Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-10-19 / 42. szám
42. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap octóber 19-én. Kiadóhivatal: Széchényi-utca 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Megjeleli: hetenkint ,egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos 1“ - *■ ■ - ;a]li-" - • közlönye. -;--i ■ •*! : ‘ - • "j Hetedik évfolyam. -—................................. I íjid Előfizetési Arak: ‘ Egészévre . . . 5 frt — kr/ 1 3' Félévre . ...... ; 2 50 „; i *> Egyes számára . — — 10 „ Szerkesztő lakása.. Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap t. szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosan számíttatnak. Szükséges-e, hogy a néptanító az ismeretközlés mellett nevelje is a gyermekeket ? És ha igen, határoztassék meg a czél, mely az iskolai nevelésben folyton szem előtt tartandó. Jelige: UrsicskasÁg. Apám! intsd nevelőbácsit. Hiszen mindig csak tanit jSszemere Pál. II. Folytatva értekezésünket, hogy a tanító mily nehézményekkel találkozik nehéz munkája kezdetén, vegyük csak szemügyre, hogyan adja némely szülő 6 éves gyermekét iskolába s hogyan hajtja barmát a fókába, látni fogjuk, hogy több gondot, nagyobb figyelmet fordít Sok szülő barmára, mint Isten képmása — saját gyermekére. Némely szülő ellátja gyermekét, mint a körülmény hozza magával fél — vagy egész napra való ennivalóval és úgy istenigazába elküldi valami szomszéd gyermekkel-vagy számtalan esetben egy magát az iskolába. Ezt teszi igen sok szülő gyermekével. Nézzük mit tesz barmával. A tavasz kezdetével, a csordának első legelőrei kihajtása alkalmával a baromtulajdonos barmát személyesen a pásztornak átadja, azt neki bemutatva lelkére köti, hogy erre azért vigyázzon különösen, mivel kováié, azaz félrejáró természetű,lemerre, mert gyenge, ne hagyja az erősebbnek bántani, ez elmaradozó, ha különösen szemmel nem tartja, eltéved, elkárosodik stb. A főkellék egy tanítóban, hogy sikerrel neveljen az, miszerint saját indulatait és szenvedélyeit, mivel ezek tévedésre vezetnek, legyőzni, tanonczai hajlamait kiismerni, kipuhatolni tudja. E tekintetből kiindulva, mi másként volna, ha a szülők gyermekeikről a szükséges figyelmeztetéseket a tanítónak megtennék, mennyi könnyebbséget szereznének neki a gyermekek megismerésében, mellette mennyi idő megtakaríttatnék igy! Fájdalom azonban, nálunk faluhelyen ez csak jámbor óhaj marad. Végül a nevelés végczélja a cselekvési képességben áll, minélfogva a népiskolának feladata, vagyis a végczél, mely a népiskolában folyton mindig szem előtt tartandó, ezekben összpontosulhatnak, hogy növendékeiben az egyháznak jámbor és erkölcsös keresztényeket, tántoríthatlan hívőket, a hazának értelmes és okos polgárokat, megelégedett és ügyes földmiveseket, erényes kézműveseket, jóratörekvő, rendületlen honfiakat, rendszerető, szorgalmas házi gazdát, takaros és takarékos házi asszonyt neveljen, szóval, hogy azok a társadalomnak bármely osztályához tartozzanak, mindent ismerjenek, melyeknél fogva a maguk és embertársaik jóllétét> előmozdítani, életöket amennyire az lehető hasznossá és élvezetessé tudják tenni. Evvel tartozik minden tanító egyházának, evvel tartozik hazájának egyformán. Hogy mi módon vélem elérni a föntebb kitűzött czélt, a következőkben