Tolnamegyei Ujság, 1920 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1920-02-14 / 7. szám

2 _______ TOLNAMEGYEI ÚJSÁG__________ február 14. Gyűjtésünk a menekültek részére. Természetben adakoztak: ifj. Leopold Lajos 10­ darab nyulat, Őcsény község pótlólag 50 kg. ba­bot, 60 kg. burgonyát, 1 kg. szalonnát, 1 és fél kg. zsírt, 60 darab tojást, fél kg. paprikát, Mözs község pótlólag 2 kg. kolbászt és 2 kg. 20 deka szalonnát. A menekültek részére újabban adakoztak: Gróf Széchenyi Domokos Dr. Gőzsy Tibor Dokumlási uradalom Bogyiszló N. N rom. kath. lelkész dr. Káldy Gyula R. A. özv. Máté Józsefné 10000 500 500 500 200 100 20 E heti gyűjtésünk : 11820 — Előző gyűjtés: 33037 — össszesen : 44857­— K ▼ed. Ennek a hatása alatt dobta el a fél évtizedig oroszlánként harcoló magyar katona a fegyverét és ez a szerencsétlenség sohasem is akadt volna reánk, ha a magyar sajtó meg nem mételyezi a lelkeket. Át kell tehát alakítani a sajtót, hogy az keresztényi, becsületes szellemben nevelje a haza polgárait. Beszéde végén felolvasta dr. Örffy Im­rének, a szekszárdi kerület képviselőjének, távira­tát, aki üdvözli a népgyűlést, sok sikert kíván és elnézést kér, hogy Budapesten folytatott rendkí­vüli fontosságú fúziós tárgyalásai miatt Szek­­szárdra le nem utazhatott. Taksonyi János volt a következő szónok­ Rövid, tömör, bármely iskolázott szónoknak is be­­csületére való beszédében fejtegette, hogy milyen rettenetes nagy a sajtó hatalma, amely nemcsak országokat, hanem világrészeket is hatalmában tarthat a nyomtatott betű varázsának erejével, mert a betű éltet is, de öl is. Ha a sajtó a er­kölcstelenséget hirdeti, fertőbe sülyeszthet min­dent. Megbóralasztja a társadalmi rendet és a csa­ládi életet egyaránt, ha sárral dobálja a közélet becsületes nagyjait és a becsület hitvallásának apostolait. Pedig a társadalom egyes rétegeit egy­másra uszítani a legnagyobb vétek, mert a társa­dalom minden rétege fontos hivatást tölt be, úgy mint ahogy a test egyes szervei is csak együtt képesek működni. Szükséges a hadsereg, mint a fegyelem és béke fentartója, szükséges az intelli­gencia, amely ugyanazt a szerepet tö­ti be, mint a testben az agy­velő, amely szabályozza a nem­zet gerincének, a munkásságnak a működését. A keresztény nemzeti sajtóra vár a hivatás, hogy a magyar hazát az új élet révébe vezesse, azért mindenkinek kötelessége, hogy a keresztény nem­zeti sajtót teljes erejéből támogassa. ‘ Schne­ider János, lapunk felelős szerkesztője, szólott ezután Mint a helyi keresztény lap szer­kesztője kért meghallgatást és szóvá tette azokat a társadalmi bajokat, amelyek nemzetünk nagy katasztrófáját okozták azáltal, hogy a hazaszeretet szent érzése helyett a nemzetietlen sajtó befolyá­sára minden téren az egyéni önzést tolták elő­térbe. A társadalmi vízözön után tapasztalhatjuk az iszonyú rombolást, a sok lelki szennyet és pisz­kot. A világháború vérözöne eldurvította érzésün­ket, kiölte agyunkból az emberies gondolkozást, a szeretet érzése helyett a gyűlölet fejlődött ki ben­nünk, az áldozatkészség helyett az önzés érzése, imádság helyett káromlás fakad ajkainkon, a tem­plom helyett a kocsma felé visz a lábunk és mintha kiveszett volna a haza fogalma, a szabad­ság érzése is. Hogy ennyire jutottunk, abban a legnagyobb része a sajtónak van, amely a mérget belopta milliók lelkébe. Ahogy a kereszténység is akkor született, amikor Róma az erkölcsi sülye­­dés legvégső pocsolyájában fetrengett, megtévelye­­désünk és romlottságunk