Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-01-01 / 1. szám

A TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) gabonás hajókat is megmentené az »Ország« tragikus sorsától. A mely »Ország« daczára azon jó tulajdonságának, hogy a »Magyar gőzhajózási részvénytársaság« vasból építette, 1892. évi februárban (mikor ugyanott egy tölgyfahajó gabonástul elsülyedt) a jég által összetörve, máig is a keselyűsi dunaágban alussza az ártatlanul sülyedt gőzösök igaz álmát, és a 20 méter mélységben tűri, hogy a többi gőzösök nem mellette, hanem fölötte járjanak; bizonyára az vigasztalja, hogy majd azok is, záros határidőn belül, az ő sorsára fognak jutni. Addig is hordatják évenként a biztosító-, hajózási- és kereskedelmi vállalatok a késő őszkor hajókban rekedt árukat a legközelebbi vasúti állomásig, és gyakran erdei, hegyi utakon czipeltetik a százezrekre, milliókra menő métermázsa terheket és fizetik az ebből származó nagy költségkülönbözetet, — csakhogy tönkre ne sülyedjen az egész érték. Másutt az olcsó közlekedés érdekében csatornákat építenek, és nálunk — a vaskapu-nyitás dicskorszakában — mondhatjuk, hogy itt nem a víz teszi könnyűvé a benne úszó testet, hanem a »MÁV« tarifái. Mert a magyar államvasút előnyösen tud vetélykedni a vízi szállítókkal. Ami késő őszkor annál jobban esik, mert nem szorulunk mindenben, a téli állás hiányában veszedelmes vízi szállítókra. De ez elsősorban a hajózási vállalatok szerencsétlensége, és azok vannak hivatva e tekintetben elváltozni ki: »segíts magadon, és megsegít az állam is«, egy kis jótékony bagerozással. A mi aggályaink azonban, a lokális egészségi viszonyok megszűnésében kulminálnak,mert ezt a kárt, még az ipar és kereskedelem hátraesésének is fölébe helyezzük. A tolnai Duna felső torkolatát elzáró töltést már kövezik is, de a kegyesen és bölcsen ígért dunakotrásra — mely minden bajt elhárítana — még nem olvastunk pályázathirdetést ! Pedig ha meg lett ígérve, hát meg is lesz csinálva, és ha meg lesz csinálva, miért nem csinálódik az máris?! Még mielőtt tönkremenne a vidék. Vagy a kolera, sárgaláz, tífusz és hideglelésből egy-két esztendő nem is árthat — próbának? De ha már ez úgy volna, — amit nem hiszünk, — akkor hát hol késik a miniszteri leiratban is kifejezésre jutott: szükségessé vált középdunai téli állás a hajóknak? Elég csodálatos, itten, hol egy lámpakaró vagy szemétdomb miatt élénk hírlapi polémiák fejlődnek ki, ilyen nagyfontosságú ügyben nincsen semmi buzgalom! Kivéve a »Reflexiókat«, melyeknek csak az a hibájuk van, hogy nem egy fővárosi lapban jelentek meg, és így még nehezebben jutnak érvényre. Azért kellene egyesülnünk és egy közös óhajtással eggyé tömörülve, egy kérvényt — mely sürgetné az ígért orvoslás kivitelét — tízezer aláírással egy monstre küldöttségnek átnyújtani. Továbbá a fővárosi lapoknak szak I munkatársait a helyzet elbírálására felkérni. Mert tekintetbe véve, évente hányan kérik nagy hangon az állami segélyt — kisebb veszedelmek elhárítására, mint minő az 50 kilométer hosszú folyam vidéke 50,000 lakojának egészsége és kenyere — azok mellett mi bizony csak »néma gyerek« vagyunk. De remélhető, nem maradunk? Paskusz Emil. ______________________________________________________ 1894 január 1 A szegzárd-báttaszéki, báttaszékbajai vasút. V. A falra föstött ördög testet öltött és megkezdette kísértését. Délibb honfitársaink akczióba léptek, sorakoznak érdekek mellett, érdekeink ellen. Értjük azon akcziót, mely a gombosi vasúti hid által Szlavóniát óhajtja összekötni és bennünket egy újabb évtizeddel visszavetni a tespedés iszapos mocsarába. Lent az akczió máris nagyobb hullámokat kezd verni, az érdekeltség, a kereskedelem és ipar képviselői élesre font