vagyok, elmondandó. Mivel az első benyomások a legtartósabbak, azért a gyermeknek előszöri fogadtatásánál már a nevelési elveknek jól választottaknak, határozott czélfelé irányulóknak, a legtökélyesebbeknek kell lenniük. Itt a tanítóknak sokra kell ügyelni. Elsősorban is a tanterem veendő szemügyre. Ezt olyan legyen, hogy a gyermekek egészségére kártékonyan ne hasson. Ügyelni kell a világosságra, hogy honnan jő a gyermek szemébe, különösen figyelni kéll a tanterem kellő terjedelmességére, levegője tisztaságára, mérsékletére, fűtésre, mert csak ép testben lakik ép lélek. Az ujonczok első fogadtatása kérdésünk keretén kívül esik, mégis megemlítem, hogy a tanító már ekkor figyelmeztesse a gyermeket, hogy az tiszteletteljesen és köszönve lépjen az iskolába, ott kitűzött helyére menjen békén, szerényen üljön a tanítónak felszólítására álljon fel tiszteségessen és tekintetét mindig a kérdezőre irányozza, nem különben ügyelni kell a gyermek tartására, mi módon ül különösen Írásnál a padban, szorosan őket ülni ne engedje, forróságban inni ne hagyja, szóval , mint testi mint szellemi épségek fentartásáról gondoskodjék. Az erények gyakorlására szavaival és botránynálküli példás magaviselete által igyekezzék a tanító tanonczaira hatni, úgy, hogy hall-' ván és látván azokat a tanítvány ellenkezést ne végyen észre- Bánásmódja, tanonczainak természetéül mért s alkalmazott legyen ; mindenkivel egyformánbánni, annyi, mint egyet sem nevelni. Tudjuk hogy egyiket nyájas, szelid, szeretetteljes bánásmód, másikat keményebb szó, a tekintély erősebb kifejezése indít valamire. Hogy a gyermekekből a kisebb nagyobb mértékben meglevő roszat mily eszközökkel kell és lehet gyökerestől kiirtani, a ferdeségeket, fonákságot megjavítani, őket a csalfairány-, téveszme- s czéltalan cselekvéstől megoltalmazni, megóvni, azután a jónak, erénynek magvait, biztos, szilárd akaratot beléjük csepegtetni, értelem-, kedély-, akarat- és jellemüket jó irányban képezni, vezetni s rájuk jóté- TÁRCZA. Lidike. Beszély. Irta: Baktainé. (Folytatás.) Másnap hajnalban a három szerelmes az erdő sünijében, ahol nem lehetett látni mást, mint nehány eltévedt sertést, egy kis tisztást keresve, légyottra gyűltek. A legények mindegyike egy-egy erős bot s egy-egy éles bicskával volt fölfegyverkezve - a midőn a kitűzött helyre értek, erős kézszorítással üdvözölték egymást. — Legalább gyülölség nélkül végezünk — mondá mellényét levetve Péter. — A sors könyvében volt, hogy Lidikó sohase lehessen az enyém és te még az életemtől is meg akarsz fosztani----adá válaszul János. De az ördögbe is miért kívántam ■ neked a győzelmet? Védeni fogom magamat. ! !— Aki életben marad az lesz a győztes—viszonzá feje fölött botját, csóválva Pali. Hogy elhatározhassák, melyik kezdje meg a duelumot a három vetélytárs közül, újólag egy pénzdarabot dobtak a levegőbe, de ép azon pillanatban lépett ki az erdőből Lidiké. Szemei vörösek voltak, mintha csak sírt volna. Amint a szerelmesek meglátták, leeresztették botjaikat s szégyenkezve néztek egymásra; Lidiké pedig mint egy királynő, méltóságos tartással elibnök lépve, büszke és parancsoló hangon, mondá nekik,. ..... — Rögtön, tegyék le kigyelmetek botjaikat. És a három bot mint vadgalamb repült tova a levegőben. — Megbolondultak