Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-25 / 30. szám

2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (30. sz.) „Vissza a műhelyhez!“ — mondja egy ujabbkori magyar népszinmű. Vissza a valláshoz! — mondom én. Az aranybányák, ott a föld gyomrában, nem rejtenek annyi drága kincset, mely fel­érne az arany kalászok hullámzó tengerével, e földfeletti aranybányával, mely évrő­l-évre biztos kenyeret, „élet“-et ad a föld sok mil­lió lakosának. De a kincseken, a külső csil­logáson, és a kenyéren, a mindennapi meg­élhetésen kívül, van egy magasabb igényünk: lelkéin­knek boldogsága. S e boldogság drága gyöngyét a szív termi meg, mely mélyebb a tengereknél!... Ez a legértékesebb aranybánya, melyet mivelnünk kell mindenek­­felett! Mivelnünk apáink szent hitének, jám­bor erkölcsének, vallásos érzelmeinek becse­­pegtetésével s nem a modern kor divatos, istentől, hazától eltérítő eszméinek hirdetésé­vel, pláne: törvényerőre emelésével. Azért én azt a felekezetnélküliségi szabadosság törvé­nyét eltörlendőnek vélem — defendam esse censeo!... Eddig a régi felekezetéből bármi okból kilépőt sok tekintetben feszélyezte — néha megakadályozta — feltett szándékában az ősei hite kényelmű elhagyásának természetes szégyenérzete, — a rokonok és elhagyott hit­­felek szokásos gunyja, üldözése, — az uj hit­társak gyanakvó bizalmatlansága, mely a hitehagyottnak nem tár ki azonnal melegen ölelő karokat, nem nyit meg forrón szerető egész szivet. De most? . . . Most a hithagyó nem lesz más felekezet tagja, tehát mintegy érzéketlen lesz az apostataság gondolataival szemben; nem vérzi úgy az elhagyott hitfelek gúnyja, nem bántja úgy azok szúró tekintete, a gyanakvó bizalmatlanság sújtó pillantásai­tól pedig — az uj hitfelek részéről — telje­sen meg van óva! — — Sőt büszkén veri a mellét az ilyen ember, mondván: én nem hagytam el a hitemet, csak leráztam magam­ról a szűklátkörű felekezetesség megbénító­­ korlátait! Én nem léptem be más hitköte­lékbe, hanem egy szabadabb vallásos élet friss légkörét kerestem fel a felekezeti tem­plom több ezeréves levegőjének nyomasztó volta miatt! . . . Pedig, bizony mindenütt ki­látszik ország-világszerte az anyagi rut ön­zésnek hosszú ló­ lába, az egyházi adóterhek alól való kislelkű­ menekülés vágya!. . . Ez a fő, ez a punktum saliens, ez a causa officiens! — — Szomorú! — — — Azért én csak azt mondom, hogy ha már meg­van az átkos és üdvtelen felekezetnél­­küliség szabadosságának törvénye, addig is, míg ez a közel­jövőben reménylhetőleg üd­vösen módosíttatnék, karöltve mindnyájan fordítsunk fő gondot ama legdrágább arany­bányának, népünk áldott jó szivének mivelé­­sére, hogy ezekből a szivekből a régi erős vallásosság, tiszta erkölcsiség és feddhetetlen becsületesség arany szemei csillogjanak elő s térjen vissza a boldog aranykor, mikor nem lesz aratási csököny, munkás-dacz, ur és sze­gény közötti engesztelhetetlen gyűlölet — csak testvéri szeretet, honpolgári béke és bol­dogító egyetértés! S hogy ez így történjék mihamar: sze­retettel kérjük fel a magas kormány figyel­mét az egyik fő­ ok elhárítására, olyanformán, hogy a magyar nép önző csábítóit, a saját zsebükre dolgozó külföldi hamis prófétákat, kik népünket gonosz, de fényes ígéretekkel félrevezették. — a legszigorúbb intézkedések gyors foganatosítása által álczázza le s törje össze pozdorjává, hogy jövőre ne lássunk soha többé aratási­ csökönyt! — — — Borzsák Endre. 1897. julius 25. A magyar gazdák jövője.