Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1879-10-19 / 42. szám

42. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap octóber 19-én. Kiadóhivatal: Széchényi-utc­a 1­72. szám, hova az­­ előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők.­­ Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Megjeleli: hetenkint ,egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesület­nek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos 1“ - *■ ■ - ;a]li-" - • közlönye. -;--i ■ •*! : ‘ - • "j Hetedik évfolyam. -—................................. I íjid Előfizetési Arak: ‘ Egészévre . . . 5 frt — kr/ 1 3' Félévre . ...... ; 2 50 „; i *> Egyes szám­ára . — — 10 „ Szerkesztő lakása.. Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap t. szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosan szá­míttatnak. Szükséges-e, hogy a néptanító az ismeretközlés mellett ne­­velje is a gyermekeket ? És ha igen, határoztassék meg a czél, mely az iskolai nevelésben folyton szem előtt tartandó. Jelige: UrsicskasÁg. Apám! intsd nevelőbácsit. Hiszen mindig csak tanit­ jSszemere Pál. II. Folytatva értekezésünket, hogy a tanító mily nehézményekkel találkozik nehéz munkája kezdetén, vegyük csak­­ szemügyre, hogyan adja némely szülő 6 éves gyermekét iskolába s hogyan hajtja barmát a fókába, látni fogjuk, hogy több gondot, nagyobb figyelmet fordít Sok szülő barmára, mint Isten kép­mása — saját gyermekére. Némely szülő ellátja gyermekét, mint a körül­mény hozza magával fél — vagy egész napra való ennivalóval és úgy istenigazába elküldi valami szom­­széd gyermekkel-vagy számtalan esetben egy magát az iskolába. Ezt teszi igen sok szülő gyermekével. Nézzük mit tesz barmával. A tavasz kezdetével, a csordának első legelőrei ki­hajtása alkalmával a ba­­romtulajdonos barmát személyesen a pásztornak át­adja,­ azt neki bemutatva lelkére köti, hogy erre azért vigyázzon különösen, mivel kováié, azaz fél­rejáró természetű,l­emerre, mert gyenge, ne hagyja az erősebbnek bántani, ez elmaradozó, ha különö­sen szemmel nem tartja, eltéved, elkárosodik stb. A főkellék egy tanítóban, hogy sikerrel nevel­jen az, miszerint saját indulatait és­ szenvedélyeit, mi­vel ezek tévedésre vezetnek, legyőzni, tanonczai haj­lamait kiismerni, kipuhatolni tudja. E tekintetből ki­indulva, mi másként volna, ha a szülők gyermekeik­ről a szükséges figyelmeztetéseket a tanítónak meg­­­­tennék, mennyi könnyebbséget szereznének neki a gyermekek megismerésében, mellette mennyi idő megtakaríttatnék igy! Fájdalom azonban, nálunk fa­luhelyen ez csak jámbor óhaj marad. Végül a nevelés végczélja a cselekvési képesség­ben áll, minélfogva a népiskolának feladata, vagyis a végczél, mely a népiskolában folyton mindig szem előtt tartandó, ezekben összpontosulhatnak, hogy növendé­keiben az egyháznak jámbor és erkölcsös keresz­tényeket, tántoríthatlan hívőket, a hazának értelmes és okos polgárokat, megelégedett és ügyes földmi­­veseket, erényes kézműveseket, jóratörekvő, rendü­letlen honfiakat, rendszerető, szorgalmas házi gazdát, takaros és takarékos házi asszonyt neveljen, szóval, hogy azok a társadalomnak bármely osztályához tartozzanak, mindent ismerjenek, melyeknél fogva a maguk és embertársaik jóllété­t>­ előmozdítani, életö­­ket amennyire az lehető hasznossá és élvezetessé tudják tenni. Evvel tartozik minden tanító egyhá­zának, evvel