kigyelmetek? — kérdé Lidiké határozott hangon. Míg Lidiké ilyen rövid törvényt tartott velük, azalatt János ingujját marcangolta, Pali pedig egy ártatlan bogárkán rúgott egy nagyot, csak Péter, mint legmerészebb bátorkodott mondani : — Kell, hogy a dolognak vége szakadjon. — Hallgass, viszonzá Lidiké. Az csak akkor fog véget érni, ha majd én akarom. Péter elkomolyodva egy nagy fürt baját tépte ki, Lidiké pedig kényes szemekkel folytatá: — És aztán készakarva tudták kigyelmetek nekem ezt a nagy búbánatot szerezni? Kigyelmetek verekesznek, hogy agyonüssék egymást. Aztán miért? Hiszen azt úgyis tudhatnák kigyelmetek, hogy a harmadik, aki a kettőt megölte volna, csak gyűlöletes lenne előttem. — Igazad van — mondá Péter. Ez az, amire soha sem gondoltam. —■ Nekem úgy tetszik, — vévé át a szót Lidiké — hogy én inkább a meghaltat vagy sebesültet tudtam volna egész erőmből szeretni . . . megsiratni és gyászolni. János csak fohászkodott s szive mélyéből sajnálta, hogy a föld alá nem bújhat. — Egyébiránt van reá eshetőség — folytatá Lidiké beszédét — hogy az egész dolog igen könnyen elintézhető lesz, de mindenekelőtt ígérjék meg figyelmetek, hogy megteszik azt, a mire én figyelmeteket kérem. — Megígérjük Lidiké — mondá egyszerre a három szerelmes s aztán áhítattal várták a leányka ajkairól hangzó igéket.— Én úgy szeretem most figyelmeteket mind a hármukat, mintha csak testvéreim volnának, de hogy valamelyiket közülük úgy szeressem, mint férjemet, uramat, arra várjanak és esküdjenek meg, hogy többé nem fognak verekedni és nem is kívánják egymást megölni, sem ma, sem pedig egyébkor. Már fölemelték ujjaikat az eskütételre, midőn Lidikó még hozzátette: — Jól van, hallgassanak reám figyelmetek. — A meddig csak kívánod — vágott szavába János oly átszellemült arczczal, mintha csak az égiek bájoló hangjaira figyelne. — Utazzanak el figyelmetek mind a hárman és maradjanak el messze innen a vidékből 3 esztendeig s a visszajövetelkor mindegyik elbeszéli, hogy mit müvelt s mivel töltötte idejét; a ki aztán közülük engem legjobban fog szeretni és legtöbb érdeme leend, ahhoz menendek feleségül. Most pedig adják figyelmetek erre a kezüket és aztán ne beszéljünk többé róla. Ezen diczió után Lidiké egyet fordult a sarkán s oldala mellett a három szerelmestől kisérve a falu felé vette útját: Talán még soha sem ment ily könnyed lépés és vidám kedélylyel mint most. Oly vidám volt arcza és úgy csevegett a három legényhez, mint a mező virágai közt boldogságát csicsergő pacsirta. Másnap Péter, Pál és János hozzáfogtak az elutazás készületeihez. A mi fölösleges holmiaik voltak azt eladták, a földet, szöllöt és tanyát bérbe adták s igy a nagyobb gazdasági gondoktól megszabadulva, némi fehérneműt s egy kis utravalót a tarisznyába készitve, melylyel hátukon s egy jó erős bottal kezükben útra indultak, hogy a szeretett menyasszonyt olyan szolgálattal kiérdemeljék, mint a bibliai Jákob tette. Az isteni tisztelet alkalmával a tiszteletes ur is megemlékezett róluk s fölemlité, hogy mily jóindulatot mutatnak és hogy Lidikének igaza van, ha igy akarja, az isteni godviselés útmutatását kitudni, végre eltép fejezé be szavait: — Szeretett híveim! Jöjjetek velem és kisérjük el a három apostolokként zarándoklásra induló hű szerelmese-