*) Levél a szerkesztőhöz. T. Szerkesztő úr! Fogadja elismerésemet, hogy a szerkesztése alatt megjelenő lap gerinczévé a köz­­gazdasági, a napi megélhetési kérdéseket tette. Nem csak nekem, de annyi olvasójának elismerő tetszésé­vel találkozik, hogy felismeri ennek a mezőgazdaságot űző és abból megélő országnak mezőgazdasági bajait és szakított azzal az irán­nyal, hogy a fővárosi lapok járszallagán politizáljon, Bánffynak, vagy Bismarcknak kellemetlenkedjék. Helyes, hogy megyei és városi közkérdéseket ír zászlójára s olykor bámulom azt a leleményességet, melylyel időszakilag érdekes ügyein­ket fölszinre hozza. És mivel igy, ugorka-kötés ide­jén szívesen veszi a szerkesztőség, ha a tollal nehezen bíbelődő falusi ember levelet ir, — irok önnek nem irodalmi babért keresve, de a közügyet szolgálni akarva, kicsiny jelentőségű szolgálat, de ne tessék rám olvasni, hogy még a pokol feneke is jó szándékkal van kitéglázva. Én nem vagyok se agrár, se merkantilista. Nem nyargalászok divatos jelszavakon. Hanem az bizonyos. *) Szívesen közöljük a czikket, habár általán azt talál­juk, hogy túl sötét felfogás inspirálta e sorokat. Szerk. hogy a magyar mezőgazdaság válság előtt van. Három mázsás átlagok vannak holdankint az arany kalás­szal ékes rónaságon. Az árdevalvácziók miatt a magyar gazdának nincs tartalékja, pedig tizenkét évig több volt a jó, mint a középtermés. Ez felszöktette a föld­árakat, melyek oly nagyok ma, hogy tisztes polgári haszon csak akkor remélhető utánuk, ha legalább jó középtermés van. A föld értéke tehát határozottan csökkenni fog. Csökkeni fog a korszellem túlkövetelései miatt, mely nem vet ügyet a gazda teherbíró képességére, a túlhumanizmus nevében követeli a munkásnép módta­­lan kielégítését. Itt van a fertőző állatbetegségeknek esztendőkön át való pusztítása, a sertés epidémia, a belterjes gazdál­kodásnak csődje. Hiába, a mi szélsőséges időjárásunk­kal, a magyar föld minőségével minden hohenhami rendszer pazar kísérletezéssé vedlik. Czukorrépánkat kirágja a féreg, ha terem is, a polarizáczió nem állapít meg oly nagy czukortartalmat. Piaczi ára a czukorgyárak kartellja miatt monopolizálva, a mun­kások méregdrágák, a földadók elviselhetlenek. Hiába a prémiumos törvényjavaslat, kevés helyen fogják a czukorrépát azután is termeszteni Nekünk gazdaságunkat hazai rendszerünk kerté­ben kell fejlesztenünk, a külföldi rendszereket átmá­solni balfogás lenne. A magyar televény elbírta a tőzsde hazárd játé­kait. Az a föld, mely az állami élet kiadásait jófor­mán maga viseli, azzal a börzével, mely többszörös milliomosokká tett egyeseket — és mégis adómentes­séget élvez, — már nem birjuk. Uj társadalmi alakulást kell jósolnunk mely azonban korántsem lesz kedvező az egyesek boldogí­­tására, sem a nemzetnek előbbrevitelére. Együgyü falusi eszemmel én találjam meg a kivezető utat? Itt-ott biztató híreket olvasok: a tőzsde meg­adóztatását tervezi a kormány, készül az új adótörvény is, mely egy igazságosabb rendszer keretében — lega­lább his­szük — leveszi a magyar földről azokat a nagy terheket, melyek alatt most gazdája görnyed. Örömmel értesülök, hogy a magyar munkás és munkaadó jogait egy tételes törvényben készítik, melyek a munkásosztály túlságos igényeitől, követelé­seitől óvnak és nem leszünk ezeknek kiszolgáltatva. Felettéb jól hangzik az, hogy végre is a kereskedelmi miniszter törvényjavaslatot készít a kartellek és rin­­gekről. De már ez aztán nagyon szükséges volt, mikor a titkos és nyílt kartellek szipoly-rendszere — habár kis mértékben — pátriánkon is mutatkozik. Nagyobb tényezőnk lennének határidő üzletek korlátozása, a papiros búzának kereskedelmi szerző­dések szörnyű abúzusainak megszüntetése, de mikor ennek csak óhajtáskép adhatunk kifejezést? Justh Zsigmond adta tovább a puszta­szent­tornyai gányó klasszikus idézetét: „Valahogy csak lesz, sehogy még soha sem volt.