Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-03 / 1. szám

1897. január 3. ________TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) kortes bortól becsipett hangosabb választó találkozott ugyan, de ezek is engedelmeskedtek a rend őreinek s így nem kellett őket a „dutyiba“ lecsukatni. Választás előtt az a hir volt elterjedve Szeg­­zárdon, hogy az alakult pártok felveszik egymás ellen a harczot és arra fognak törekedni, hogy a községi birótól kezdve a kisbiróig minden ember az ő párt­jukból kerüljön be a városházába. A hír csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy az erősen szervezett néppárt a választás előtti napon küldöttségileg megjelent Nunkovich Ferencz főszolgabírónál, kérve őt, hogy az első bírói állásra az ő jelöltjüket is kandidálja. Miután a főszolgabíró kívánságukat nem teljesítette, teljes erővel a három bírójelölt közül id. Zsigmond Ferenczet támogat­ták, a­kit győzelemre is segítettek. Tehát sikerült id. Zsigmond Ferencznek rég táplált óhaja, hogy 15,000 lelket számláló Szegzárd nagyközség ügyeit vezethesse. A választók óriási többsége ültette őt a bírói székbe, mely tisztséggel, különösen a mostani válságos gazdasági viszonyok között, nehéz feladatok vannak összekötve. Szegzárd nagyközség ugyanis el van adósodva, lakosai magas pótadóval megterhelve és e mellett oly elvállalt kötelességei vannak a főgimnázium fel­építése, a menedékházak, ipariskola s a polgári leány­iskola fentartása, valamint a községi utak és hidak jó karban tartása körül, hogy bizony nagy körülte­kintést igényel ezeknek megoldása a most megválasztott birótól és elöljáróktól. A szükséges ambiczió tagadhatatlanul meg van id. Zsigmond Ferencz uj bíróban s ha ehhez kitar­tás és energia is járul, úgy a működéséhez fűzött remények meg fognak valósulni. Minden ügyben, ha boldogulni akar, tartsa szem előtt a község érdekeit és lakosainak jólétét. Soha se az egyesek, hanem az összes lakosság jól felfogott érdekét istápolja, hogy még inkább megerősödjék iránta az a közbizalom, mely őt kétségtelenül felemelő bizalmi állásba helyezte. A megválasztott elöljárók legyenek odaadó tá­mogatói a község fejének, hogy a község vitális ügyeit méltányosan és igazságosan vezethesse. A választás különben múlt szerdán estetett meg a polgárság nagy­ érdeklődése mellett. Nunkovich Ferencz központi járási főszol­gabíró pont 9 órakor jelent meg a városházán s erre nyomban meg is kezdődött a választás. Bizalmi férfiakat megválasztattak felkiáltással: Bóvári László, Frei János Takler, Majsai József és Csötönyi István. Ezután kihirdette, hogy törvény értelmében az I-ső bírói állásra kandidálta: Grószbauer Ferenczet, id. Zsigmond Ferenczet és Hauk Antalt s nyomban kijelentette, hogy írásban névszerinti sza­vazást kértek, a mit a többi tisztség betöltése után fog elrendelni. A másodbirói állásra közfelkiáltással ismét Nagy György Hangonyi választatott meg, a­ki iránt osz­tatlanul nyilvánult a közbizalom. A régi esküdteket nagyon megrostálták, csupán négyet hagytak meg közülök , pótlólag azonban még kettőt beválasztottak a régiekből, mivel Vesztergombi István és Dittrich János új esküdtek leköszöntek. A megválasztott esküdtek ezek: Steiner Fe­rencz Frei, Nagy József Takács, Vesztergombi György, Czéh Antal, Doroghi Mihály, Mészáros Károly, Steiner József, Tatai Mihály, Sipos Már­ton, Dittrich József, Majsai József és Csötönyi István. Pénztárnoknak megválasztották: Angyal Ferenczet, közgyámnak Kunczer Jánost, számvevő­nek pedig Bencsik Kálmánt. Ekkor megkezdődött az első bírói állásra László Lajos elnök, dr. Hanger Ignácz és Főglein János bizalmi férfiakból álló bizottság előtt a név szerinti szavazás, melynek az lett az eredménye, hogy lesza­vazott 422 szavazó, kik közül 360 id. Zsigmond Ferenczre, 56 Grószbauer Ferenczre, 6 pedig Hauk Antalra szavazott, s igy id. Zsigmond Ferencz 298 abszolút többséggel választatott meg. Amicus. Felállottam. A megtaposott igazság ébredt föl bennem, vagy a gondviselés engem rendelt ki meg­torló feladatra. Elhatároztam, hogy az emberi bestiá­val végezni fogok. A részeg