óráiban nekünk is a ke­resztény erkölcsökhöz kell menekülnünk, hogy új életet kezdhessünk. A kereszténység magasztos érzéseivel kell megtisztítani a lelkünket az aljas­ságoktól és keresztényi bátorsággal kell síkra szál­­lanunk, hogy ki merjük mondani a jelszót, hogy az ország szekerének irányításában, a társadalom­ban, a családi életben a keresztény erkölcsöt és leírását, mely igazán feledhetetlen nyomokat ha­gyott lelkünkben s ezek után nem csodálkozhatik az ember, hogy az orosznak annyi szentimentális éneke szól a szép Volgáról, a folyók anyjáról.) Nissinjnovgorodtól Moszkváig vasúton tet­tük meg az utat, mely után először szereztünk közvetlen tapasztalatot a vörös Oroszország gaz­dasági, társadalmi s politikai viszonyainak ijesszó valóságáról. A Moszkvába­ érkező foglyokat az osztrák­magyar szovjet által fenntartott „Hadifogoly Kol­légium” fogadta. A német foglyokat azonnal kü­lön vették tőlünk, másutt helyezték el. Később megtudtuk, hogy a németek új ruhát, két rend fehérneműt, konzervet, kétszersültet, naponta ren­des ellátást és egy font kenyeret kapnak, mig mi szegény elhagyatott, teljesen lerongyolódott ruhája, a rossz táplálkozástól elcsigázott osztrák és ma­gyar foglyok negyed font kenyeret és naponta egyszer, füstölt halból főtt levest kaptunk. Elke­seredésünket még jobban fokozta az a tudat, hogy hogy a németeket néhány nap múlva Minszkbe vagy Drinszken keresztül hazaszállítják, ránk pe­dig a legbizonytalanabb jövő vár. Naponta agitá­torok jelentek meg közöttünk és azzal biztattak, hogy ha önként nem állunk be a vörös hadseregbe, úgy is besoroznak, mert mindnyájunk közös ér­deke, hogy fegyverrel csináljunk utat Magyar­országba. Tíz napi keserves koplalás után négyen el­határoztuk, hogy Moszkvából megszökünk és utat keresünk hazafelé. Az összes orosz hatóságokat felkutattuk, hogy engedélyt szerezhessünk az uta­lásra. Az orosz hivatalok azonban egybehangzóan mind azt válaszolták: „Fogoly üggyel nem foglalkozunk, van osz­trák magyar szovjet elnökség, forduljanak oda.” Engedély nélkül pedig a pályaudvarokat még világnézetet óhajtjuk diadalra juttatni. Mindezt pe­dig a keresztény sajtó útján kell megtennünk, a­mely sajtót telj­es erőnkből támogatnunk kell Be­szélt azután a sajtó kötelességéről és hivatásáról, amelynek a szebb jövőben egybe kell forrasztani a magyarság minden rétegét, hogy a haza ismét nagy, erős és fiai boldogok lehessenek. A nagy helyesléssel fogadott pompás szónoklat után Felber Pál, a Központi Sajtóvállalat kiküldöttje lépett a közönség elé. A dunántúli fiatal költő és újságíró, aki egyike a legpompásabb népszónokok­nak, pár perc alatt közel férkőzött hallgatósága lelké­hez és a polgárság életéből vett pompás hasonlataival hamarosan kimutatta, hogy mennyire szükséges a magyar keresztény sajtó megerősítése, támogatása. Azzal kezdte, hogy két hatalom van a világon. Ez a két hatalom azonban nem a pénz és a tudás, hanem az igazság és a hazugság, amelyek mindig küzdöttek egymással. A két hatalom halálharcá­ban azonban most az igazság győzött és ezt a győzelmet ki is kell használni, ki is kell aknázni. A fegyvert, a keresztény sajtó fegyverét nem sza­bad kiengedni a kezünkből, hanem folytatni kell a harcot addig, amíg a hazugságokból táplálkozó nemzetietleni idegen szellemű zsidó sajtót teljesen le nem győztük. Nem szabad engednünk, hogy az idegen szellemű, zsidó erkölcsű sajtó álljon oda birának a mi ügyeinkben és uszítson bennünket egymás ellen. Mert az idegen fajzatnak ez