Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-09 / 2. szám

1898. január 9. TOLNA VAEKSSTHi­ a szokásos kérelmet, hogy: »hunc presbyterium ad dignitatem episcopalem elevare digneris« (ezt az ál­­dozárt a püspöki méltóságra emelni kegyeskedjél), mire a prímás viszont azt kérdezte: habetisne man­dátum apostolicum? (Van-e apostoli meghagyástok") mire az érsek azt felelte: Utique. (Igen.) A prímás ezután elrendelte, hogy a pápai bré­­vét, mely a felszentelésre engedélyt ad, felolvassák. Az ismert curiális irályú okmányt, mely 1897. december 15-ikéről van keltezve, dr. Klinda Teofil olvasta fel, mit valamennyien állva hallgattak végig. Ezután a püspök-kandidátus a prímás kezeibe letette az ünnepélyes hitvallást, majd az előirt eskü szavait mondotta utána, a melyben az egyház feje a római pápa iránt törhetlen hűséget fogad és fel­tétlen engedelmességet igér. Erre az examen­­ idei következett s a primás az előirt módon kérdéseket intézett a jelölthöz, hogy az anyaszentegyház hitágazatait illetőleg kivegye a konfessziót. Minden egyes kérdésre igenlő feleletet kapván, megkezdődött a mise, melyet a felszente­lendő püspök, külön e célra készült oltárnál végez a ké­t segéd­püspök oldala mellett a felszentelő püspökkel (prímással) együttesen, míg csak az epis­­tolát el nem végzik. Ennek elolvasása után kezdődnek meg csak a püspökszentelés tulajdonképeni szertartásai, melyet a Mindenszentek litániájának elmondása vezet be, utána a szentelést végző primás és a két segéd­kező püspök mindkét kezöket a felszentelendő fe­­­­jére tették, együttesen hangoztatva: ritum Sanctum !« (Vedd a Szentleiket.)»Accipe Spi- Majd a hercegprímás hosszabb imádságban segítségül hívta a Szentlelket s megkente a fel­­szentelendőnek egész fejét khrismával (a három szentelt olaj egyike), minek megtörténtével a vörös capuciumot (kicsiny fejföveg) helyezték a fejére. Ez után áldó ima következett, melyben a fölszentelő az Isten kegyelméért esdekszik, hogy az uj püs­pököt áras­sza el szent malasztjával, hogy minden cselekedete Istennek tetsző, egész élete pedig eré­nyes legyen, s ilyen képen mindeneknek mint igazi jó pásztor tettekre buzdító példájával tündököljék. Az áldás végszavai ezek : A­ki téged megáld, le­gyen áldott, aki téged megátkoz, legyen átkozott. Légy isten­ félő, bölcs, nehogy a sötétséget világos­ságnak s a világosságot sötétségnek, a rosszat jó­nak, a jót rossznak mond ! Az áldás elhangzása után a primás ugyan­csak chrismával megkente az uj püspök mindkét kezét és tenyerét. A szentelt olajnak letörlése után egyenként átadta neki a püspöki hatalom jelvé­nyeit : a pásztorbotot, a gyűrűt és az evangeliu­­mos könyvet. A misét ezután a Gradualétól az Offfertoriu­­mig (felajánlás) folytatták, amikor is az imént con­­secrált püspök két nagy, a paschalishoz hasonló viaszgyertyát, két megezüstözött és aranyozott tisz­­ta búzakenyeret és két, szintén ezüstözött és ara­nyozott hordócska bort orferált ősrégi szokásként. A mise innentől fogva megszakítás nélkül folyt egészen a communióig. Ezt megelőzőleg a szokásos békeölelés helyett csókot váltott (osculum pacis) az uj püspökkel úgy a primás, a felszentelő, mint a két másik segédkező püspök. A postkommunió orációinak elvégeztével a primás ünnepélyes áldást adott s megszentelve az uj püspök sevegét, nemkülönben a keztyűit, azt a fejére helyezte, illetve a kezeire felhúzta, majd a pásztorbotot is kezébe adva, ünnepélyesen a ré­szére felállított trónszékhez vezette, mire a »Te Deum Iaudamus« hálaadó himnusnak intonálása kö­vetkezett. Erre az uj püspökért még néhány kö­nyörgést mondott el, melynek befejeztével az uj főpásztor végig