emberek balsorsa még segített. Az ember velem akart kötözködni. Minden retorikai szépítgetés nélkül kell kijelen­tenem, hogy a magával tehetetlent egyszerűen kiakol­­bólitottam. Nem tudom miért a társadalmi jogrend korcs­más kiegyenlítése nem hozott lelkemre enyhületet. Azóta egy emlék kínozz: egy megfagyott halottat látok folytonosan, a kinek figyott keze mintha ökölre szorulna, lékekre.r És én futok, mig agyam kimerül a rémes­em­Hallani vélem az asszony jajveszékelését, midőn hírül vitték neki, hogy az ura a kávéház előtt meg­fagyott. Látom a didergő porontyokat, a midőn utánoz­zák anyjukat, ők is kétségbeesetten mennek a ko­porsó után. És felszólal bennem a vád, üldöz kegyetlenül. A halottra vetett szememet feledékenységgel akarom betakarni, de nem lehet, hóban.Pedig talán oka se vagyok, hogy megfagyott a ő akarta az én életemet, kést rántott reám s én jogos önvédelemből cselekedtem. A szivemet mardosó kínnal facsarja az a meg­rugdalt asszony, azé az asszonyé, a­kit megrugdostak, kilöktek a hórakásra s a ki mégis váltig igy siratja korhely urát: Édes drága uram! Asszony, mily talányos, különös lelked van ne­ked. Minden keserved feledni tudod egy két pilla­natért, melyben zsarnokod kegyesen részesite. A magam vád alá helyezése, védekezése, a ki­rály kegyelemig menő pör megkegyelmezésemért nem foglalt el oly benső lélekmegindulással, mint látni egy bánatos, fekete ruhás asszonyt kisírt szemekkel, sápadt arczán démoni bosszúállás vágyával, ha a tör­vényházban találkoztunk. Én a megtiprott jogrend hívatlan őre, igyekez­tem jóvátenni hibámat s a kenyérkereső nélkül ma­radt nőnek és gyermekeinek havi segélyre köteleztem magamat, a­mire a sápadt asszonynak csak egy ki­jelentése volt: Vérdij nem kell. Férjem gyilkosának aranya sem kellene, ha az örök üdvösséget váltanám meg vele. Soha sem felejtem el, mikor a harmadbírósági ítélet kihirdetésekor összekulcsolt kezekkel elém bo­rult s az őrület fájdalmával szorította össze szi­vemet . Az uramat add elő nekem, az áldott emlékű uramat, az édest, a kit felednem nem lehet. Hugó Viktor, igazad van: az égnél is van na­gyobb látomány; az emberi lélek. 3 Örültek karácsonya. Rég volt . . . enyémnek mondhattam egykor egy forrón szerető atyai szivet, most föld alatt por­ladoz az én gyönyörűségem. S még­sem vagyok bol­dogtalan. Van, aki szeret; van, a­ki megvéd; van a­ki visszatart; van a­ki kisér; van, a­ki átölel; van, a ki mindenem — édesanyám. S bár csak képzeletem sebes szárnyain repülök eléje, látom szelíd tekintetét, érzem az anyai szív melegét. Vannak elhagyottak, kik senkit nem ismer­nek ; vannak, kik mindeneket elhagytak és szereti őket az Úr. Ott él szivekben, vele vannak, társalog­nak, eget kereső lelkek ezek, kiket nem lánczol le a föld pora — az önmegtagadás­, a lemondásnak hősei. Ki merné őket boldogtalanoknak mondani. Nem bol­dogtalanok, mint nem azok, a vakok, kik átkutatják minden földi ragyogás mellőzésével az egek fényko­nát; mint nem azok a némák és siketek, kiket nem zavar a világ lármás hiúsága. A szenvedés töviseitől kínzottak Krisztus-vezette rózsaágyon pihennek s mily jóleső megelégedettség mosolyog a gyérvilágu viskók egyszerű szegényein, hol eleven a hit s a szeretet lobogó lángja önti el rózsapirral a mindennapi kenyérért imádkozok hal­vány arczát. Van tehát szegény, szerencsétlen, elha­gyott és szomorú, de közülök egyik sem boldogtalan. Megváltó Isten! mekkora a te irgalmad, szerelmed boldogító szárnya. Lehet-e, vannak-e, kiket nem ré­­szesítel­sz, születésed által a megváltás nagy örö­meiben . Avagy boldogok-e azok, kik boldogságuknak törött cserepeivel mosolyogva, sírva játszanak, kiknek arczán most a semmitmondó öröm közömbös vidám­sága pihen, melyet csakhamar bomlottfekü vihar ha­ragos felhője sötétít el . . . Közöttük voltam . . . Ott ragyogott előttünk a karácsonyfa titokzatos gyer­tyafénye, arczukon az értelmetlen bohóság megtörött sugara. Az a ki bejárta az egeket, kinek megzavart képzeletében angyalképü gyermekei elevenednek meg nagy olvasóval nyakán letérdel s foszlányos imát re­­beg, mig a másik sírva borul