tartozik hazájának egyformán. Hogy mi módon vélem elérni a föntebb kitű­zött czélt, a következőkben vagyok, elmondandó. Mivel az első benyomások a legtar­tósabbak, azért a gyermeknek előszöri fogadtatásánál már a nevelési elveknek jól választottaknak, határozott czél­­felé irányulóknak, a legtökélyesebbeknek kell len­niük. Itt a tanítóknak sokra kell ügyelni. Első­sor­ban is a­ tanterem veendő szemügyre. Ezt olyan le­gyen, hogy a gyermekek egészségére kártékonyan ne hasson. Ügyelni kell a világosságra, hogy hon­nan jő a gyermek szemébe, különösen figyelni kéll a tanterem kellő terjedelmességére, levegője tiszta­ságára, mérsékletére, fűtésre, mert csak ép testben lakik ép lélek. Az ujonczok első fogadtatása kérdé­­­sünk keretén kívül esik, mégis megemlítem, hogy a tanító már ekkor figyelmeztesse a gyermeket, hogy az tiszteletteljesen és köszönve lépjen az iskolába,­ ott kitűzött helyére menjen békén, szerényen üljön a tanítónak felszólítására álljon fel tiszteségessen és tekintetét mindig a kérdezőre irányozza, nem kü­lönben ügyelni kell a gyermek tartására, mi mó­don ül különösen Írásnál a padban, szorosan őket ülni ne engedje, forróságban inni ne hagyja, szó­val , mint testi mint szellemi épségek fentartásá­­ról gondoskodjék. Az erények gyakor­lására szavai­val és botránynálküli példás magaviselete által igye­­kezzék­ a tanító tanonczaira hatni, úgy, hogy hall-' ván és látván azokat a tanítvány ellenkezést ne vé­­­gyen észre- Bánásmódja, tanonczainak természetéül mért s alkalmazott legyen ; mindenkivel egyformán­­bánni, annyi, mint egyet sem nevelni. Tudjuk hogy egyiket nyájas, szelid, szeretetteljes bánásmód, mási­kat keményebb szó, a tekintély erősebb kifejezése indít valamire. Hogy a gyermekekből a kisebb nagyobb mér­tékben meglevő roszat mily eszközökkel kell és leh­­et gyökerestől kiirtani, a fer­deségeket, fonákságot megjavítani, őket a csalfairány-, téveszme- s czél­­talan cselekvéstől megoltalmazni, megóvni, azután a jónak, erénynek magvait, biztos, szilárd akaratot beléjük csepegtetni, értelem-, kedély-, akarat- és jel­lemüket­ jó irányban képezni, vezetni s rájuk jóté- TÁRCZA. Lidik­e. Beszély. Irta: Baktainé. (Folytatás.) Másnap hajnalban a három szerelmes az erdő sünijé­ben, a­hol nem lehetett látni mást, mint nehány eltévedt sertést, egy kis tisztást keresve, légyottra gyűltek. A legé­nyek mindegyike egy-egy erős bot s egy-egy éles bicská­val volt fölfegyverkezve - a midőn a kitűzött helyre értek, erős kézszorítással üdvözölték egymást. — Legalább gyülölség nélkül végezünk — mondá mellényét levetve Péter. — A sors könyvében volt, hogy Lidikó sohase lehes­sen az enyém és te még az életemtől is meg akarsz fosz­tani­­----adá válaszul János. De az ördögbe is­ miért kí­vántam ■ neked a győzelmet? Védeni fogom magamat. ! !— A­ki életben marad az lesz a győztes—viszonzá feje fölött botját, csóválva Pali. Hogy elhatározhassák, melyik kezdje meg a duelumot a három vetélytárs közül, újólag egy pénzdarabot dobtak a levegőbe, de ép azon pillanatban lépett ki az erdőből Li­diké. Szemei vörösek voltak, mintha csak sírt volna. Amint a szerelmesek meglátták, leeresztették botjaikat s szégyen­kezve néztek egymásra; Lidiké pedig mint egy királynő, méltóságos tartással elibnök lépve, büszke és parancsoló han­gon, mondá nekik,. ..... — Rögtön, tegyék le kigyelmetek botjaikat. És a három