Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-03 / 1. szám
1897. január 3. ________TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) kortes bortól becsipett hangosabb választó találkozott ugyan, de ezek is engedelmeskedtek a rend őreinek s így nem kellett őket a „dutyiba“ lecsukatni. Választás előtt az a hir volt elterjedve Szegzárdon, hogy az alakult pártok felveszik egymás ellen a harczot és arra fognak törekedni, hogy a községi birótól kezdve a kisbiróig minden ember az ő pártjukból kerüljön be a városházába. A hír csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy az erősen szervezett néppárt a választás előtti napon küldöttségileg megjelent Nunkovich Ferencz főszolgabírónál, kérve őt, hogy az első bírói állásra az ő jelöltjüket is kandidálja. Miután a főszolgabíró kívánságukat nem teljesítette, teljes erővel a három bírójelölt közül id. Zsigmond Ferenczet támogatták, akit győzelemre is segítettek. Tehát sikerült id. Zsigmond Ferencznek rég táplált óhaja, hogy 15,000 lelket számláló Szegzárd nagyközség ügyeit vezethesse. A választók óriási többsége ültette őt a bírói székbe, mely tisztséggel, különösen a mostani válságos gazdasági viszonyok között, nehéz feladatok vannak összekötve. Szegzárd nagyközség ugyanis el van adósodva, lakosai magas pótadóval megterhelve és e mellett oly elvállalt kötelességei vannak a főgimnázium felépítése, a menedékházak, ipariskola s a polgári leányiskola fentartása, valamint a községi utak és hidak jó karban tartása körül, hogy bizony nagy körültekintést igényel ezeknek megoldása a most megválasztott birótól és elöljáróktól. A szükséges ambiczió tagadhatatlanul meg van id. Zsigmond Ferencz uj bíróban s ha ehhez kitartás és energia is járul, úgy a működéséhez fűzött remények meg fognak valósulni. Minden ügyben, ha boldogulni akar, tartsa szem előtt a község érdekeit és lakosainak jólétét. Soha se az egyesek, hanem az összes lakosság jól felfogott érdekét istápolja, hogy még inkább megerősödjék iránta az a közbizalom, mely őt kétségtelenül felemelő bizalmi állásba helyezte. A megválasztott elöljárók legyenek odaadó támogatói a község fejének, hogy a község vitális ügyeit méltányosan és igazságosan vezethesse. A választás különben múlt szerdán estetett meg a polgárság nagy érdeklődése mellett. Nunkovich Ferencz központi járási főszolgabíró pont 9 órakor jelent meg a városházán s erre nyomban meg is kezdődött a választás. Bizalmi férfiakat megválasztattak felkiáltással: Bóvári László, Frei János Takler, Majsai József és Csötönyi István. Ezután kihirdette, hogy törvény értelmében az I-ső bírói állásra kandidálta: Grószbauer Ferenczet, id. Zsigmond Ferenczet és Hauk Antalt s nyomban kijelentette, hogy írásban névszerinti szavazást kértek, a mit a többi tisztség betöltése után fog elrendelni. A másodbirói állásra közfelkiáltással ismét Nagy György Hangonyi választatott meg, aki iránt osztatlanul nyilvánult a közbizalom. A régi esküdteket nagyon megrostálták, csupán négyet hagytak meg közülök , pótlólag azonban még kettőt beválasztottak a régiekből, mivel Vesztergombi István és Dittrich János új esküdtek leköszöntek. A megválasztott esküdtek ezek: Steiner Ferencz Frei, Nagy József Takács, Vesztergombi György, Czéh Antal, Doroghi Mihály, Mészáros Károly, Steiner József, Tatai Mihály, Sipos Márton, Dittrich József, Majsai József és Csötönyi István. Pénztárnoknak megválasztották: Angyal Ferenczet, közgyámnak Kunczer Jánost, számvevőnek pedig Bencsik Kálmánt. Ekkor megkezdődött az első bírói állásra László Lajos elnök, dr. Hanger Ignácz és Főglein János bizalmi férfiakból álló bizottság előtt a név szerinti szavazás, melynek az lett az eredménye, hogy leszavazott 422 szavazó, kik közül 360 id. Zsigmond Ferenczre, 56 Grószbauer Ferenczre, 6 pedig Hauk Antalra szavazott, s igy id. Zsigmond Ferencz 298 abszolút többséggel választatott meg. Amicus. Felállottam. A megtaposott igazság ébredt föl bennem, vagy a gondviselés engem rendelt ki megtorló feladatra. Elhatároztam, hogy az emberi bestiával végezni