Tolnamegyei Ujság, 1920 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1920-02-14 / 7. szám
2 _______ TOLNAMEGYEI ÚJSÁG__________ február 14. Gyűjtésünk a menekültek részére. Természetben adakoztak: ifj. Leopold Lajos 10 darab nyulat, Őcsény község pótlólag 50 kg. babot, 60 kg. burgonyát, 1 kg. szalonnát, 1 és fél kg. zsírt, 60 darab tojást, fél kg. paprikát, Mözs község pótlólag 2 kg. kolbászt és 2 kg. 20 deka szalonnát. A menekültek részére újabban adakoztak: Gróf Széchenyi Domokos Dr. Gőzsy Tibor Dokumlási uradalom Bogyiszló N. N rom. kath. lelkész dr. Káldy Gyula R. A. özv. Máté Józsefné 10000 500 500 500 200 100 20 E heti gyűjtésünk : 11820 — Előző gyűjtés: 33037 — össszesen : 44857— K ▼ed. Ennek a hatása alatt dobta el a fél évtizedig oroszlánként harcoló magyar katona a fegyverét és ez a szerencsétlenség sohasem is akadt volna reánk, ha a magyar sajtó meg nem mételyezi a lelkeket. Át kell tehát alakítani a sajtót, hogy az keresztényi, becsületes szellemben nevelje a haza polgárait. Beszéde végén felolvasta dr. Örffy Imrének, a szekszárdi kerület képviselőjének, táviratát, aki üdvözli a népgyűlést, sok sikert kíván és elnézést kér, hogy Budapesten folytatott rendkívüli fontosságú fúziós tárgyalásai miatt Szekszárdra le nem utazhatott. Taksonyi János volt a következő szónok Rövid, tömör, bármely iskolázott szónoknak is becsületére való beszédében fejtegette, hogy milyen rettenetes nagy a sajtó hatalma, amely nemcsak országokat, hanem világrészeket is hatalmában tarthat a nyomtatott betű varázsának erejével, mert a betű éltet is, de öl is. Ha a sajtó a erkölcstelenséget hirdeti, fertőbe sülyeszthet mindent. Megbóralasztja a társadalmi rendet és a családi életet egyaránt, ha sárral dobálja a közélet becsületes nagyjait és a becsület hitvallásának apostolait. Pedig a társadalom egyes rétegeit egymásra uszítani a legnagyobb vétek, mert a társadalom minden rétege fontos hivatást tölt be, úgy mint ahogy a test egyes szervei is csak együtt képesek működni. Szükséges a hadsereg, mint a fegyelem és béke fentartója, szükséges az intelligencia, amely ugyanazt a szerepet töti be, mint a testben az agyvelő, amely szabályozza a nemzet gerincének, a munkásságnak a működését. A keresztény nemzeti sajtóra vár a hivatás, hogy a magyar hazát az új élet révébe vezesse, azért mindenkinek kötelessége, hogy a keresztény nemzeti sajtót teljes erejéből támogassa. ‘ Schneider János, lapunk felelős szerkesztője, szólott ezután Mint a helyi keresztény lap szerkesztője kért meghallgatást és szóvá tette azokat a társadalmi bajokat, amelyek nemzetünk nagy katasztrófáját okozták azáltal, hogy a hazaszeretet szent érzése helyett a nemzetietlen sajtó befolyására minden téren az egyéni önzést tolták előtérbe. A társadalmi vízözön után tapasztalhatjuk az iszonyú rombolást, a sok lelki szennyet és piszkot. A világháború vérözöne eldurvította érzésünket, kiölte agyunkból az emberies gondolkozást, a szeretet érzése helyett a gyűlölet fejlődött ki bennünk, az áldozatkészség helyett az önzés érzése, imádság helyett káromlás fakad ajkainkon, a templom helyett a kocsma felé visz a lábunk és mintha kiveszett volna a haza fogalma, a szabadság érzése is. Hogy ennyire jutottunk, abban a legnagyobb része a sajtónak van, amely a mérget belopta milliók lelkébe. Ahogy a kereszténység is akkor született, amikor Róma az erkölcsi sülyedés legvégső pocsolyájában fetrengett, megtévelyedésünk és romlottságunk