Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-01-09 / 2. szám
1898. január 9. TOLNA VAEKSSTHi a szokásos kérelmet, hogy: »hunc presbyterium ad dignitatem episcopalem elevare digneris« (ezt az áldozárt a püspöki méltóságra emelni kegyeskedjél), mire a prímás viszont azt kérdezte: habetisne mandátum apostolicum? (Van-e apostoli meghagyástok") mire az érsek azt felelte: Utique. (Igen.) A prímás ezután elrendelte, hogy a pápai brévét, mely a felszentelésre engedélyt ad, felolvassák. Az ismert curiális irályú okmányt, mely 1897. december 15-ikéről van keltezve, dr. Klinda Teofil olvasta fel, mit valamennyien állva hallgattak végig. Ezután a püspök-kandidátus a prímás kezeibe letette az ünnepélyes hitvallást, majd az előirt eskü szavait mondotta utána, a melyben az egyház feje a római pápa iránt törhetlen hűséget fogad és feltétlen engedelmességet igér. Erre az examen idei következett s a primás az előirt módon kérdéseket intézett a jelölthöz, hogy az anyaszentegyház hitágazatait illetőleg kivegye a konfessziót. Minden egyes kérdésre igenlő feleletet kapván, megkezdődött a mise, melyet a felszentelendő püspök, külön e célra készült oltárnál végez a két segédpüspök oldala mellett a felszentelő püspökkel (prímással) együttesen, míg csak az epistolát el nem végzik. Ennek elolvasása után kezdődnek meg csak a püspökszentelés tulajdonképeni szertartásai, melyet a Mindenszentek litániájának elmondása vezet be, utána a szentelést végző primás és a két segédkező püspök mindkét kezöket a felszentelendő fejére tették, együttesen hangoztatva: ritum Sanctum !« (Vedd a Szentleiket.)»Accipe Spi- Majd a hercegprímás hosszabb imádságban segítségül hívta a Szentlelket s megkente a felszentelendőnek egész fejét khrismával (a három szentelt olaj egyike), minek megtörténtével a vörös capuciumot (kicsiny fejföveg) helyezték a fejére. Ez után áldó ima következett, melyben a fölszentelő az Isten kegyelméért esdekszik, hogy az uj püspököt árassza el szent malasztjával, hogy minden cselekedete Istennek tetsző, egész élete pedig erényes legyen, s ilyen képen mindeneknek mint igazi jó pásztor tettekre buzdító példájával tündököljék. Az áldás végszavai ezek : Aki téged megáld, legyen áldott, aki téged megátkoz, legyen átkozott. Légy isten félő, bölcs, nehogy a sötétséget világosságnak s a világosságot sötétségnek, a rosszat jónak, a jót rossznak mond ! Az áldás elhangzása után a primás ugyancsak chrismával megkente az uj püspök mindkét kezét és tenyerét. A szentelt olajnak letörlése után egyenként átadta neki a püspöki hatalom jelvényeit : a pásztorbotot, a gyűrűt és az evangeliumos könyvet. A misét ezután a Gradualétól az Offfertoriumig (felajánlás) folytatták, amikor is az imént consecrált püspök két nagy, a paschalishoz hasonló viaszgyertyát, két megezüstözött és aranyozott tiszta búzakenyeret és két, szintén ezüstözött és aranyozott hordócska bort orferált ősrégi szokásként. A mise innentől fogva megszakítás nélkül folyt egészen a communióig. Ezt megelőzőleg a szokásos békeölelés helyett csókot váltott (osculum pacis) az uj püspökkel úgy a primás, a felszentelő, mint a két másik segédkező püspök. A postkommunió orációinak elvégeztével a primás ünnepélyes áldást adott s megszentelve az uj püspök sevegét, nemkülönben a keztyűit, azt a fejére helyezte, illetve a kezeire felhúzta, majd a pásztorbotot is kezébe adva, ünnepélyesen a részére felállított trónszékhez vezette, mire a »Te Deum Iaudamus« hálaadó himnusnak intonálása következett. Erre az uj püspökért még néhány könyörgést mondott el, melynek befejeztével az uj főpásztor