fegyverei átcsillámlanak hozzánk ; fegyverük fénye bevilágítja utunkat, melyen haladnunk kell. Részünkről örömünknek adunk kifejezést az ügyek ilyetén állása fölött. Nem akarunk félreértetni! Örvendünk annak,hn hogy délibb honfitársaink bennünket fegyvermérközésre kiirinak, mi által alkalmunk nyilik újabb és hatásukban lehetőleg biztosabb fegyvernemek beszerzésére ; örvendünk annak, hogy jelzett akczió bennünket hatványozottabb munkára serkent, éberségre int és nyugalmunkat veszélyeztetve, csakis hasznunkra szolgál. Ennélfogva — miután már négy hónap telt el a végrehajtó bizottság létesítése óta — miután úgy a szűkebb ötös bizottság, mint a báttaszéki bizottság tagjai hatáskörükben vasutunk érdekében minden lehetőt elkövettek; miután mandátumunknak végzett munkát tekintve egy kisebb cziklusa bevégződött: elérkezettnek véljük az időt arra nézve, hogy hűen beszámoljunk elsősorban a százas bizottságnak, beszámoljunk az érdekeltségnek. Helyén és idején valónak véljük azon czélból, hogy munkálkodásunk nagyobb árnyakat ölthessen, a százas bizottság kimagaslóbb alakjait értekezletre összehívni, szorgosan megbeszélendő a további teendőket. Szükségesnek, elodázhatóan szükségesnek tartjuk jelzett értekezlet mielőbbi megtartását azért is, mert elengedhetetlen kötelességnek mutatkozik a végrehajtó bizottság ügykörébe fölvenni a szegzárd-báttaszéki vasút kiépítését is. Áll az, hogy a magas kormány jóindulatát megnyertük, az sem tagadható, hogy az ötös bizottság a siker biztosítását illetőleg ügysejezetét és erős akaratát kellően kifejtette, ámde előttünk áll a föladatok legnehezebbikének szerencsés megfejtése. És ez az önként hozandó áldoatok nagyságának kipuhatolása és fölajánlása. Ha ügyünk erkölcsi oldalát tekintjük, az elért eredmény a legszebb kilátással kecsegtethet, ámde anyagilag még a kezdetlegesség első stádiumához sem jutottunk. Már az első nagy értekezletnek kötelességében állott volna egyelőre legalább az előzetes költségek fedezéséről gondoskodni, mert hát a lelkesültség mellett, úgy tudjuk, a munka hatásosabb kifejtésére egy kis „nervus rerum gerendarumra is szükség van. Nem lehet feladatunk azt kívánni, hogy egyesek a munkálkodás körül fölmerülendő költségeket sajátjukból fedezzék. Ez mindamellett minimális kérdés. Főbenjáró kérdés az, hogy kik és melyek az érdekeltségnek azon faktorai, honnan a lehető nagyobb áldozatok önkéntes felajánlás czéljából beszerezhetők volnának. Ha tehát erős akaratunk és abbeli óhajunk, hogy a milleniumra vasutunk meglegyen, ha délibb honfitársaink által magunkat legyőzetni nem akarjuk engedni, parancsolólag áll előttünk a kötelességünk teljesítése. Értekezzünk és ne vesztegeljünk! Itt az idő, mely halogatást nem tűr! ■ I ■ r---* uán Elhagyott kisdedlink élet Most hogy a lelenczkérdés, jobban mondva az elhagyott kisdedek ellátásának ügye ismét napirenden tvan és reméljük le sem kerül, mig valami igazán hasznosat és czélszerül nemi teszünk érdekükben — jó lesz kissé szemügyre venni a dolgot, nehogy a közvélemény lelkiismerete újólagji nehány jóhangzásu körmondattal és látszólagos cselekedettel elszenderedjék. Édes hazánk a frázisok hazája, aki ilyenekhez ért, azt megbámulják s ha kellő kitartással űzi, akkor nagy ember lesz belőle. Két különösen zsíros siet megjegyezni: „Igenis, igen egy ősi... csipuk... azaz, hogy nem annyira csipuk, mint csipkekendő, igenis igen, danten oriental spanyol virágokkal.. .. — Jesszusom Rákóczi! minek kellett néked húsz forintért spanyolviaszkos kendővirág csipke? meg vagy te bolondulva! sikoltja a feleség. — Én .... én már hogyan vettem volna ilyen csudát? Azt hittem csibuk van a számlában, micsoda gyalázat ez?! takarodik maga innen! és kilódítja Majkost. Ez a finálé