az uszí­­tás az üzlete, óvakodni kell tőle, mert az igazság mezébe öltözve jelenik meg, mint a hazug, aki sohasem azzal kezdi, hogy ő most hazudni akar, hanem kikeresi az egyének gyöngéit és azokat le­­gyezgeti. Meg kell teremteni a magyar keresztény sajtót, mert nincs abban semmi méltánytalanság a zsidókkal szemben, ha a sajtó terén is keresz­tények akarunk lenni akkor, amikor minden 100 keresztényre 5 zsidó esik. Bízik a magyar pol­gárság erkölcsi erejében, haza és fajszeretetében, amely hozzásegíti a sajtót igazi hivatásához, amely­nek segítségével elérhetjük majd azt, hogy a munka jobban megbecsültessék és ezentúl nagyobb darab keresztény kenyér jusson annak, aki a ma­gyar haza felvirágoztatásán dolgozik. Ne enged­jük magunkhoz közel a zsidó sajtót, — úgymond a szónok — mert csak igy érhetjük el, hogy a munka becsülete feltámaszthassa az országot és hogy a munka becsülete nyomán kiviruljon a bol­dogság háromszinü rózsája. Végül felhívta a jelen volt lányokat és asszonyokat, hogy járják be tíz házanként a várost és mindenkivel érttessék meg azt, hogy a keresztény saj­ó támogatása a magyar­ság legelemibb és egyúttal legszentebb kötelessége. A fiatal szónok mindvégig élvezetes, pompás humorral fűszerezett hosszú beszédét zajos helyes­léssel fogadta a népgyűlés közönsége, amely lel­kes hangulatban azzal a fogadalommal távozott a városházáról, hogy teljes erejéből a keresztény sajtó mellé áll és Szekszárdon is hatalmas propa­gandát fog kifejteni a sajtótermékek terjesztése érdekében. Itt említjük meg, hogy a sajtópropaganda egy részét derék cserkészeink vállalták magukra és szabad idejükben ők is felkeresik a lakosságot,­­ hogy megrendeléseket gyűjtsenek a központi sajtó­vállalat termékei számára, amelyeket Szekszárd forgalmas helyén bérelt külön helyiségben fognak árusítani. wiin_r»>v‘ ‘ *‘ * ‘“**‘*‘ * “*‘*‘*A * Széljegyzetek.­ ­ Talán még sohsem háborodtak az emberek annyira önmagukba, mint napjainkban. Az önzés kultusza ma virágkorát éli s ha ostwaldi frazeoló­giával fejezhetem ki magam : az egyén ma emberi alakba csoportosított önzés, így van ez minden téren. A politikai, társa­dalmi, sőt a magánélet sincs megkímélve e métely­től, s hova vezet ez ? — bizonyára nem a révbe. Keresztény kurzusban élünk a felebaráti szeretet teljes hiányával. Olyan fából vaskarika. Tetszetős jelszó csupán, úgy vannak sokan vele, mint az a bizonyos csizmadia, ki cégtáblájára kipingáltatta: Kerekes János csizmadia és kéjgáz. Nem azért, mintha odaillett volna — Isten ments —, de mert tetszetős szó. A kereskedelem? — no arról, ne is beszél­jünk. Az uzsora valóságos perpetuum mobile, — önmagát hajtja, táplálja a legpiszkosabb önzés szolgálatában. Undor fogja el az embert e telhe­­tetlenség láttára. Nemsokára úgy leszünk már, hogy vásárlásaink alkalmával még azért is fizet­nünk kell, hogy elfogadják a pénzünket. Önzés minden oldalon, így vagyunk min­dennel. Istenem, hová vezet ez ? Te szegény, tollforgató felebarátom, ki a Királyhágón túlról, vagy a Tátra bércei körül egy vándorbottal kezedben s mérbetlen honszerelemmel szivedben, mint űzött vad, életösztönöd parancsoló szava által hajtva léptél a földre: gyújtsd maga­sabbra honszerelmed mécsvilágát ! Lobogtasd fen­nen, világosítsd meg a sziveket, hogy öntudatra ébredjen a magyar, mely elalultan fetreng önkarjai­ban, hogy önmagát imádja. Meséljed el, mi a hon­szeretet ! Mondd, hogy fájó, kesergő fájdalom, — de jóleső érzelem. -ky. csak megközelíteni sem lehetett. Gyalog