Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-05 / 1. szám

XI­III. év szám Szegzárd, 1890. január 5. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP./_^ -t ’ __________ * „ yy 4 I . I Me­gje­le­nt hetenkint ejjys Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolna­­i megyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a­­ Nyi­ttér 3 hajtóskpetitsor 15 ^ j tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. I Hirdetések sutánm^^^l SZERKESZTŐSÉG: Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. +­Előfizetési ára: Égészt évre..................6 frt — kr. Félévre Negyedévre .................­ „ ■ „ .... 1 „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Előfizetési felhívás a „TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY“ 1890. évi XVIII-ik évfolyamára. Előfizetési ár egész évre 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50 kr, egy hóra 50 kr, mely ös­­­szegek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szét­küldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzek haladéktalan beküldésére tisz­telettel felkéretnek. A kiadóhivatal. Rang és igény.­ ­ A művelt ember összhangra törekszik állása s azon külsőségek között, melyek őt megkülönböztetik, főleg kötelességének tekinti, mást szükségét érzi annak, hogy emelkedet­­tebb gondolkozását, finomabb ízlését környe­zetében, modorában is visszatükrözve lássa.­­ Ezt régebben exclusivitásnak lehetett tar­tami, ma már nem az. A gazdagság, melyet I­X.fc.aTüncse vagy a praktikus érzék némelyek­­összehalmozott, a­kik valódi művelődés uíátn törekedni vagy nem akartak, vagy nem értek rá, arra csábítja őket, hogy pazarlással és­ ízléstelen pompával tündököljenek, úgy hogy művelődési érdekké vált a külső élet­formákban is érvényre emelni azt az emelke­­dettebb álláspontot, melyet azok foglalnak el, a kik a tudomány és művészet iránt fogéko­nyak, de a kiket az életfentartás kemény munkája egyszerűségre, szilárd erkölcsi elvekre kényszerít. Ezek közé épen nem számíthatók azok, a­kik folyton csak azt hangoztatják, hogy állásukhoz képest kell megélniük, ezeket és azokat a bizonyos kiadásokat nem kerülik el, az ilyen beszédeken nagyon észrevehető módon tetszik át többnyire korunk anyag­­elvisége és élvezetvágya. Meghatározott jöve­delmük mellett, a­mely nem egészül ki mel­­­­lékjövedelmekkel, gondos beosztásra kell gon­­dolniok, a­mely nem hátráltatja, sőt épen előmozdítja, hogy mivelt emberek módjára éljenek, de rendesen oktalan versenyre adják magukat a fényűzőkkel abban a téves hitben, hogy ezek a tekintéllyel bírók, az utánzandó példák , ez teszi őket nevetségesekké s így az igazán művelt társaságra méltatlanokká. Önmaguk állítják ki maguknak a szegénységi­­ bizonyítványt. Mert azért az igazán előkelők­­ csak sajnálkoznak felettük, megvető mosol­­­­­lyal nézik nevetséges erőlködéseiket. Ha lenne elég erkölcsi bátorságuk, az egyszerűség mél­tóságával tartani fenn házuknak becsületét, s elégtétellel tapasztalnák, hogy épen a­kik rangra, tekintélyre leginkább is méltán tart­hatnak igényt, azok megtisztelve érzik magu­­­­kat velük érintkezésbe juthatni. A gazdagot kötelezi ugyan vagyona bi­zonyos mértékben a fényűzésre, de a hivatal­ból élőnek értékét nem ahhoz mérik, men­­nyit képes bevenni és kiadni, hanem ahhoz, hogy mit lehet várni tehetségétől és munka­­képességétől. Annak alapja nem pénz, hanem ismeretek, személyes súly, nem kereset, hanem érdem. A mit művelt embertől magasabb ál­lásban követelnek, az nem a fény, mely káp­ráztat, hanem a nemesebb ízlés tetszetős enyhe világossága, melynek semmi köze sin­csen a pazarlással s a melyet az igazán elő­kelő meg is tud becsülni. Végzetszerü lejtőre jutnak, a­kik társa­dalmi állásuk követelményének tartják az anyagi