haladva a kápolnán, első püspöki áldását osztotta s visszatérve az oltár legfelső ré­széről ünnepélyes áldást is adott a megjelentekre. A püspökszentelés lélekemelő szertartásai a felszentelt köszönet nyilvánításával értek véget, me­lyet háromszor egymásután, folyton emelkedő han­gon ismételt a hercegprímás előtt, áldást és kegyel­met kérve a Mindenhatótól s igy fejezte be : Ad multos annos ! A hercegprímás a felszentelt püspök tisztele­tére fél 1 órakor 24 teritékü diszebédet adott, a melyen részt vettek a püspökön kívül: Császka György kalocsai érsek, Bollizár József felszentelt püspök, az esztergomi és pécsi káptalanok képvi­selői, az udvari és asszisztáló papság, továbbá Hanny Béla jószágigazgató és Lóskay Jeromos, a prímási javak főkormányzója. Az ebéd folyamán legelőször a hercegprímás köszöntötte fel latin nyelven az egyház »legifjabb püspökét,­ mire Helyei válaszolva, hálás köszönetet mondott a bibornoknak a felszentelésért. Helyei Sámuel, az uj pécsi püspök, már né­hány nap múlva búcsút vesz Esztergomtól s új ott­honába, Pécsre költözködik át. Itt egyelőre magán­házban rendeznek be számára s udvari papjai ré­­­­szére lakást, miután a püspöki rezidencia javítási munkálatai még folynak, s lakható állapotba való helyezése még jó ideig elhúzódhatik. VÁRMEGYE. — A közigazgatási bizottság január havi ülését folyó hó 15-én fogja meg­tartani. 3. Hírek. — Szerényi Kálmán volt szegzárdi kir. ügyészt, jelenleg budapesti főügyészi helyet­test legközelebb a kolozsvári kir. ítélő táb­lához tanácselnökké nevezik ki. — A püspök Nádasdon. Püspökünk Dombovár-Hidasdon át érkezett Nádasdra. A bonyhádi vasúti állomáson Perczel Béla főszolgabíró fogadta s üdvözölte Tolna vár­megye és a bonyhádi járás nevében a pécsi püspököt, a­ki szívélyesen válaszolt. Nádas­don az uradalmi tisztek élén a plébános, Romeisz Ferenc intézett a főpásztorhoz üd­vözlő szavakat. A kastély­­ új berendezé­sével teljesen megnyerte ő méltóságának tetszését és megelégedését. Itt fog időzni a püspök, legközelebb meghatározandó szék­foglalásáig. — Változások a vármegyében. A »Ma­gyarország”.. egyik múlt heti számában hírt adott vármegyénk tisztikarában a legköze­lebbi jövőben végbemenő változásokról. — A »jól értesült« lap D­éry Pál alispánt meg­tette miniszteri tanácsosnak, Simontsits Ele­mér főjegyzőt miniszteri titkárnak és miután ilyen körülmények között az alispáni állás is megürül, Perczel Béla völgységi járási főszolgabírót alispánnak. Illetékes helyen minderről mit sem tudnak és ezen a »Magyar­­ország« élénk fantáziával megáldott tudósí­tójától származó hírek teljesen alaptalanok, aminek kijelentésére fel vagyunk hatalmazva. — A »Magyarország« által előléptetett vár­megyei tisztviselők jelenlegi állásukban, a­melyet a vármegye közönségének bizalmából foglalnak el és ambícióval párosuló ügybuz­­gósággal töltenek be, igen jól érzik magu­kat és a »Magyarország« változásokról mit sem tudnak.által tervezett — Egyházi hírek. Kirschanek Ödön­­ vaszari segédlelkész a szentistváni plébániára ad­minisztrátorrá neveztetett ki; a dárdai plébánia ve­zetésével páter Polykarp, eszéki kapucinus-rendű szerzetes bízatott meg. — Búcsú bankett. Závody Albin Rózsahegyre kinevezett kir. törvényszéki elnök tiszteletére Szeg­­zárdról való távozása alkalmából tisztelői és barát­jai a szegzárdi kaszinó helyiségeiben folyó hó 14-én este bucsu-bankettet rendeznek. — Egy állomásfőnök jubileuma. Az ó- és uj­­j dombóvári vasúti hivatalnokok e hó 8-án ünnepel­­­­ték meg állomásfőnöküknek, Singer Benőnek, 25 éves hivatali jubileumát. Ez alkalomból valamen­­­nyi alkalmazott tisztelgett az ünnepeknél, mert figyelemmel