Tolnamegyei Ujság, 1940 (22. évfolyam, 1-94. szám)

1940-07-03 / 47. szám

HIL Értelmn. Szerkesztőség és ki­adóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám: 85 Előfizetési dij: Egész évre_ 12 pengő || Félévre-----------6 pengő Szekszárd, 1940 július 3. (Szerda) Felelős szerkesztő: BLÁZSIK FERENC A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. 47. adma. Hirdetések Alait A legkisebb hirdetés dija 1*60 pengő. — A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon valll­méter soronként 10 fillér. Állást keresőknek 60 százalék kedvezmény. A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hír, valamint a nyílt tér soronként 60 fillérbe kerü­­l. Isten keze nehezedett Romániára, a világ­háború telhetetlen hullarabló hiéná­jára. Maszarikék és Benesék hazug­ságokon épült Csehszlovákiájának összeomlása után mindenki várta Oláhország megérdemelt sorsának elérkezését, mégis meglepetésszerű volt, hogy a kevantinizmus bűnfész­­kének urai olyan hirtelen voltak kénytelenek kivonulni Besszarábiá­­ból, az Oroszországtól rabolt gaz­dag tartományból. A népek nagy Istene diadalra juttatta az Igazságot és reméljük, hogy hamarosan szó­hoz jut a mi Igazságunk is, mert a rabtartás szelleme nem az az er­kölcsi alap, amelyen állva győze­lemre lehet juttatni a fegyvereket. Érezte ezt Románia is és a szovjet ultimátumára nyomban kitakarodott a területről, amelynek másnyelvü lakosság rabként tartotta, 20 éven át megkínozta és kiszipolyozta. — Tudta azt a román király és kor­mánya, hogy a rabtartás szelleme nem az a népszellem, amely hősö­ket nevel, hiszen ez a szellem sok­kal inkább alkalmas arra, hogy még azok szabadságát is elveszejtse, akik rövidlátó módon szolgálatába állanak. Éppen azért — ellentétben a világ által megcsodált parányi finn nép hősiességével — ész nélkül takarodott ki a magát Traján csá­szár légiói utódainak hirdető horda az elrabolt országból. Az orosz ultimátumban kiszabott négy nap alatt megtisztult Bessza­­rábia az oláhoktól és ez alatt az idő alatt mindenütt, még Ameriká­ban is az a nézet kerekedett felül, hogy Románia, amikor ellenállás nélkül átadta Besszarábiát és Észak­­bukovinát a Szovjetuniónak, maga is elismerte határai felülvizsgálása jogosságának elvét. Erkölcsi és tör­ténelmi fejlemény ez, mely elől Románia nem térhet ki, de ezt az általános területvíziót követeli az igazságosság és Európának szilár­dabb alapokra való helyezése is. Csehszlovákia példája bebizonyí­­totta — írja a „Suisse“ című svájci lap, hogy a széthullást, ha egyszer megindult, nem lehet elhatárolni . Románia, ha már egyszer Moszkva előtt meghátrált, legjobban teszi, ha enged a magyar és a bolgár köve­teléseknek is. Az egész világ sajtója egyértel­­mű­en hangoztatja, hogy abban az igazságszolgáltatásban, amely hu­szonkét év múltán az érdemetlenül­­ és jogtalanul gazdagodott Romániát is számonkérő szék elé állította, szóhoz kell jutni Magyarország és Bulgária jogos követeléseinek, mert ha a Szovjetunió megszálla Bessza­rábiát és Bukovinát, Magyarország­nak éppolyan joga van Erdélyhez és Bulgáriának Dobrudzsához. Reng Magyar Testvérek! Történelmi idők zúgnak el felet­tünk, napok alatt országok tűnnek el Európa térképéről. Ma nemcsak a hadseregek, hanem egész nem­zetek, népek milliói mérik össze erejüket. Jaj annak a nemzetnek, amely nem készült fel a legvégsőkig erre az erőmérkőzésre. Ma már nincsenek harcterek, a modern hadviselés az országok egész terü­letét harctérré változtatta, ma már nincsenek a hadseregek mögött békésen élő városok, mert a repülő­támadások percek alatt csatatérré tudják tenni a legtávolibb és a leg­békésebb várost is. Hogy a háborút sikeresen meg­vívhassák, a nemzeteknek az erős hadseregen kívül meg kell szervez­nek az egész társadalmat, az egész nemzetet a védekezésre. Előttünk a példa arra, hogy egy teljesen meg­szervezett nemzet mily hallatlan erőkifejtésre képes. Hála a magyarok Istenének, már megvan az erős hadseregünk, van fejlett iparunk, amely a hadsereg szükségleteit ki tudja elégíteni, van szervezett légvédelmünk, mely meg­óv bennünket a légitámadás bor­zalmaitól. Ez azonban nem elég, gondoskodnunk kell arról is, hogy sebesült katonáink, a légitámadások