azonban nem oszlatta el Rákócziné gyanúját és kis inquisitori magánjelenetet rögtönzött férjecskéjével, ki szabadkozásaival nem tudván ártatlanságát bizonyítani, kénytelen volt abba egyezni, hogy a kereskedő maga meghivassék. „Kaparó Márton és társa“ azonnal meg is jelent Wokarka Lázár becses személyében, ki bemutatkozott, hogy ő a cég valóságos titkos beltagja és társa. Miután Rákóczi nem tudott a felesége háta mögül inteni néki, a legmézesebb hangon fuvolázta: „Igen tisztelt valóságos belső titkos ta ... tag ur, nemde az a csipkekendő egy kis tévedés az önök könyvelője részéről, mert én semmi körülmények között sem vehettem vala?“ Erre Wokarka Eleázár nagy hivatásának teljes öntudatában úgy kiegyenesedett, mint a Nelson szobra, bal lábát előre feszítve, jobb kezét mellényébe dugva és balját az ég, vagyis lóggő lámpás felé emelő és szónokolt: Uram, Rákóczi ur! Ön kartársunk kilökésével a czég könyveit megsértette, melyeket én vezetek és melyeknek minden tétele szent és sérthetíen és azokban kételkedni senkinek sincs joga, ha pedig bennem kételkedik az ur, ezért elégtétellel tartozik a czég reputácziójának, mert tudja meg, hogy* ön a kath. legényegylet igazgatója, a tűzoltóság titkára,a kereskedelmi egylet, a néphitelbank, a dalkör választmányi tagja, a nőegylet pártoló tagja, az iparhatóság rendes tagja, a veterán-egyleti zászlószerző bizottság tagja, tiszteletbeli kéményseprő egyl......... — Elég az istenért! — kiáltó Rákóczi fuldokló hangon és egy bezárt férjtől telhető merész ugrással az ajtónál termett és eltűnt. Rákócziné és Wokarka rémülve keresték tetemét a lépcsőházban, de hiába, a szökevény nem törte ki a nyakát. Hanem elfutott Kapari kereskedőhöz és ottan kézzel-lábbal élénken ecsetelte, hogy felesége, gyermekeinek anyja elvál tőle, ha kitudódik, hogy kinek vette azt a csipkekendőt és kézzelfoghatólag be nem tudja bizonyítani, hogy az az átkozott csipkekendő — melyet ő nem egészen a felesége számára vett — voltaképen nem is létezik ezen a világon. Kapari azt mondta, hogy irtóztatóan sajnálja a szerencsétlenséget, de ő ismeri O nagysága nyelvét, tehát nem hagyhatja őt azon véleményben, mintha hamis követeléssel állott volna elő, mert O nagysága kibeszélné az egész vidéken és ő elvesztené vevőit. Rákóczi kétségbe volt esve, haját tépte, mellét verte és megesküdött rá, hogy ha ő a botrány miatt állását is veszti, akkor a számlából fojtást csinál és itt a főkönyv jelenlétében, tökéletesen agyonlövi magát. Kapari aggódva nézett szót irodájában, hogy nem-e látja máris a csipkekendő mártírjának szót..irecscsenő vércseppjeit és úgy nyögött hozzá, hogy a segédek kíváncsian kandikáltak be, azok veszedelméhez illő szomoruságu arczokat vágva. De egyszerre csak azt látják, hogy főnökük Rákóczival összesúg és összeölelkezik és mindketten karöltve, diadalmas arczczal távoznak. Néhány óra múlva Kapari megjelent Rákócziné mérgében zöldre kéklő színe előtt, magával hozva egy embert, de nem a férjet és elmondás mennyire sajnálja, hogy az ő tévedése miatt kell Rákóczi úrnak jelenleg künn a kanászkútnál roppant öngyilkos szándékok közt sétálgatni, holott a nagysága gyanúsítása alaptalan, mert nem férje vásárolta nála az ominózus csipkekendőt, hanem mint kideríteni sikerült, „ezen ur“ és ezzel odaállította a mindenre használható és igen alkalmatos „ezen urat“. — De hát ki ezen ur? kórdó a színét lassanként visszanyerő nagysága. — Ezen ur, kérem szépen, szintén Rákóczi, csakhogy nem annyira mérnök, mint inkább ezu pringer (tetszik tudni: a „Próbaházasságban“)*és mi olyan szerencsétlenek voltunk a tekintetes urat vele összetéveszteni.... — Juczi! Zsófi! kiált a nagysága cselédjeinek: „szaladjatok az istenért hamar a tónsurért a kanászkuthoz!