indultunk tehát útnak nyugat felé és két napi gyaloglás után a moszkva—szmolenszki vasútvonal egyik állomásán 100 kilométernyi útra kaptunk jegyet. A vonaton azután megtudtuk, hogy „vojenopleni“ jegy nélkül is utazhatik, neki „bilet nye nuzsno“. Felhasználva ezt a kedvező hírt, sietve szálltunk át a szmolenszki vonatra, majd Orelon keresztül minden akadály nélkül Minszkbe érkeztünk. Itt több fogolytársunkkal találkoztunk, kik szintén egér­utat kerestek a lengyel fronton keresztül. A front ekkor Minksz előtt 15—20 km­-re állott. Szomorúan vettük itt tudomásul, hogy ezen a részen a vörös hadvezetőség senkinek sem ad engedélyt a fronton való átjutásra, mivel kémke­déstől tartanak. Sokan kedvüket vesztve, vissza­utaztak az ország belsejébe s a falvakban a pa­rasztokhoz munkába álltak. Én pedig néhányan magammal, akik önként csatlakoztak hozzám, Gomelbe utaztam, hogy ezen a részen próbáljunk szerencsét. Pár napi ott tartózkodásunk alatt ér­deklődtünk a frontról visszaérkezett sebesültektől és egy német fogságból megszökött orosz hadi­fogolytól a front­helyzetről. Reánk nézve ki ked­vező, ki kedvezőtlen hírt mondott. Sok utánjárás­­sal sikerült végre a XII. armé parancsnokságtól (propus*t) engedélyt szereznünk, hogy­ a gomeli m­ezden szabadon mozoghatunk, így magunkat némileg biztosítva, egy éjjel tovább utaztunk a gomel—pinsiki vasútvonalon Moztir állomásig. Ez végállomás volt, honnét a harcvonal kb. 40 k­m.-re állott. Tervünk az volt, hogy a frontot 80—100 km.-nyire a vasútvonaltól megkerüljük, mely tá­volságban már gyengébb harcok vannak. Moztir­­től délnyugati irányban még négy napi kitartó gyaloglás után Zelonimuk nevű telepre értünk, a­hol két nappal előbb komoly harcok voltak, mi­­ azonban itt egyetlen lelket sem találtunk már.­­ November 26-án alkonyat tájban pillantot­tuk meg az első lengyel katonát, aki egy hidnál állt őrszemet. Sietve közeledtünk feléje s odaérve kértük, hogy azonnal kísértessen minket a pa­rancsnokhoz. A lengyel hadnagy elég barátságo­san fogadott és azonnal engedélyt adott a legkö­zelebbi „zsandari” hivatalig. Itt átvizsgáltak és Zsitkovics vasútállomásra kaptunk menetlevelet. Körülbelül 200 kilométeres gyaloglás után ismét vasutat értünk. Innét már gyorsan haladtunk haza­felé. Minden nagyobb helyen a hazatérő hadi­foglyokat fogadó bizottságot találtunk, ahol egy­két napot időzve tovább utaztunk. — Pinszken, Breszlitovszkon, Varsón keresztül Krakóba ér­keztünk. Krakóban Utczás főhadnagy fogadott bennünket. Ott már több fogoly várta tovább szál­lítását. Harmadnap már 27 emberrel indultam Oderberg felé. Az oderbergi állomáson az elfog­lalt területre tartások iratait külön válogatták a csehek és az embereket is külön csoportba állí­tották. Szegény fiuk könnyezve búcsúztak tőlünk, magyar földre utazóktól. A csehek egyébként nagyon figyelmesek vol­tak velünk szemben. Oderbergben fürdés és fer­tőtlenítés után ebédet kaptunk és vonatra száll­tunk. Egy cseh katona kalauzolt bennünket Ho­­bsnauig, az első osztrák állomásig. Innét kisérő nélkül utaztunk Bécsig, ott már magyar fogadó­bizottság várt és vacsora után a legközelebbi vo­­nattal folytattuk utunkat az első magyar állomá­sig Bruk—Királyhidáig. A hosszú és viszontagságos utazás keserveit, fáradalmait mindegyikünknél egyszerre feledtette az annyira sóvárogva várt és sokszor könnyezve említett édes magyar föld első hantjának meg­pillantása és felvillanyozott, új erőt adott az a tudat, hogy „itthon vagyunk”. Szamosi K. önk. ti«.

Next