végig haladva a kápolnán, első püspöki áldását osztotta s visszatérve az oltár legfelső részéről ünnepélyes áldást is adott a megjelentekre. A püspökszentelés lélekemelő szertartásai a felszentelt köszönet nyilvánításával értek véget, melyet háromszor egymásután, folyton emelkedő hangon ismételt a hercegprímás előtt, áldást és kegyelmet kérve a Mindenhatótól s igy fejezte be : Ad multos annos ! A hercegprímás a felszentelt püspök tiszteletére fél 1 órakor 24 teritékü diszebédet adott, a melyen részt vettek a püspökön kívül: Császka György kalocsai érsek, Bollizár József felszentelt püspök, az esztergomi és pécsi káptalanok képviselői, az udvari és asszisztáló papság, továbbá Hanny Béla jószágigazgató és Lóskay Jeromos, a prímási javak főkormányzója. Az ebéd folyamán legelőször a hercegprímás köszöntötte fel latin nyelven az egyház »legifjabb püspökét, mire Helyei válaszolva, hálás köszönetet mondott a bibornoknak a felszentelésért. Helyei Sámuel, az uj pécsi püspök, már néhány nap múlva búcsút vesz Esztergomtól s új otthonába, Pécsre költözködik át. Itt egyelőre magánházban rendeznek be számára s udvari papjai részére lakást, miután a püspöki rezidencia javítási munkálatai még folynak, s lakható állapotba való helyezése még jó ideig elhúzódhatik. VÁRMEGYE. — A közigazgatási bizottság január havi ülését folyó hó 15-én fogja megtartani. 3. Hírek. — Szerényi Kálmán volt szegzárdi kir. ügyészt, jelenleg budapesti főügyészi helyettest legközelebb a kolozsvári kir. ítélő táblához tanácselnökké nevezik ki. — A püspök Nádasdon. Püspökünk Dombovár-Hidasdon át érkezett Nádasdra. A bonyhádi vasúti állomáson Perczel Béla főszolgabíró fogadta s üdvözölte Tolna vármegye és a bonyhádi járás nevében a pécsi püspököt, aki szívélyesen válaszolt. Nádasdon az uradalmi tisztek élén a plébános, Romeisz Ferenc intézett a főpásztorhoz üdvözlő szavakat. A kastély új berendezésével teljesen megnyerte ő méltóságának tetszését és megelégedését. Itt fog időzni a püspök, legközelebb meghatározandó székfoglalásáig. — Változások a vármegyében. A »Magyarország”.. egyik múlt heti számában hírt adott vármegyénk tisztikarában a legközelebbi jövőben végbemenő változásokról. — A »jól értesült« lap Déry Pál alispánt megtette miniszteri tanácsosnak, Simontsits Elemér főjegyzőt miniszteri titkárnak és miután ilyen körülmények között az alispáni állás is megürül, Perczel Béla völgységi járási főszolgabírót alispánnak. Illetékes helyen minderről mit sem tudnak és ezen a »Magyarország« élénk fantáziával megáldott tudósítójától származó hírek teljesen alaptalanok, aminek kijelentésére fel vagyunk hatalmazva. — A »Magyarország« által előléptetett vármegyei tisztviselők jelenlegi állásukban, amelyet a vármegye közönségének bizalmából foglalnak el és ambícióval párosuló ügybuzgósággal töltenek be, igen jól érzik magukat és a »Magyarország« változásokról mit sem tudnak.által tervezett — Egyházi hírek. Kirschanek Ödön vaszari segédlelkész a szentistváni plébániára adminisztrátorrá neveztetett ki; a dárdai plébánia vezetésével páter Polykarp, eszéki kapucinus-rendű szerzetes bízatott meg. — Búcsú bankett. Závody Albin Rózsahegyre kinevezett kir. törvényszéki elnök tiszteletére Szegzárdról való távozása alkalmából tisztelői és barátjai a szegzárdi kaszinó helyiségeiben folyó hó 14-én este bucsu-bankettet rendeznek. — Egy állomásfőnök jubileuma. Az ó- és ujj dombóvári vasúti hivatalnokok e hó 8-án ünnepelték meg állomásfőnöküknek, Singer Benőnek, 25 éves hivatali jubileumát. Ez alkalomból valamennyi alkalmazott tisztelgett az ünnepeknél, mert figyelemmel