bot mint vadgalamb repült tova a levegőben. — Megbolondultak kigyelmetek? — kérdé Lidiké ha­tározott hangon. Míg Lidiké ilyen rövid törvényt tartott­ velük, azalatt János ingujját marc­angolta, Pali pedig egy ártatlan bo­gárkán rúgott egy nagyot, csak Péter, mint legmerészebb bátorkodott mondani : — Kell, hogy a dolognak vége szakadjon. — Hallgass, viszonzá Lidiké. Az csak akkor fog vé­get érni, ha majd én akarom. Péter elkomolyodva egy nagy fürt baját tépte ki, Li­diké pedig kényes szemekkel folytatá: — És aztán készakarva tudták kigyelmetek nekem ezt a nagy búbánatot szerezni? Kigyelmetek verekesznek, hogy agyonüssék egymást. Aztán miért? Hiszen azt úgyis tudhatnák kigyelmetek, hogy a harmadik, a­ki a kettőt megölte volna, csak gyűlöletes lenne előttem. — Igazad van — mondá Péter. Ez az, a­mire soha sem gondoltam. —■ Nekem úgy tetszik, — vévé át a szót Lidiké — hogy én inkább a meghaltat vagy sebesültet tudtam volna egész erőmből szeretni . . . megsiratni és gyászolni. János csak fohászkodott s szive mélyéből sajnálta, hogy a föld alá nem bújhat. — Egyébiránt van reá eshetőség — folytatá Lidiké beszédét — hogy az egész dolog igen könnyen elintézhető lesz, de mindenekelőtt ígérjék meg figyelmetek, hogy meg­teszik azt, a mire én figyelmeteket kérem. — Megígérjük Lidiké — mondá egyszerre a három szerelmes s aztán áhítattal várták a leányka ajkairól hangzó igéket.­­— Én úgy szeretem most figyelmeteket mind a hár­mukat, mintha csak testvéreim volnának, de hogy valame­lyiket közülük úgy szeressem, mint férjemet, uramat, arra várjanak és esküdjenek meg, hogy többé nem fognak ve­rekedni és nem is kívánják egymást megölni, sem ma, sem pedig egyébkor. Már fölemelték ujjaikat­ az eskütételre, midőn Lidikó még hozzátette: — Jól van, hallgassanak reám figyelmetek. — A meddig csak kívánod — vágott szavába János oly átszellemült arczczal, mintha csak az égiek bájoló hang­jaira figyelne. — Utazzanak el figyelmetek mind a hárman és ma­radjanak el messze innen a vidékből 3 esztendeig s a vis­­­szajövetelkor mindegyik elbeszéli, hogy mit müvelt s mi­vel töltötte idejét; a ki aztán közülük engem legjobban fog szeretni és legtöbb érdeme leend, ahhoz menendek felesé­gül. Most pedig adják figyelmetek erre a kezüket és aztán ne beszéljünk többé róla. Ezen diczió után Lidiké egyet fordult a sarkán s ol­dala mellett a három szerelmestől kisérve a falu felé vette útját: Talán még soha sem ment ily könnyed lépés és vi­dám kedélylyel mint most. Oly vidám volt arcza és úgy csevegett a három legényhez, mint a mező virágai közt boldogságát csicsergő pacsirta. Másnap Péter, Pál és János hozzáfogtak az elutazás készületeihez. A mi fölösleges holmiaik voltak azt eladták, a földet, szöllöt és tanyát bérbe adták s igy a nagyobb gaz­dasági gondoktól megszabadulva, némi fehérneműt s egy kis utravalót a tarisznyába készitve, melylyel hátukon s egy jó erős bottal kezükben útra indultak, hogy a szere­tett menyasszonyt oly­an szolgálattal kiérdemeljék, mint a bibliai Jákob tette. Az isteni tisztelet alkalmával a tiszteletes ur is meg­emlékezett róluk s fölemlité, hogy mily jóindulatot mutat­nak és hogy Lidikének igaza van, ha igy akarja, az isteni godviselés útmutatását kitudni, végre eltép fej­ezé be szavait: — Szeretett híveim! Jöjjetek velem és kisérjük el a három apostolokként zarándoklásra induló hű szerelmese-

Next