során megsebesült asszonyaink és gyermekeink szenvedéseit enyhítsük, hogy a megfelelő orvosi kezeléssel és ápolással őket megint talpra­állítsuk. Erre van hivatva a magyar vörös­kereszt egylet. Még mindnyájunk emlékezetében él az az áldásos munka, amelyet a magyar vörös­kereszt a világhábo­rúban végzett. Hasonló, de még fokozottabb munka vár a vörös­­keresztre egy esetleges elkövetke­zendő háborúban is. a föld a fegyverek zajától és a né­­­­pek e nagy mérkőzése közepette érezzük, hogy az Igazság Erdélyt is szabaddá teszi, mert nem tűrhető tovább, hogy 1919-ben fegyver és hatalom jogán — de első­sorban a nép sorainak a megbontásával — az emberi művelődés jelszavával szabad nemzeteket láncra verve rab­ságban tartsanak.­­ Ez a munka lényegében a követ­kezőkben foglalható össze: betegszállító gépkocsi oszlopok, kórházvonatok, kórházak, üdülők felállítása, gyógyszerek, kötszerek és orvosi műszerek beszerzése, a hadseregnek és az itthoni ínsé­geseknek meleg ruhával, takaróval való ellátása, mindezeken felül a hadifoglyok és eltűntek felkutatására szolgáló szervezet fenntartása, stb. Ezeknek, a feladatoknak elvégzé­sére sok pénz, milliók kellenek, a magyar vörös­kereszt azonban saj­nos koldusszegény, koldusszegénnyé tette a trianoni békeparancs s amit ez még hagyott neki, azt tönkre­tette a forradalom. Mint sok mindent, teljesen újjá kell építenünk a magyar vörös­­keresztet is, ha azt akarjuk, — és okvetlenül akarnunk kell — hogy működését megint legalább úgy fejthesse ki, mint a világháború alatt, amikor 40 millió aranykoro­nát költött a sebesültek és a bete­gek ápolására. A magyar vörös­kereszt most abból a csekély anyagi támogatás­ból tengődik, amelyet a kormány­zat neki juttatni tud és azokból az elszigetelt adományokból, amelyeket egyes jószívű adakozók nekik be­­küldenek. A magyar vörös-kereszt­nek ez a jövedelme csak arra ele­gendő, hogy adminisztrációs költ­ségeit fedezze, de nem jut semmi arra, hogy nagy feladatára felké­szülhessen. A kormányzat a vörös-kereszt támogatására előirányzott összeget növelni nem bírja, a társadalomnak, az egész érzetnek kell összefognia, hogy a magyar vörös-keresztet fel­adata elvégzésére képessé tegye. Magyar Testvérek! A magyar vörös-kereszt eddig sohasem kért, most azonban hoz­zátok fordul, nem alamizsnáért, hanem hathatós támogatásért, nem fillérekért, hanem pengőkért, hogy megszerezhesse azokat a milliókat, amelyek hivatása betöltéséhez el­engedhetetlenül szükségesek. Mint felelős honvédelmi miniszter kötelességemnek tartom, hogy a legnagyobb nyomatékkal szólítsak fel mindenkit a vörös-kereszt ügyé­nek felkarolására, kötelességemnek tartom — nemcsak a honvédség, de mindnyájunk érdekében, — hogy az egész nemzet fülébe kiáltsam: adakozz a magyar vörös-kereszt javára! Kötelességed, tehetségedhez képest támogatni a magyar vörös­­keresztet, mert aki a vörös­keresz­tet támogatja, az önmagáról és a családjáról gondoskodik, aki ki­vonja magát az adakozás kötele­zettsége alól, a nemzet, az összes­ség ellen bűnt követ el Magyar Testvéreim! Bízom benne, hogy megértetek engem, megértitek, hogy miről van szó, mint ahogyan megértették az idők szavát azok a magyar asszonyok, akik az idei nemzetközi vásár alkalmából 6000-en ajánlották fel vérüket gyógyítás céljaira. Most nem vért, hanem ennél sok­kal kevesebbet: pénzt kérek Tőletek. Indítsátok meg a pengők áradatát a magyar vörös­kereszt pénztárába, mert ezzel a jobb, a szebb magyar jövőnek áldoztok, annak a jobb és szebb jövőnek, amelyet minden magyar epedre vár s amely — úgy látom — Isten segítségével már útban van. Adakozzuk a Vörös Keresztnek! Bamiha Károly honvédelmi miniszter rádióbeszéde Egyes szám­ára 12 fillér Hálaéneket zené a magyar kasza Ez idén a szokottnál lassabban ugyan, de már érik a búzakalász és sárgulnak a vetések. Még néhány napnyi derült és meleg időjárás, és a magyar ember kaszája a szó teljes értelmében belesivít a gabo­nába és megkezdődik a jó Isten kegyelméből a magyar mannahul­lás : az aratás. Nagy szó ez és kell, hogy be­töltse szivünket: aratnakl Isten a megmondhatója, de mintha a magyar aratás más volna, mint más égitájaké, országoké és népeké. Jó, hogy épp az égitájakat tettem

Next