna-Pentele és Földvár közt után érezett Kinizsi és Báthoritól. Itt újra ismételtetett a szerző­dés, melyről már az egyházi és világi urak előbb biztosí­tották, mely szerint a bosnyák királyi széket megtarthatja birtokában a Horvát, Szlavón, és Dalmátország báni méltó­ságával és mindazon fejedelmi jószágokkal, városok, erődök, nagy terjedelmű uradalmakkal, melyeket atyja ajándékozott neki, úgy hogy ezek lírásával a király után első ember le­het a magyar birodalom területén. Nem­ mondták elkese­redve és erős szemrehányások közt párthívei, nekünk nem cseh, hanem magyar király kell. Másfelől jöttek a sebes fu­tárok, jelentvén Hunyadi és Újlakinak, hogy csak tartsák magukat erősen, mert a szerémség­i és Dráva-melléki nagy számú nemesség sebesen húzódik Pécs felé, az ifjú herczeg nevét lelkesülten hangoztatva. Báthori és Kinizsi mindezt tudva, azért siettek az el­fogással, hogy Hunyadi és Újlaki a segédcsapatokkal ne egyesülhessenek, mert ez esetben az ő ügyük veszve van. Ily előzmények után, miután Tolnánál is történt volna egy kis csetepaté, a Sárvíz lapjai közt döntő ütközetre került a dolog, mielőtt Hunyadi serege egyesülhetett volna a hozzá siető segéd hadoszlopokkal. Szegzárd alatt, a még jelenleg is ugyanazon nevet vi­selő Csonthegyen, mely a szegzárdi gyönyörű szöllök közt emelkedik, az ifjú Hunyadi herczeg és párthívei tábort ütöt­tek. Nem kerülte el semmi Hunyadi és Újlaki figyelmét, csak egy hid, melyet Dombai Ferencz elfelejtett felvonni. A magas nádasok mögé húzták magukat az Ulászló katonái, melyek azonban kövér sásos leveleikkel úgy inogtak a szél­ben, hogy azok mozdulatait a hegytetőről tisztán ki lehe­tett látni. A kanyargó Sárviz lomha vize halkan folyt a Du­nának tartva, mely hátán vitte Hunyadi roppant drága kin­cseit, honnét egyes lövéseket tisztán lehetett hallani. Ezek eldördülésével fel-fel emelve kardjaikat a Hunyadi pártiak úgy álltak a Csonthegyen és ennek völgyeiben, mint egy szirt a folyamban. Székely Jakab tajtékba borult lovával neki vágtatva Báthorinak, azt párviadalra hívta ki, de lova az ingoványban sülyedezni kezdvén, Báthoritól legyezetett,­ mely körülmény nagy visszatetszést idézett elő Hunyadi táborában, ki reszkető lábbal, halványon, remegve balsorsán fogatott el és küldetett fel foglyul Budára. És most Kinizsi megtalálva a nádasok közt a hidat, melyet felhuzatlanul ha­gyott Dombai, át­ment azon seregével és lovassága vad csörtetéssel vetette magát Újlaki lovasaira, kik a túlnyomó erőnek ellene nem állhatva szétfutottak, mit látva Báthori csapatai, Kinizsi példáját követték és egyesülve azt okozák hogy Hunyadi körül leghűbb emberei rakásra dűlve vér­zettek el. Maga azonban és Újlaki rettenth­etetlenül álltak egymás mellett, de a had koczkája a királyi pártiak részére vettetett el, melynek folytán az ifjú herczeg — nem akar­ván, hogy továbbra is magyar, magyar vérének kiontásá­­ban lelje örömét, — jelt adott sokkal kisebb, de dicső se­regének a visszavonulásra! A megmaradt vezérek, kik semmi sebet nem kaptak, sirva és zokogva kisérték visszavonulá­sában Hunyadit! Most már fuss utánnunk Kinizsi és Báthori fussatok bérenczeitekkel, mint száguldó fergeteg, de gyá­szolni fog titeket Csonthegye, mert itt temettétek el a Hagy

Next