“ Hát valahogy csak lesz, és ez a kis eldugott falucska, mely csak állami sub­­venczió mellett gondolhatott még néhány hónap előtt arra, hogy szikvízgyárat létesíthet, a meteor szeszélye folytán az európai haladás sodró áradatába kerül. Nem tagadjuk: a hír a tudományos világnak bomba­ként van oda­dobva. De könnyelműen nem szoktunk nyilatkozni, minden kicsinyes kétely, mely a gavos­­diai meteornak a Kaaba kövével való rokonsága felől kifejeztetnék, egyszerűen Gavosdia hírnevének nem­telen irigyléséből ered. Csak még egyet. A meteor ugyancsak tréfás kedvében volt. Esésében fültövén ütötte Bufla Lőrincz dinnyecsőszt. A szegény ember talpra állítására széles körben megindult a gyűjtés s eddig 37 krt eredményezett. Talán nem is kell túlságosan bizonyítgatnom, hogy az imént egész terjedelmében ismertetett gavos­­diai saját külön, egyszerre kiemelte Gavosdiát az is­meretlenség sötétéből. A meteor kőre kiváncsi volt mindenki. A vasparipások nyomban expeditiót ter­veztek Gavosdiára. A kellő stílszerüséget lehetetlen eltagadni: vason a vasért. Mivel az újság véletlenül oly időtájt fedezte föl a Kaabako gavosdiai ikertestvérét, mikor általán az Adriai tengerben ama bizonyos cápa szokott jelent­kezni, képzeletileg nap-nap mellett hírek jelentek meg a gavosdiai meteorról. Hírek és czikkek. Divatba jöttek a meteorok. Hanem ha lehetne gyászfátyol alatt írnom a következőket: A gavosdiai saját külön ellőtte a dol­got. Nem ő a hibás benne, hanem azok a fránya új­ságírók oda­fönt, a­kik a szúnyogot elefánttá a vas­kohóban kiégett vasalakot meteorrá és egyenesen Kaaba kövévé fújják föl. A gavosdiai levelező csak ennyit irt: „Itt a Széna-téren Kis Gábor csodálatos alakú vasdarabot talált, melyet véletlenül elejtve fül­­tövön legyintette Dupla Lőrincz dinnyecsőszt. A furcsa kő hihetőleg meteor. Bevitték a felekezeti iskolába. Másnap, mikor a felfújt szenzácziót olvasta, ő toporzékolt a legjobban. Ez sok! Több, mint a men­­nyit Gavosdia elbírna. A kir. tanfelügyelő, a ki maga is nagy régiségkedvelő volt, kint termett Gavosdián és vésztjóslóan hörgött, a mint a gavosdiai meteort meglátta. — Ki az a nagyképü firkász, a ki ezt a vas­­alakdarabot meteornak nézi ? — kéredzkedett ki belőle a méltatlanság. A gavosdiai saját külön (egy segédtanító sze­mélyében) majdnem parancsintává vált. A tanfelügyelő pedig a tett embere volt. — A tanítói reputácziót meg kell menteni — szólt gyorsan. Múlhatatlan teendő ezt a kiégett vass­alakot elsikkasztani. Dobják be a községi kútba. Ott hasznát vehetik. Tisztítják vele a vizet. Aztán a­ki a gavosdiai meteorról beszélni mer, azt én Slejd tan­folyamra küldöm. Azonban azzal, hogy tanfelügyelői rendeletre a talmi meteort a községi kútba dobták, még nem ad­ták át azt a feledésnek. Új fordulathoz jutott a ga­vosdiai meteor ügye. A Panama-csatorna szédelgőit sem támadták annak idején keményebb hangok, mint a gavosdiai ismeretlen tolvajt, a­ki a gavosdiai fele­kezeti iskolából ezt a kincseket érő leletet ellopta. „Szenzácziós lopás Gavosdián. Az elemeit méterkő.“ „A gyémántnál drágább kő eltolvajlása“ czikkek szóltak. Mellesleg a gavosdiai rendőrséget horribilis támadások érték. Suttyomban mindenki a felfedező kollegát gya­núsította. (Ha a világfennállás óta a felfedezőké a bal­végzet.) Legjobban az fájt neki, hogy ebben a buta do­logban a kollegái állottak be Nagy Galeottéknak, a­kik miatt már ki sem mehetett az utczára. Ha so­káig szaporítanám a szót, még bizony oda kellene lyukadnom, hogy meteor pusztításért bünpört kezdtek a tanító ellen, kinek iskolájába elhelyezték a talmi meteort. De nem taposom a kartási kollegiálitás ez in­­goványát. Szép virág a kollegiálitás. Ápoljuk meleg érzéssel, locsolgassuk a közös hivatás forrásából, de ne színezzük ki soha, mint pár tanító ember a má­sikára, ha csupa gavosdiai meteorok miatt is! Tanítók! szeressétek egymást!

Next