kellett kisérnem a mama sóhaj­tásait: vajjon nem ébredt e föl s nincs-e valamire szüksége? — Szereted? — Szeretem. Ő is engem. — De nem vesz el? — De igen. Csakhogy még nem lehet semmit sem tennie. — Miért ? Hosszú hallgatás volt a válasz. Csak egyszer, későre szólalt meg Nelli. Fojtottan, rekedtesen, a­mint a hangja elfulladt a hosszas hallgatásba, pár­nái közé szorítva boldog zsongással teli fejét. — Nem tudom, — mondta. — Különben én ilyeneket nem szoktam tőle kérdezni. — Miért? — Mert szeretem, és ő is szeret. Már négy hónapja, s ez elég. — Nem elég. — Nem? Nem? Haha. Miért? — Nem. Mert te gyerek vagy, és szép vagy. Légy okos. Nelli gúnyosan nevetett. — Te már vén vagy, Mari. Hadd el. Nem értesz hozzá. Csend lett újra. Órák hosszáig tartó. Véghe­­tetlenül fájt Nellinek minden szava. A párnába fúr­tam arcomat, hogy ki ne törjön belőlem a zoko­gás. A mellem úgy hullámzott, hogy majd meg­fulladtam. Nelli egyszer nyugtalankodva szólt a sö­tétben : —­ Nos ? kérdezz ! Felelek. Összeharaptam az ajkam, és végtelen erőfe­szítést téve, zokogás nélkül ki tudtam mondani: — Mára elég volt. Majd . . . Újra csend jön. Hallottam, hogy Nelli több­­­­ször nyugtalanul emelkedik föl ágyában. Hallgató­zott, nem sírok-e ? Tettettem, hogy alszom. Pedig már pitymallott, és az esőfátyolon át világos kö­döket láttam átszüremleni, kitekintve a félig bezárt ablaktáblákon. IV. Reggeledett. Mama sóhajtva ébredt. Megszidott, hogy nem szeretem én már őt, kezdek Xellihez hasonlítani és csak a kezem fehérségét ápolom Siránkozva mondta el, hogy az éjjel többször felébredt, hivott és nem mentem. Szeretem-e ? Mondtam, hogy igen. De panaszai nem tud­tak meghalni. Bágyadt és végtelen túlfinomult ideg­­s­zerű voltam az átvirrasztott éjszaka után. Szavak,­­ sírás csengett a füleimbe és veres szemhéjaim ég­tek, az arcom pedig egykedvűen halovány volt, a­mint azóta mindig. És mama, hogy sóhajtozott egész délelőtt. És én nem tudtam szenvedéseivel együtt érezni, mert untalan Xellin járt az eszem. Láttam képzeletben a tanárt, a­mint édes szava­kat sugdos az én kis húgom fülébe és a neki tü­zesetlen orcával hallgatja. Remegőn, szerelmesen. És szegény szürke, leányfejemmel azt gondol­tam ki, hogy ezen a do­gon én fogok segíteni. Délután leültem és levelet írtam a tanárnak. Mint beteg anyám helyettese szóltam kis húgom érdekében, komolyan és azt hiszem kissé nevetsé­gesen is. A vén Lédi elsietett a levéllel. És én do­bogó szívvel vártam, nyilatkozatra várom a tanárt, vagy kinevet, és azt feleli : kisasszony, ha a fér­fiak mindazokat a leányokat elvennék, a­kiknek szerelmet vallanak, feleségük száma sok-sok százra rúgna. Nelli, a kicsi, révedezőn és szomorúan ült az ablaknál rendes helyen. Ah, ez a gyerek, ah, ez a gyerek ! Ez járt a fejembe. — Édes istenem­, én soha sem voltam ennyire szerelmes. No egy kicsit, egy petynyit. Mért tagadnám ? Jégszürke fürteimet meg­simogattam a tükör előtt és mosolyogtam arra a gondolatra, hogy Nelli soha sem lesz ilyen,­mint én. A délután is más volt, mint a többi. A vén asszonyok nyara még nem múlt el és a napsugár előkacsintott a tetők és kopaszodni induló fák fölött, oda a mama karosszékébe és ő derülten nyi­otta föl hamvas-szürke szemeit. A nap, az édes nap ! Mosolygás játszott beteg arcán és csodás szép volt ismét a szeme, mint a fiatalkori arcképein. Mint a Nellié. De a Nellié még leányosan hamvas-szürke és megvilágosodni csak asszonyéveiben fog. Az utón, az ablakok előtt, egy félvállú kis törpe vén ember igyekezett által, iszonyú görbe lépéseket téve. Szürke és csapott, de a szemei akár az egéré és a bajusza egyenesre pödörve. Ez Guzgó, a pedellus.

Next