óráiban nekünk is a keresztény erkölcsökhöz kell menekülnünk, hogy új életet kezdhessünk. A kereszténység magasztos érzéseivel kell megtisztítani a lelkünket az aljasságoktól és keresztényi bátorsággal kell síkra szállanunk, hogy ki merjük mondani a jelszót, hogy az ország szekerének irányításában, a társadalomban, a családi életben a keresztény erkölcsöt és leírását, mely igazán feledhetetlen nyomokat hagyott lelkünkben s ezek után nem csodálkozhatik az ember, hogy az orosznak annyi szentimentális éneke szól a szép Volgáról, a folyók anyjáról.) Nissinjnovgorodtól Moszkváig vasúton tettük meg az utat, mely után először szereztünk közvetlen tapasztalatot a vörös Oroszország gazdasági, társadalmi s politikai viszonyainak ijesszó valóságáról. A Moszkvába érkező foglyokat az osztrákmagyar szovjet által fenntartott „Hadifogoly Kollégium” fogadta. A német foglyokat azonnal külön vették tőlünk, másutt helyezték el. Később megtudtuk, hogy a németek új ruhát, két rend fehérneműt, konzervet, kétszersültet, naponta rendes ellátást és egy font kenyeret kapnak, mig mi szegény elhagyatott, teljesen lerongyolódott ruhája, a rossz táplálkozástól elcsigázott osztrák és magyar foglyok negyed font kenyeret és naponta egyszer, füstölt halból főtt levest kaptunk. Elkeseredésünket még jobban fokozta az a tudat, hogy hogy a németeket néhány nap múlva Minszkbe vagy Drinszken keresztül hazaszállítják, ránk pedig a legbizonytalanabb jövő vár. Naponta agitátorok jelentek meg közöttünk és azzal biztattak, hogy ha önként nem állunk be a vörös hadseregbe, úgy is besoroznak, mert mindnyájunk közös érdeke, hogy fegyverrel csináljunk utat Magyarországba. Tíz napi keserves koplalás után négyen elhatároztuk, hogy Moszkvából megszökünk és utat keresünk hazafelé. Az összes orosz hatóságokat felkutattuk, hogy engedélyt szerezhessünk az utalásra. Az orosz hivatalok azonban egybehangzóan mind azt válaszolták: „Fogoly üggyel nem foglalkozunk, van osztrák magyar szovjet elnökség, forduljanak oda.” Engedély nélkül pedig a pályaudvarokat még világnézetet óhajtjuk diadalra juttatni. Mindezt pedig a keresztény sajtó útján kell megtennünk, amely sajtót teljes erőnkből támogatnunk kell Beszélt azután a sajtó kötelességéről és hivatásáról, amelynek a szebb jövőben egybe kell forrasztani a magyarság minden rétegét, hogy a haza ismét nagy, erős és fiai boldogok lehessenek. A nagy helyesléssel fogadott pompás szónoklat után Felber Pál, a Központi Sajtóvállalat kiküldöttje lépett a közönség elé. A dunántúli fiatal költő és újságíró, aki egyike a legpompásabb népszónokoknak, pár perc alatt közel férkőzött hallgatósága lelkéhez és a polgárság életéből vett pompás hasonlataival hamarosan kimutatta, hogy mennyire szükséges a magyar keresztény sajtó megerősítése, támogatása. Azzal kezdte, hogy két hatalom van a világon. Ez a két hatalom azonban nem a pénz és a tudás, hanem az igazság és a hazugság, amelyek mindig küzdöttek egymással. A két hatalom halálharcában azonban most az igazság győzött és ezt a győzelmet ki is kell használni, ki is kell aknázni. A fegyvert, a keresztény sajtó fegyverét nem szabad kiengedni a kezünkből, hanem folytatni kell a harcot addig, amíg a hazugságokból táplálkozó nemzetietleni idegen szellemű zsidó sajtót teljesen le nem győztük. Nem szabad engednünk, hogy az idegen szellemű, zsidó erkölcsű sajtó álljon oda birának a mi ügyeinkben és uszítson bennünket egymás ellen. Mert az idegen fajzatnak