szomszédja az élet ter­hének viselésétől elszokott vállaira. Itt egyik kará­csonyi sz­­éneket dúdol, amott az, gyermekes öröm­mel bíbelődik a Jézus-adta keszkenővel. A zokogás tompa sóhajaiba siketitő hahota czikázik; a lélek vi­lág nélkül való éjjelében eltévedt csillag pillanatnyi fénye ragyog fel. Örültök s örömötöknek alanya nin­csen, sirtok és könyeitek forrása ismeretlen előttetek; boldognak láttalak, kik boldogságtoknak romjain mint virágos mezőben jártok s boldogtalanoknak hittelek, kik a biborpalástnak vélt zubbonyban meg nem ér­titek a boldogitó szeretet szavát. S ti tudjátok mind­ezeket, érzitek nyomoruságtoknak mérhetetlen kínját, de szabadulni nem tudtok; Prometheus vad haragja tépi lánczait mig csöndes zápor nem hull alá fény­telen szemetekből, — ki képes leirni veszteségteket ! Feleletül hallgassátok társnőtök szavát: Mélyen tisztelt gyülekezet! A mai szent est elértével egy igen szép és meg­ható jelenetnek vagyunk szemtanúi. A könyör és adakozás oly nemeslelkűségének, mely a legszeren­csétlenebb élő­lények szemeiből is örömkönyvt csal. A karácsony, Krisztus Urunk születése, gazdagnak­­szegénynek, a paloták és viskók lakóinak örömöt hozand; hogyne okozna tehát nekünk is, mikor oly szerencsétlenek vagyunk, mentek a világ- és társa­dalomtól, szüleink­ és szeretetteinktől. A karácsony az az ünnep, a­melyen a legkisebb gyermek is kérdi: mondd Mama, mit hoz a Jézuska ! Mi is azt kérdez­tük lelkünkben, mit hoz ? és íme előttünk áll a ka­rácsonyfa teljes pompájában. Örömünk leírhatatlan. Oly jól esik tudnunk, hogy az emberi szív oly gon­dos, oly figyelmes nagylelkűségüknek irányunkban tanúsított határtalan jósága. A miért elmulaszthatatlan kötelességemnek tartom a magam­­ és szerencsétlen társnőim nevében, kik a maguk tehetetlenségében képtelenek erre, legforróbb köszönetemet nyilvánítani. A­mi első­sorban is az intézet igazgató jó orvosát dr. Tanárky Árpád urat illeti, a­ki buzgó tevékeny­ségének és erélyének, mint indítványozónak köszön­hető a mai esti öröm; példája az orvosi és emberba­ráti szeretetnek. Mélyen tisztelt jó orvos úr, kegyes pártfogónk! A jó Isten, az ég ura fizesse vissza jóságát és nemeslelkűségét, legyen pályája tövistelen. A Minden­ható gördítsen annak utjából minden göröngyöt, hogy szép és nemes czélját elérhesse úgy, mint jó lelke megérdemli. Mert mi szegény szerencsétlenek az élő emberek legszánandóbbjai, megfosztva a józan észtől, rendes lelkiállapotunk­ és önuralmunktól mire sem vagyunk képesek. A viszonzás csak durvaság, bru­tális bánásmód és támadások, és főorvos úr mégis oly jó és kegyes. Hisz bennünket hozzánk tartozóink is csak sajnálni tudnak j segíteni — legjobb akarat mel­lett — vagy enyhíteni még­sem tudnak kínainkon. Helyünk a tébolyda és izgatottságunkban annak czel­­lája. Ó, be van előttünk zárva az élet és társadalom ajtaja, az emberek futnak előlünk, csak itt nyerünk enyhet és vigaszt, itt dühös kedélyünk némi meg­nyugvást. Oly jól esik a jószívü bánásmód és külö­nösen a mai megemlékezés, bár kevesen tudnak róla. Egy nemeslelkü főorvos szép tette. Ezt csak az tudja megérteni, kit a sors és balvégzete ide üldözött . . . Köszönet és hála érte! Beteges kedélyem nem engedi meg a hosszasabb beszédet, és azért fogadja tőlem m. t. főorvos ur lel­kem egyszerű, őszinte szavait. Mindazon sok öröm­­könyet, a melyet jótékony terve ma szemeinkbe csalt koszorúba fűzöm s közepébe hálánk rózsáját le­téve átnyújtom Önnek köszönet fejében, továbbá kí­vánok boldog ünnepeket és minden jót. A m. t. orvos urak és gondnokság, ép úgy a megbecsülhetetlen ked­ves nővérek, kik oly sokat fáradoztak, fogadják leg­­szívélyesebb köszönetünket. A boldogságos szűz Má­ria és a jó Isten fizessen meg minden lépésükért. Le­gyenek mind boldogok és megelégedettek, óvja meg az ég Önöket minden veszélytől, ragyogjon éltük ve­zércsillagától. Imában kérem ezt Istentől! Egy szerencsétlennek íme ezek karácsonyi gon­dolatai. Pillanatra megvilágosodó elméjének elragadó megható megnyilatkozásai. S miként e szerencsétlen ki most talán már ezer darabra tépte az őrület ro-

Next