fogok. A részeg emberek balsorsa még segített. Az ember velem akart kötözködni. Minden retorikai szépítgetés nélkül kell kijelentenem, hogy a magával tehetetlent egyszerűen kiakolbólitottam. Nem tudom miért a társadalmi jogrend korcsmás kiegyenlítése nem hozott lelkemre enyhületet. Azóta egy emlék kínozz: egy megfagyott halottat látok folytonosan, a kinek figyott keze mintha ökölre szorulna, lékekre.r És én futok, mig agyam kimerül a rémesemHallani vélem az asszony jajveszékelését, midőn hírül vitték neki, hogy az ura a kávéház előtt megfagyott. Látom a didergő porontyokat, a midőn utánozzák anyjukat, ők is kétségbeesetten mennek a koporsó után. És felszólal bennem a vád, üldöz kegyetlenül. A halottra vetett szememet feledékenységgel akarom betakarni, de nem lehet, hóban.Pedig talán oka se vagyok, hogy megfagyott a ő akarta az én életemet, kést rántott reám s én jogos önvédelemből cselekedtem. A szivemet mardosó kínnal facsarja az a megrugdalt asszony, azé az asszonyé, akit megrugdostak, kilöktek a hórakásra s a ki mégis váltig igy siratja korhely urát: Édes drága uram! Asszony, mily talányos, különös lelked van neked. Minden keserved feledni tudod egy két pillanatért, melyben zsarnokod kegyesen részesite. A magam vád alá helyezése, védekezése, a király kegyelemig menő pör megkegyelmezésemért nem foglalt el oly benső lélekmegindulással, mint látni egy bánatos, fekete ruhás asszonyt kisírt szemekkel, sápadt arczán démoni bosszúállás vágyával, ha a törvényházban találkoztunk. Én a megtiprott jogrend hívatlan őre, igyekeztem jóvátenni hibámat s a kenyérkereső nélkül maradt nőnek és gyermekeinek havi segélyre köteleztem magamat, amire a sápadt asszonynak csak egy kijelentése volt: Vérdij nem kell. Férjem gyilkosának aranya sem kellene, ha az örök üdvösséget váltanám meg vele. Soha sem felejtem el, mikor a harmadbírósági ítélet kihirdetésekor összekulcsolt kezekkel elém borult s az őrület fájdalmával szorította össze szivemet . Az uramat add elő nekem, az áldott emlékű uramat, az édest, a kit felednem nem lehet. Hugó Viktor, igazad van: az égnél is van nagyobb látomány; az emberi lélek. 3 Örültek karácsonya. Rég volt . . . enyémnek mondhattam egykor egy forrón szerető atyai szivet, most föld alatt porladoz az én gyönyörűségem. S mégsem vagyok boldogtalan. Van, aki szeret; van, aki megvéd; van aki visszatart; van aki kisér; van, aki átölel; van, a ki mindenem — édesanyám. S bár csak képzeletem sebes szárnyain repülök eléje, látom szelíd tekintetét, érzem az anyai szív melegét. Vannak elhagyottak, kik senkit nem ismernek ; vannak, kik mindeneket elhagytak és szereti őket az Úr. Ott él szivekben, vele vannak, társalognak, eget kereső lelkek ezek, kiket nem lánczol le a föld pora — az önmegtagadás, a lemondásnak hősei. Ki merné őket boldogtalanoknak mondani. Nem boldogtalanok, mint nem azok, a vakok, kik átkutatják minden földi ragyogás mellőzésével az egek fénykonát; mint nem azok a némák és siketek, kiket nem zavar a világ lármás hiúsága. A szenvedés töviseitől kínzottak Krisztus-vezette rózsaágyon pihennek s mily jóleső megelégedettség mosolyog a gyérvilágu viskók egyszerű szegényein, hol eleven a hit s a szeretet lobogó lángja önti el rózsapirral a mindennapi kenyérért imádkozok halvány arczát. Van tehát szegény, szerencsétlen, elhagyott és szomorú, de közülök egyik sem boldogtalan. Megváltó Isten! mekkora a te irgalmad, szerelmed boldogító szárnya. Lehet-e, vannak-e, kiket nem részesítelsz, születésed által a megváltás nagy örömeiben . Avagy boldogok-e azok, kik boldogságuknak törött cserepeivel mosolyogva, sírva játszanak, kiknek arczán most a semmitmondó öröm közömbös vidámsága pihen, melyet csakhamar bomlottfekü vihar haragos felhője sötétít el . . . Közöttük voltam . . . Ott ragyogott előttünk a karácsonyfa titokzatos gyertyafénye, arczukon az értelmetlen bohóság megtörött sugara. Az a ki bejárta az egeket, kinek megzavart képzeletében angyalképü gyermekei elevenednek meg nagy olvasóval nyakán letérdel s foszlányos imát rebeg, mig a