ez az uszítás az üzlete, óvakodni kell tőle, mert az igazság mezébe öltözve jelenik meg, mint a hazug, aki sohasem azzal kezdi, hogy ő most hazudni akar, hanem kikeresi az egyének gyöngéit és azokat legyezgeti. Meg kell teremteni a magyar keresztény sajtót, mert nincs abban semmi méltánytalanság a zsidókkal szemben, ha a sajtó terén is keresztények akarunk lenni akkor, amikor minden 100 keresztényre 5 zsidó esik. Bízik a magyar polgárság erkölcsi erejében, haza és fajszeretetében, amely hozzásegíti a sajtót igazi hivatásához, amelynek segítségével elérhetjük majd azt, hogy a munka jobban megbecsültessék és ezentúl nagyobb darab keresztény kenyér jusson annak, aki a magyar haza felvirágoztatásán dolgozik. Ne engedjük magunkhoz közel a zsidó sajtót, — úgymond a szónok — mert csak igy érhetjük el, hogy a munka becsülete feltámaszthassa az országot és hogy a munka becsülete nyomán kiviruljon a boldogság háromszinü rózsája. Végül felhívta a jelen volt lányokat és asszonyokat, hogy járják be tíz házanként a várost és mindenkivel érttessék meg azt, hogy a keresztény sajó támogatása a magyarság legelemibb és egyúttal legszentebb kötelessége. A fiatal szónok mindvégig élvezetes, pompás humorral fűszerezett hosszú beszédét zajos helyesléssel fogadta a népgyűlés közönsége, amely lelkes hangulatban azzal a fogadalommal távozott a városházáról, hogy teljes erejéből a keresztény sajtó mellé áll és Szekszárdon is hatalmas propagandát fog kifejteni a sajtótermékek terjesztése érdekében. Itt említjük meg, hogy a sajtópropaganda egy részét derék cserkészeink vállalták magukra és szabad idejükben ők is felkeresik a lakosságot, hogy megrendeléseket gyűjtsenek a központi sajtóvállalat termékei számára, amelyeket Szekszárd forgalmas helyén bérelt külön helyiségben fognak árusítani. wiin_r»>v‘ ‘ *‘ * ‘“**‘*‘ * “*‘*‘*A * Széljegyzetek. Talán még sohsem háborodtak az emberek annyira önmagukba, mint napjainkban. Az önzés kultusza ma virágkorát éli s ha ostwaldi frazeológiával fejezhetem ki magam : az egyén ma emberi alakba csoportosított önzés, így van ez minden téren. A politikai, társadalmi, sőt a magánélet sincs megkímélve e mételytől, s hova vezet ez ? — bizonyára nem a révbe. Keresztény kurzusban élünk a felebaráti szeretet teljes hiányával. Olyan fából vaskarika. Tetszetős jelszó csupán, úgy vannak sokan vele, mint az a bizonyos csizmadia, ki cégtáblájára kipingáltatta: Kerekes János csizmadia és kéjgáz. Nem azért, mintha odaillett volna — Isten ments —, de mert tetszetős szó. A kereskedelem? — no arról, ne is beszéljünk. Az uzsora valóságos perpetuum mobile, — önmagát hajtja, táplálja a legpiszkosabb önzés szolgálatában. Undor fogja el az embert e telhetetlenség láttára. Nemsokára úgy leszünk már, hogy vásárlásaink alkalmával még azért is fizetnünk kell, hogy elfogadják a pénzünket. Önzés minden oldalon, így vagyunk mindennel. Istenem, hová vezet ez ? Te szegény, tollforgató felebarátom, ki a Királyhágón túlról, vagy a Tátra bércei körül egy vándorbottal kezedben s mérbetlen honszerelemmel szivedben, mint űzött vad, életösztönöd parancsoló szava által hajtva léptél a földre: gyújtsd magasabbra honszerelmed mécsvilágát ! Lobogtasd fennen, világosítsd meg a sziveket, hogy öntudatra ébredjen a magyar, mely elalultan fetreng önkarjaiban, hogy önmagát imádja. Meséljed el, mi a honszeretet ! Mondd, hogy fájó, kesergő fájdalom, — de jóleső érzelem. -ky. csak megközelíteni sem