kellett kisérnem a mama sóhajtásait: vajjon nem ébredt e föl s nincs-e valamire szüksége? — Szereted? — Szeretem. Ő is engem. — De nem vesz el? — De igen. Csakhogy még nem lehet semmit sem tennie. — Miért ? Hosszú hallgatás volt a válasz. Csak egyszer, későre szólalt meg Nelli. Fojtottan, rekedtesen, amint a hangja elfulladt a hosszas hallgatásba, párnái közé szorítva boldog zsongással teli fejét. — Nem tudom, — mondta. — Különben én ilyeneket nem szoktam tőle kérdezni. — Miért? — Mert szeretem, és ő is szeret. Már négy hónapja, s ez elég. — Nem elég. — Nem? Nem? Haha. Miért? — Nem. Mert te gyerek vagy, és szép vagy. Légy okos. Nelli gúnyosan nevetett. — Te már vén vagy, Mari. Hadd el. Nem értesz hozzá. Csend lett újra. Órák hosszáig tartó. Véghetetlenül fájt Nellinek minden szava. A párnába fúrtam arcomat, hogy ki ne törjön belőlem a zokogás. A mellem úgy hullámzott, hogy majd megfulladtam. Nelli egyszer nyugtalankodva szólt a sötétben : — Nos ? kérdezz ! Felelek. Összeharaptam az ajkam, és végtelen erőfeszítést téve, zokogás nélkül ki tudtam mondani: — Mára elég volt. Majd . . . Újra csend jön. Hallottam, hogy Nelli többször nyugtalanul emelkedik föl ágyában. Hallgatózott, nem sírok-e ? Tettettem, hogy alszom. Pedig már pitymallott, és az esőfátyolon át világos ködöket láttam átszüremleni, kitekintve a félig bezárt ablaktáblákon. IV. Reggeledett. Mama sóhajtva ébredt. Megszidott, hogy nem szeretem én már őt, kezdek Xellihez hasonlítani és csak a kezem fehérségét ápolom Siránkozva mondta el, hogy az éjjel többször felébredt, hivott és nem mentem. Szeretem-e ? Mondtam, hogy igen. De panaszai nem tudtak meghalni. Bágyadt és végtelen túlfinomult idegszerű voltam az átvirrasztott éjszaka után. Szavak, sírás csengett a füleimbe és veres szemhéjaim égtek, az arcom pedig egykedvűen halovány volt, amint azóta mindig. És mama, hogy sóhajtozott egész délelőtt. És én nem tudtam szenvedéseivel együtt érezni, mert untalan Xellin járt az eszem. Láttam képzeletben a tanárt, amint édes szavakat sugdos az én kis húgom fülébe és a neki tüzesetlen orcával hallgatja. Remegőn, szerelmesen. És szegény szürke, leányfejemmel azt gondoltam ki, hogy ezen a dogon én fogok segíteni. Délután leültem és levelet írtam a tanárnak. Mint beteg anyám helyettese szóltam kis húgom érdekében, komolyan és azt hiszem kissé nevetségesen is. A vén Lédi elsietett a levéllel. És én dobogó szívvel vártam, nyilatkozatra várom a tanárt, vagy kinevet, és azt feleli : kisasszony, ha a férfiak mindazokat a leányokat elvennék, akiknek szerelmet vallanak, feleségük száma sok-sok százra rúgna. Nelli, a kicsi, révedezőn és szomorúan ült az ablaknál rendes helyen. Ah, ez a gyerek, ah, ez a gyerek ! Ez járt a fejembe. — Édes istenem, én soha sem voltam ennyire szerelmes. No egy kicsit, egy petynyit. Mért tagadnám ? Jégszürke fürteimet megsimogattam a tükör előtt és mosolyogtam arra a gondolatra, hogy Nelli soha sem lesz ilyen,mint én. A délután is más volt, mint a többi. A vén asszonyok nyara még nem múlt el és a napsugár előkacsintott a tetők és kopaszodni induló fák fölött, oda a mama karosszékébe és ő derülten nyiotta föl hamvas-szürke szemeit. A nap, az édes nap ! Mosolygás játszott beteg arcán és csodás szép volt ismét a szeme, mint a fiatalkori arcképein. Mint a Nellié. De a Nellié még leányosan hamvas-szürke és megvilágosodni csak asszonyéveiben fog. Az utón, az ablakok előtt, egy félvállú kis törpe vén ember igyekezett által, iszonyú görbe lépéseket téve. Szürke és csapott, de a szemei akár az egéré és a bajusza egyenesre pödörve. Ez Guzgó, a pedellus.