helyzetükkel meg nem egyező ural­kodást. A férj halálával a család existentiája összeroskad. Mit csináljon az özvegy szűkös nyugdíja mellett, igén­nyel teli gyermekeivel ? Megszokták, hogy az apára való tekintettel kiváltságosaknak tekintsenek s most háttérbe szorittatnak. Még discrétet sem tudnak kelteni, mert hogy túlbecsülni tanulták magukat, többnyire kép­telenekké is váltak jövőjük szilárd megálla­pítására. A hazug látszat bűvös köréből soha­sem képesek teljesen kibontakozni. Ily körök melegágyai azon előkelő proletariátusnak, a­mely iljesztő mérvben szaporodik, a­mely barátságot és összeköttetést csak ott keres, a­hol valami előny megragadására nyílik alka­lom, a mely teljes életében azt hiszi, hogy joga van azon élvezetekhez, a melyekhez a bátor szülők hozzászoktatták, a mely ölbetett kézzel a gazdagok asztaláról hulló­­ mor­zsákkal táplálkozik és elég buta lenézni azo­kat, a­kik maguk erejére támaszkodnak; s a mely a protectió országutját szélesre tapossa, s azt a téves hitet terjeszti, hogy nincs is más útja a boldogulásnak, s ! A valódi műveltség kevéssel beéri, mert hiszen épen az a legnagyobb áldása, hogy: számtalan élvezetnek a forrását nyitja meg, a mely pénzzel meg sem szerezhető; s ez a sikeres, a nemesítő munka, a kötel­ességtelj­e­­sítés tudata, az önbecsülés, a természet kedve­lése, a családi boldogság, rokonérzésüekkel való barátkozás, tudomány, művészet és köl­tészet iránt való fogékonyság. S ha e forrá­sok üdítő vizével mossuk le magunkról a mindennapi próza porát, szennyét, több aesz­­thetika fog rólunk lecsillogni, mint bármely mesterkélt társadalmi formák, külsőségek egy­velegéből összekavart kendőző mázról. Gyurcsovec Gusztáv: T­Á­R­C­Z­A. Szülőföldemen. Hova sajgó szivem minden alkalommal Pihenőre vágyott, Ismét felkeresem édes szülőföldem S a kis paraszt házat. Mint akkor, most is csak oly poros az utcza Mikor én itt játsztam — Ahol bölcsőm ringott, ihar és körisfa Árnyult a kis házban. Minden még a régi, a kopott torony is Csak úgy mered szerte, Foltozott tetején most is a vén gólya Fészkel a keresztre. Párkány repedésbe szerény fecske család Százados tanyája . . . Mind jól ismerem én, eleget kúsztam fel Fészekért falára. A Sió vize is oly csendesen hömpölyg Zöldes-sárga színben. Mint egy nagy tükörben, fényes arczát a nap mosolygva nézi benn. Partján a sás virág most is virul zöldön Mint most negyven éve, Csak a korhadt hidat építették újra Ez az újkor műve. Minden még a régi, a mohos falu vár Most is csak úgy bámul, S regél nagy tetteket, az ős magyaroknak Viselt hős dolgárul. Az a néhány golyó sarkaiba lőve Még most is úgy ijeszt Mintha rám szakadni szándékozna, azért Kerülöm meszi ezt. . . . Minden a régi, Csak az emberek mások, Mind idegen arczok, Ezt a’ kalmár népet, hogy nem szokhatom meg Majdnem attól tartok, Más nemzedék lépett a régi helyébe Önzők, üzérkedők, Nem testvér már minden lakos a helységbe Mint negyven év előtt. . . . Még a köszönés sem oly őszinte, igaz — A kézszoritásba Nem a rokonszenvnek jeleit látjuk ma fel az a . . . csalásra. — Oh nem igy gondoltam, nem azt képzeltem én Hogy fellelem itten­ . Azt gondoltam meleg barátság vár reám S nem úgy adta Isten 1 . . . Az öreg „Mózsé“ hogy elrejtette arczát Nehéz köd fátyolba, Mintha ez jelezné, hogy itt nem élni, de Meghalni jobb volna . . Panasz hangon zizeg a lomb, az ősi ház komor ábrázattal: Eredj, eredj ismét, ne maradj te itt, már Nincs, nem él itt magyar!! _______ Tóhelyi József. Karczolatok Central-Afrikáról. — Főtiszt. Zimmermann I. hithirdető után. — Közli: Fajth Lajos. V. (Zimmermann atya működése.) (Vége.) Mindezt, amint említettük az ideiglenes kuny­­­­hóban pár gyermekkel kezdte meg főt. Z. Működé­­­­sét eleinte kiváncsisággal, majd élénk érdeklődéssel

Next