lehetett. Gyalog indultunk tehát útnak nyugat felé és két napi gyaloglás után a moszkva—szmolenszki vasútvonal egyik állomásán 100 kilométernyi útra kaptunk jegyet. A vonaton azután megtudtuk, hogy „vojenopleni“ jegy nélkül is utazhatik, neki „bilet nye nuzsno“. Felhasználva ezt a kedvező hírt, sietve szálltunk át a szmolenszki vonatra, majd Orelon keresztül minden akadály nélkül Minszkbe érkeztünk. Itt több fogolytársunkkal találkoztunk, kik szintén egérutat kerestek a lengyel fronton keresztül. A front ekkor Minksz előtt 15—20 km-re állott. Szomorúan vettük itt tudomásul, hogy ezen a részen a vörös hadvezetőség senkinek sem ad engedélyt a fronton való átjutásra, mivel kémkedéstől tartanak. Sokan kedvüket vesztve, visszautaztak az ország belsejébe s a falvakban a parasztokhoz munkába álltak. Én pedig néhányan magammal, akik önként csatlakoztak hozzám, Gomelbe utaztam, hogy ezen a részen próbáljunk szerencsét. Pár napi ott tartózkodásunk alatt érdeklődtünk a frontról visszaérkezett sebesültektől és egy német fogságból megszökött orosz hadifogolytól a fronthelyzetről. Reánk nézve ki kedvező, ki kedvezőtlen hírt mondott. Sok utánjárással sikerült végre a XII. armé parancsnokságtól (propus*t) engedélyt szereznünk, hogy a gomeli mezden szabadon mozoghatunk, így magunkat némileg biztosítva, egy éjjel tovább utaztunk a gomel—pinsiki vasútvonalon Moztir állomásig. Ez végállomás volt, honnét a harcvonal kb. 40 km.-re állott. Tervünk az volt, hogy a frontot 80—100 km.-nyire a vasútvonaltól megkerüljük, mely távolságban már gyengébb harcok vannak. Moztirtől délnyugati irányban még négy napi kitartó gyaloglás után Zelonimuk nevű telepre értünk, ahol két nappal előbb komoly harcok voltak, mi azonban itt egyetlen lelket sem találtunk már. November 26-án alkonyat tájban pillantottuk meg az első lengyel katonát, aki egy hidnál állt őrszemet. Sietve közeledtünk feléje s odaérve kértük, hogy azonnal kísértessen minket a parancsnokhoz. A lengyel hadnagy elég barátságosan fogadott és azonnal engedélyt adott a legközelebbi „zsandari” hivatalig. Itt átvizsgáltak és Zsitkovics vasútállomásra kaptunk menetlevelet. Körülbelül 200 kilométeres gyaloglás után ismét vasutat értünk. Innét már gyorsan haladtunk hazafelé. Minden nagyobb helyen a hazatérő hadifoglyokat fogadó bizottságot találtunk, ahol egykét napot időzve tovább utaztunk. — Pinszken, Breszlitovszkon, Varsón keresztül Krakóba érkeztünk. Krakóban Utczás főhadnagy fogadott bennünket. Ott már több fogoly várta tovább szállítását. Harmadnap már 27 emberrel indultam Oderberg felé. Az oderbergi állomáson az elfoglalt területre tartások iratait külön válogatták a csehek és az embereket is külön csoportba állították. Szegény fiuk könnyezve búcsúztak tőlünk, magyar földre utazóktól. A csehek egyébként nagyon figyelmesek voltak velünk szemben. Oderbergben fürdés és fertőtlenítés után ebédet kaptunk és vonatra szálltunk. Egy cseh katona kalauzolt bennünket Hobsnauig, az első osztrák állomásig. Innét kisérő nélkül utaztunk Bécsig, ott már magyar fogadóbizottság várt és vacsora után a legközelebbi vonattal folytattuk utunkat az első magyar állomásig Bruk—Királyhidáig. A hosszú és viszontagságos utazás keserveit, fáradalmait mindegyikünknél egyszerre feledtette az annyira sóvárogva várt és sokszor könnyezve említett édes magyar föld első hantjának megpillantása és felvillanyozott, új erőt adott az a tudat, hogy „itthon vagyunk”. Szamosi K. önk. ti«.