másik sírva borul szomszédja az élet terhének viselésétől elszokott vállaira. Itt egyik karácsonyi széneket dúdol, amott az, gyermekes örömmel bíbelődik a Jézus-adta keszkenővel. A zokogás tompa sóhajaiba siketitő hahota czikázik; a lélek világ nélkül való éjjelében eltévedt csillag pillanatnyi fénye ragyog fel. Örültök s örömötöknek alanya nincsen, sirtok és könyeitek forrása ismeretlen előttetek; boldognak láttalak, kik boldogságtoknak romjain mint virágos mezőben jártok s boldogtalanoknak hittelek, kik a biborpalástnak vélt zubbonyban meg nem értitek a boldogitó szeretet szavát. S ti tudjátok mindezeket, érzitek nyomoruságtoknak mérhetetlen kínját, de szabadulni nem tudtok; Prometheus vad haragja tépi lánczait mig csöndes zápor nem hull alá fénytelen szemetekből, — ki képes leirni veszteségteket ! Feleletül hallgassátok társnőtök szavát: Mélyen tisztelt gyülekezet! A mai szent est elértével egy igen szép és megható jelenetnek vagyunk szemtanúi. A könyör és adakozás oly nemeslelkűségének, mely a legszerencsétlenebb élőlények szemeiből is örömkönyvt csal. A karácsony, Krisztus Urunk születése, gazdagnakszegénynek, a paloták és viskók lakóinak örömöt hozand; hogyne okozna tehát nekünk is, mikor oly szerencsétlenek vagyunk, mentek a világ- és társadalomtól, szüleink és szeretetteinktől. A karácsony az az ünnep, amelyen a legkisebb gyermek is kérdi: mondd Mama, mit hoz a Jézuska ! Mi is azt kérdeztük lelkünkben, mit hoz ? és íme előttünk áll a karácsonyfa teljes pompájában. Örömünk leírhatatlan. Oly jól esik tudnunk, hogy az emberi szív oly gondos, oly figyelmes nagylelkűségüknek irányunkban tanúsított határtalan jósága. A miért elmulaszthatatlan kötelességemnek tartom a magam és szerencsétlen társnőim nevében, kik a maguk tehetetlenségében képtelenek erre, legforróbb köszönetemet nyilvánítani. Ami elsősorban is az intézet igazgató jó orvosát dr. Tanárky Árpád urat illeti, aki buzgó tevékenységének és erélyének, mint indítványozónak köszönhető a mai esti öröm; példája az orvosi és emberbaráti szeretetnek. Mélyen tisztelt jó orvos úr, kegyes pártfogónk! A jó Isten, az ég ura fizesse vissza jóságát és nemeslelkűségét, legyen pályája tövistelen. A Mindenható gördítsen annak utjából minden göröngyöt, hogy szép és nemes czélját elérhesse úgy, mint jó lelke megérdemli. Mert mi szegény szerencsétlenek az élő emberek legszánandóbbjai, megfosztva a józan észtől, rendes lelkiállapotunk és önuralmunktól mire sem vagyunk képesek. A viszonzás csak durvaság, brutális bánásmód és támadások, és főorvos úr mégis oly jó és kegyes. Hisz bennünket hozzánk tartozóink is csak sajnálni tudnak j segíteni — legjobb akarat mellett — vagy enyhíteni mégsem tudnak kínainkon. Helyünk a tébolyda és izgatottságunkban annak czellája. Ó, be van előttünk zárva az élet és társadalom ajtaja, az emberek futnak előlünk, csak itt nyerünk enyhet és vigaszt, itt dühös kedélyünk némi megnyugvást. Oly jól esik a jószívü bánásmód és különösen a mai megemlékezés, bár kevesen tudnak róla. Egy nemeslelkü főorvos szép tette. Ezt csak az tudja megérteni, kit a sors és balvégzete ide üldözött . . . Köszönet és hála érte! Beteges kedélyem nem engedi meg a hosszasabb beszédet, és azért fogadja tőlem m. t. főorvos ur lelkem egyszerű, őszinte szavait. Mindazon sok örömkönyet, a melyet jótékony terve ma szemeinkbe csalt koszorúba fűzöm s közepébe hálánk rózsáját letéve átnyújtom Önnek köszönet fejében, továbbá kívánok boldog ünnepeket és minden jót. A m. t. orvos urak és gondnokság, ép úgy a megbecsülhetetlen kedves nővérek, kik oly sokat fáradoztak, fogadják legszívélyesebb köszönetünket. A boldogságos szűz Mária és a jó Isten fizessen meg minden lépésükért. Legyenek mind boldogok és megelégedettek, óvja meg az ég Önöket minden veszélytől, ragyogjon éltük vezércsillagától. Imában kérem ezt Istentől! Egy szerencsétlennek íme ezek karácsonyi gondolatai. Pillanatra megvilágosodó elméjének elragadó megható megnyilatkozásai. S miként e szerencsétlen ki most talán már ezer darabra tépte az őrület ro-